Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csepella Horváth Anna

cs_anna.jpg

Csepella Horváth Anna (1945-)

Nagykanizsán született, mára már nyugdíjas alkotó. A textilszakmában végzett, 1965-ben. Húsz évig tagja volt a Kanizsa Ruhaipari Szövetkezetnek. Ezt követően a Csapi Általános Iskola és Kollégiumban dolgozott gyermekfelügyelőként. 
2000 óta nyugdíjas. 2009 óta ír verseket. Egy éve tagja a Takács László Irodalmi Körnek. Ez évben 7 versével felkerült Terebess Gábor honlapjára, a Magyar Haiku Költők közé. 2018-ban jelent meg az első verseskötete, Csillag álom címmel.

 

Művei az oldalon:

Bátortalan éj (az első vers)

Bátortalan éj (a második vers)

Ha lehetne (vers)

Hová lettél idő (vers)

Jelened a tiéd (vers)

Még nekem ég (vers)

Megsebzett szív (vers)

Ókori romoknál (vers)

Örökségem (vers)

Porból született vers (vers)

Séta a csendben (vers)

Út a magányból (vers)

A vers erejével (vers)

Vissza a jövőbe (vers)

 

 

Jelened a tiéd 

Régvolt ifjúság,
tovaszállt.

Emlékek, 
melyek megmaradtak,
kérdések,
melyre válaszolnak
a meglévő csodák.

Hisz kell
az élet,
örülünk a szélnek,
a friss harmatnak,
a madarak
dalainak.

Ha sok éved
már rád nehezül,
jelened a tiéd,
de tiéd a jövő.

 

 

Örökségem

Boldog már
a gyónni nem akaró
álom,
versekkel teli kezét
előhúzva
felel a múltnak
és remél.

Csillogó fényből
szőtt
álmot ígér,
deres haját fújja a szél.

Vége a szónak,
nagy mesélő,
s nagyokat sóhajt
a lomb szava,
hallgatag.
Holdezüsttel bevonva 
a kerti pad.

Itt ültök némán,
a gondolat száll,
szívem érti, 
elmém nem felejti,
megörökölt élet,
mi jutott nekem,
őseim kik voltatok,
ruháztatok, 
és ennem adtatok.

Most már viszem 
múltam,
enyémek a csillagok, 
s ti szikrázó
fénnyel elmentek.

Éji árnyak
elindultak az éjszakában, 
harmatos fűben
halk léptek.

Én tovább ballagok az égen, 
kezemben örökségemmel.

 

 

Még nekem ég

Még nekem ég
a lét fáklyája,
roskadó idegek
sóhaja kísér.

Vajon van élet,
mikor fáradt a szellem?
Merre jut, hová ér,
ha erőtlen a test?

Követem énem
távolodó árnyát,
mely tűnik messze
a fájdalom vonatán.

És viszi a szél
sötét fátylam,
vélem száll
a fáradt éjben,
s követi azt a ropogó
zsigerek hangja.

Némán sikoltok:
Megállj,
még itt vagyok!

 

 

Vissza a jövőbe
 

Nem akarom
a tücsök zenét,
aludni szeretnék.

Fáradt karom 
fejed alá tenni,
véled csak pihenni.

Múltak útjain 
járni,
szép jövőt
álmodni.

Mért vágyom 
a messzeséget?
Régi jó sorsom 
emléke éget.

Szerelem lángja 
perzseli szívem, 
vagy a bú marja 
megfáradt lelkem.

A múlt vissza 
nem hozható,
hisz bűnös az, 
aki a múltban marad.

Csak bizakodjunk,
van még jogunk.
Intézni sorsunk
magunknak kell.

Ne mások 
mondják meg,
élni életünket
hogyan lehet.

Ha újra 
jön a hajnal,
keljünk fel,
menetelve 
együtt,
kéz a kézben.

Mint áradó,
mindent elsodró 
folyó,
újra legyünk
honfoglalók. 

 

 

Hová lettél idő

Gyors útjain az időnek,
csak várnék,
míg a fák halomba dőlnek,
kopár tisztásain
a léleknek,
keservei a szívnek.

Rabság és élet,
míg gördülő napok
múlnak irigyen,
a keserű hónapok
télbe fordulnak.

Tudom, vársz rám,
ahol a tavaszok 
szépek és boldogok,
ott van a megváltás.

Tenyeremből, mint tollpihe,
száll messze a boldogság.


2015. április 28.

 

 

Séta a csendben

Boldog ifjúságom,
reményeim,
magamba zárom,
mint eszményeim.

Sorsom útjain
elrejtett vágyaim,
titkaim,
követnek engem.

Zúgó erdők
együtt szólnak
a rejtőző vadakkal,
a csend hangjaival.

Már fagyosak az éjek,
tél hava közeleg,
búcsúzik az ősz, elsiet,
s vele tűnik el a boldog élet.

Marad a nyugalom mára,
ahogy elfáradtak a madarak.
Az utcán a lámpák fényébe nézek,
ezer apró csillag - a hópelyhek.


2015. augusztus 27.

 

 

 

 

Út a magányból

Mit felelsz,
ha eljön az éj,
kócos fürtjei a fáknak
susogva üzennek:
- várj még,
hisz messze az éj,
ha jő a harmat
kincseket hozhat.

Rázzák
a fák
fürtjeiket,
neked integet
a szellő
és nézelődsz
borzongva.
Magadra hagytak.
Most már
így lesz tán.

Boldogságod
magányod
ejtette rabul.
Mint kicsorbult
pohár, sérülten
futsz, messze,
el innen.

Egyedül vagy.
Könnyeid hullanak.
Amikor kilépsz,
körbeölel a fény.

Hátrahgytad
sötét utad,
most már
így lesz tán.

Ami rád vár:
öröm és bűvölet.
Szavai a szélnek,
remény:
a tiéd már.


2015. június 4.

 


Ha lehetne


Ha lehetne mégis
a múltba visszamenni,
és lenne újra március,
tavasz – minden új.


Lázadó ifjúság,
amíg világ a világ,
- szabadság – 
a mindent elsöprő vágy.


Jöjj – jöjj március
ez a tavasz
kihoz majd
minden virágot.


S ha zavar támad 
a természet 
komputerében,
melynek egyedüli kódja:
– sajnálom –


Sajnálom, hogy 
a világ bolond,
melyben nem lehet 
megtalálni a helyem.


Mintha 
minden, ami tiszta,
a múltban 
maradt volna.


2015. július 20.
 

 

 

Megsebzett szív

 

Ereszkedj rám alkonyat,

sötétpiros ruhádban,

hogy senki ne lássa,

merre jártam.

 

De messze ér a Hold sugara,

nem véd meg az éjszaka.

 

A bánat övét felteszem,

messzire elmegyek.

Hiába tanítottak,

másra nem hallgattam.

 

Haragszom a világra.

Lelkem is bánja.

Megsebzett szívem

az egyedüli tanulsága.

 

Nyílik még kertem virága,

szakítok néhányat.

Hozzá a Hold sugarából

teszek párat.

 

Erősen megkötöm,

nem eresztem, őrzöm

megsebzett szívemet

ezzel bekötöm.

 

 

Porból született vers

 

Mit ér az ész, ha

balgaság lett köntösöd,

mely elfedi cifra

nyomorúságod.

 

Ha leckét kaptál,

hát figyelj rá.

A tékozló lélek

is mondhat igét.

 

Ha a föld már

csupa sár,

tengereken gázolj át,

keresni új hazát.

 

De ezt nem ajánlanám.

Higgy a költőnek…

„itt élned, s halnod kell.”

 

 

 

 

Ókori romoknál

 

Hódolva intek feléd,

sok ezer év,

és azon is túl nektek,

hajdani szerelmesek,

Jerikó rózsái üzennek.

 

Langyos szellők összebújva,

együtt a gondolattal,

lépnek nagyokat,

átsüvítve árkon-bokron,

hajdani romokon,

s a fülledt melegben

nekiiramodik a szél,

az ég kegyeltje,

mert itt lehet.

 

Hajdani szerelmesek,

virágfüzérrel köszöntöm,

sok ezer éve csókolt arcotok,

mellyel nektek hódolok.

 

2016. március 1.

 

 

Bátortalan éj /Az első vers/

Didergő hidegben
fagyos az éjjel,
fagyos a nappal,
megfagy a gondolat.

Szavakban kifejezett
szép érzések nincsenek.
A vers leülepedett
a lélekben.

A bátortalan éjben
ha álmodunk is,
nem határtalan semmi.
A hideg valóság,
mely a csendet megtöri.

 

Bátortalan éj /A második vers/

Lelkem ingovány. 
süppedő vágyak,
keresik a kiutat.

Ki vagy? Ki szeret?
Nincs ilyen.
Oly olcsó a magány
az érzelmek piacán.

Rejtsd el magad
jó mélyen,
senki ne lássa,
mily esélytelen
a vágyak éjszakája.

S a mocsáron átevickél
a bátortalan éj.

 

 

A vers erejével

 

Ha majd az

égi barázdába

simítom arcomat,

napsugár legelőkön

terelgetem álmaimat.

 

Merre hazám?

Hol a vége a szónak,

s lám,

mennyi a sóhaj,

elég-e kitartásunk

a szabadság után,

miről elődeink

írtak, kiharcoltak,

és megéltek?

 

Hol van oly erő,

mely küzdeni

kész érted – Hazám!

 

Hol vannak oly ifjak,

kik tudják,

ha tenni kell,

hogyan lehet?

 

Csak a hit, az összefogás,

élni akarás,

mely megnyitja

a mennyek kapuját.

 

2017. július 16.