Csere Andrea
Csere Andrea (1967-)
Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem.. - mondhatnám, ha történetesen nem Budapesten, a VII. kerületben látom meg a napvilágot. Ebben az évben jelenik meg Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita, Örkény István: Tóték c. regénye, ekkor filmesítik meg Fekete István: Tüskevár-ját, csúcson a Beatles, a The Doors, és az Illés, s ebben az esztendőben hagy el minket Kassák, Áprily, és Kodály is. Szüleim, és főleg nagyszüleim hatására - akik, zsenge gyermekkorom oly színessé varázsolták meséikkel, történeteikkel- irodalmi érdeklődésem korán megmutatkozott. Első verses próbálkozásaim is ebben az időszakban datálódtak.
Nem találom a helyem. Muszáj megmutatnom, kiírnom! Írok magamnak, az íróasztalomnak. Nem elég! „Keresem a szót, keresem a hangot..” S „íme, hát megleltem hazámat.” Az időközben második otthonommá lett Nagykanizsán versíró pályázaton vehettem részt. A Hetimix Internet Magazin MesterTOLLnokok verspályázat felnőtt kategóriájának I. díját nyertem el 2003.04.11-én, József Attila születésnapján! 2005. 09.30-án a Nyugat- dunántúli Regionális Fejlesztési Ügynökség Kht által meghirdetett „Összefogás- Együttműködés- Partnerség” elnevezésű HIP Kreatív Pályázaton „A lócitrom” c. novellámmal első helyezést értem el, melyet anno 30000Ft pénzjutalommal is díjaztak. A Nagykanizsán megjelenő Kanizsai Antológia eddig kiadott összes számában jelentek meg novelláim, verseim, tanulmányaim. Írásaim megjelentetésére nem áll módomban anyagi forrásokat biztosítani, így csak olyan pályázatokon indulok, amelyekhez nem kell önerő! Kötetnyi versem, novellám gyűlt már össze, melyeket, remélem, egyszer módomban áll együtt is megmutatni a nagyérdemű közönségnek. Addig is örülök minden lehetőségnek, amikor bepillantást nyújthatok énem e rejtett régióiba.
Művei az oldalon:
Ne félj, kedves, csak a szél fúj.
Hajad közé illatot szór.
Jöjj közelebb, szeress bátran,
Ölelj át a napsugárban.
Ne félj, kedves nincs itt senki,
Örömünket a lomb rejti.
Érezem forró leheleted.
Megoldom a köpenyedet,
Ringó kebleid kezemben,
Felduzzadnak tenyeremben.
Bimbód izzik, mint a parázs,
Reánk terül bíbor varázs.
Karjaimba omolsz lágyan,
Hajad terül virágágyban.
Combod tárul, mézed cseppen,
Lehet-e szeretni szebben?
Ajkam issza ajkad nedvét,
Megvonaglasz - mi jöhet még?
Vágyam nyársa beléd merül,
Testünk forrón így egyesül!
Kifosztva állok, üres a lelkem,
Sötéten tátong a semmi bennem.
Dobbanó szívem egy jeges marok
Szorítja fájón, hogy belehalok!
Nem rezzen pillám, ráfagyott képed.
Ölelő karom nem ér el téged!
Csókodnak íze kihűlt ajkamon.
Távozó szerelem, hiányzol nagyon!
A nénike korát meghazudtoló fürgeséggel, enyhén botjára támaszkodva tipegett a keskeny ösvényen. A nyári melegben enyhet adó árnyas fák most egyre gyérülő lombkoronájukkal bólogattak felé. Ismert itt szinte minden bokrot, virágot, s a növények is ismerőskén köszöntötték őt. Nem is csoda, hisz hetente megtette ezt az utat a temető keskeny útjain.
- Mégis csak az anyatársam volt,- mondogatta- anyja helyett anyja a fiamnak. Nem tehetem meg, hogy ne látogassam!
Két temető közt ingázva teltek napjai. Az egyikben férjét, s két fiát, a másikban nászasszonyát látogatva. Unokái távol éltek. Az egyik vidéken, a másik még attól is messzebb, külföldön.
- Ki jöjjön ki hozzájuk, ha nem én?- kérdezgette. – Tudjátok, mindig megnyugszom, amikor látom, hogy minden rendben van a sírok körül. Nekem ez nem fáradság, én így érzem jól magam. – hajtogatta, amikor az unokái győzködték, hogy nem muszáj olyan sűrűn temetőbe járnia.
Most is a megszokott köreit rótta. Az egyik kezében apró diófa bot, a másikban az elmaradhatatlan „ toliga”. A toligát - kerekes bevásárlókocsit - még nyolcvanadik születésnapjára kapta nagyobbik unokájától. Eleinte idegenkedett a kerekes tákolmánytól, de hamarosan rájött, hogy igen okos találmány, mely fölöttébb megkönnyíti mindennapjait. Azóta elmaradhatatlan kelléke sétáinak. Evvel jár bevásárolni, s ide a temetőbe is ezzel húzza ki a kis gereblyét, kapát, seprűt, vödröt, melyekkel a sírokat gondozza.
A kis kocsi nagyokat döccent a göröngyös úton. A temető most a szokottnál is csendesebb arcát mutatta. A reggeli köd még a délelőtti órákra sem szállt fel teljesen, s a szeles idő is eltántorította az embereket a temetőlátogatástól. A kihalt ösvényen messze hangzott a kocsi kerekeinek nyikorgása, a bot kopogása.
- Hát megjöttem, nászasszony! - köszöntötte kedves halottját a nénike, botját a szomszédos sírra fektetve.
- Micsoda gaz! - morgolódott magában. – Egy hete sincs, hogy itt jártam, s mégis, hogy elszaporodott itt a dudva! No, de mindjárt teszünk róla, hogy ne így legyen! Szépen rendbe teszem a sírt, meglátja!- motyogta félhangosan, s már szedte is elő kis kapáját, hogy kigazolja az esős időben felszaporodott gyomnövényeket. Egy ideig hangtalanul dolgozgatott. Egészen kimelegedett a munkában, így balon kabátját levetve, a szomszéd sírra fektette azt.
- Hát itt sem mostanában jártak! - állapította meg magában az elhanyagolt síremlékre tekintve.
Megpróbálta kibogarászni a sírkövön már erősen megkopott feliratot, de nem járt sikerrel. A síremlék fedőlapja itt-ott már megrepedt, s a repedéseken át felütötte fejét a gaz.
- No, majd kitépem azt is, ha ezzel végeztem. - gondolta magában az öregasszony, s újra nekifogott nászasszonya sírjának rendbetételéhez.
Serény kezeinek nyomán a sír egyre rendezettebb képet mutatott. Már csak egy gyomnövény csúfolkodott rajta, de az igen erősen ragaszkodott helyéhez. Sehogy sem akart kiszakadni.
- Ha kapával elvágom, a gyökere bent marad, s jövő héten újra virít itt nekem!- dohogott magában az asszony, s húzni kezdte a makacs növény szárát. Ám az meg sem mozdult.
- Nem fogsz ám ki rajtam!- mérgelődött tovább, s a kapával meglazította a növény szára körül a földet. Még egyszer nekiveselkedett, ám a gaz nem engedett.
- Most már igazán mérges vagyok!- szólt fenyegetően a nénike. Minden erejét összeszedte. Nagy levegőt vett, és húzni kezdte a makacs gyomot. Közben eszébe jutott gyermekkora kedvenc répameséje.
- Húzták, húzták és – nagyot rántott rajta - kihúúúúúztááák! Hupp! A gyom megadta magát, gyökerestül kiszakadt a földből. Ám a néni, ugyan azzal a lendülettel, mellyel a sírt megszabadította kéretlen lakójától, megindult hátrafelé, s ráesett a szomszéd sírra. Azaz beleesett a sírba! Az történt ugyanis, hogy a másik síron az elöregedett cementlap egy roppanással beszakadt a ráeső nénike súlya alatt.
- Élek!- konstatálta magában a hirtelen sokkhatás elmúltával az asszony. Óvatosan megpróbálta mozgatni tagjait. Nehezen ment. Keze-lába az égnek állt, feneke a beszakadt cementlapba szorult.
- Most hogyan tovább? - morfondírozott magában. - Hogy fogok kimászni innét?
Kísérletet tett, hogy kezeit megtámasztva felnyomja magát a sírból, am az elfáradt cementlap szétmorzsálódott ujjai alatt. Új fogást keresett, de hiába. Nem volt egy fix pont sem, amibe kapaszkodhatott volna. Az esés következtében megrándult nyaka hírtelen erősen fájni kezdett, s ráébredt arra is, hogy igencsak fázik.
- Muris lenne, ha szó szerint itt dobnám fel a talpam- kuncogott tehetetlenségében az asszony.
Óvatosan megmozdította fájó nyakát és körülkémlelt a temetőben. Sehol senki. Senki, akitől segítséget kérhetne. Ismét nekiveselkedett, hogy felnyomja magát. Fejét nekitámasztotta a sír szélének, megfeszítette a hátizmait. Néhány centit ugyan sikerült emelnie magán, de ez kevésnek bizonyult. Kimerülten huppant vissza. Ismét körültekintett, hátha megpillant valakit a sírkertben, de hiába. Mindenütt köd, csend és nyugalom. Egy darabig mélán üldögélt, gondolatai szerettei körül jártak. Hirtelen mintha hangokat hallott volna. Nyakát megfeszítve körülpásztázta a temetőt a hang forrását keresve. Az utakon semmi, a sírok között semmi. De valahonnan mégiscsak ideszűrődik egy férfihang. De honnan?
- Képzelődnék? Á, ugyan! Nem ment még el az eszem!- dohogott, s egyre türelmetlenebbül kutatta a hangot. Szemét becsukva, a fülével fürkészte a zajt. Fejét a forrás irányába fordítva kinyitotta szemeit. Tekintete a temető kerítésén túlra tévedt. Egy fiatalember állt a temető melletti parkolóban egy teherautó tetején. Valamit pakolgatott, s közben le-leszólt egy másiknak.
- Hála Istennek! - szakadt fel a nénikéből a megkönnyebbülés. Elkezdett kiabálni.
- Fiatalember! Fiatalember!
Úgy tűnt, a férfi nem hallja, ezért még hangosabbra fogta.
- Fiatalember! Halló, fiatalember!
Az alak hirtelen abbahagyta a rakodást, és fülelni kezdett. A nénike újult erővel folytatta:
- Fiatalember! Itt vagyok! Ne ijedjen meg! Itt vagyok a temetőben! Hallja?
A férfi a hang irányába fordulva, meghökkenve fedezte fel az idős hölgyet:
- Jól van, mamikám? - kérdezte ijedten. Mi történt?
- Nem tudok kimászni a sírból! - kiáltott a néni - de még élek!- tette hozzá, nehogy a férfi véletlenül félreértse a dolgot. Ki tudja? Ősz van, köd van, mindjárt halottak napja…
- Azonnal küldök segítséget, ne mozogjon! - tüsténkedett a fiatalember. Hangján egyszerre volt érezhető a meglepődés és a visszafojtott nevetés.
A nénike immár megnyugodva üldögélt kényszerű trónján, s várta az ígért segítséget, ami kisvártatva meg is érkezett. A fiatal férfi másodmagával sietett a temetőbe.
- Nyújtsa a kezét, mamikám! - segítették fel, az idős hölgyet pillanatok alatt, majd kérdezgetni kezdték:
- Mégis, mi történt? Hogy került, abba a sírba? - tudakolták miközben a port söprögették a nénikéről, s feladták rá a kabátját. A nénike röviden elmesélte a történteket, majd így folytatta:
- Tudják, kedveskéim, így utólag már nem is bánom ezt a kis kalandot. Eddig féltem a haláltól, de most, hogy fél lábbal, akarom mondani a hátsómmal a sírban voltam, a továbbiakban igazán nincs mitől tartanom. Elvégre nem mindenki mondhatja el magáról, hogy visszatért a sírból! - kuncogott a néni, s kis kocsijába pakolva vidáman indult a temető kijárata felé.
