Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csere Andrea

csere_andrea.jpgCsere Andrea (1967-)


Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem.. - mondhatnám, ha történetesen nem Budapesten, a VII. kerületben látom meg a napvilágot. Ebben az évben jelenik meg Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita, Örkény István: Tóték c. regénye, ekkor filmesítik meg  Fekete István: Tüskevár-ját, csúcson a Beatles, a The Doors, és az Illés, s ebben az esztendőben hagy el minket Kassák, Áprily, és Kodály is. Szüleim, és főleg nagyszüleim hatására - akik, zsenge gyermekkorom oly színessé varázsolták meséikkel, történeteikkel- irodalmi érdeklődésem korán megmutatkozott. Első verses próbálkozásaim is ebben az időszakban datálódtak. 
Nem találom a helyem. Muszáj megmutatnom, kiírnom! Írok magamnak, az íróasztalomnak. Nem elég! „Keresem a szót, keresem a hangot..” S „íme, hát megleltem hazámat.” Az időközben második otthonommá lett Nagykanizsán versíró pályázaton vehettem részt. A Hetimix Internet Magazin MesterTOLLnokok verspályázat felnőtt kategóriájának I. díját nyertem el 2003.04.11-én, József Attila születésnapján! 2005. 09.30-án a Nyugat- dunántúli Regionális Fejlesztési Ügynökség Kht által meghirdetett „Összefogás- Együttműködés- Partnerség” elnevezésű HIP Kreatív Pályázaton „A lócitrom” c. novellámmal első helyezést értem el, melyet anno 30000Ft pénzjutalommal is díjaztak. A Nagykanizsán megjelenő Kanizsai Antológia eddig kiadott összes számában jelentek meg novelláim, verseim, tanulmányaim. Írásaim megjelentetésére nem áll módomban anyagi forrásokat biztosítani, így csak olyan pályázatokon indulok, amelyekhez nem kell önerő! Kötetnyi versem, novellám gyűlt már össze, melyeket, remélem, egyszer módomban áll együtt is megmutatni a nagyérdemű közönségnek. Addig is örülök minden lehetőségnek, amikor bepillantást nyújthatok énem e rejtett régióiba.  

Művei az oldalon:

Árulom a lelkemet (vers)

Árvalány-dal (vers)

Azt szeretném (vers)

Bordal (vers)

Ima 2006 (vers)

Kiáltás a sírból

Látlak (vers)

Mámor (vers)

Mária imája (vers)

Mementó (vers)

Mi a vers? (vers)

Miért? (vers)

Most nézd! (vers)

Október 23 (vers)

Tavaszi találka (vers)

Utcaseprő (vers)

Vége? (vers)

Vedd bűneink! (vers)

 

Mi a vers?
 
Hogy mi a vers?
Én nem tudom.
Csak kóstolom, tapogatom.
Mélyből törő Gondolat,
érzés, szavak, indulat.
Néha Rím, és néha más.
Gyönyörteli kínlódás.
Összegyúrva születés,
álmodás és ébredés.
Vad vágyak és éjszakák.
Gyűrött papír: szóvirág.
Késztetés, mely egyre űz.
Belső béke, égi Tűz.
 
 
Mámor
 
Hát megtörtént!
Elmém parányi, de jól határolt élű 
Rést vágott az érdektelenség, a mulandóság tömör falán.
Lényem napról-napra erősebben lüktet át 
e résen.
Egyre kivehetőbb formát ölt 
a tévelygő gondolat.
Észrevétlen beivódik a jelen spirálján át 
A szárnyait bontó jövőbe.
Remélem, s Tudom, hogy így lesz!
 
 
Azt szeretném
 
Azt szeretném, hogyha égnél,
Csakis bennem, értem élnél!
Azt szeretném, hogyha fájna,
A szívedbe belevájna!
Érezd, amit én is érzek!
Hogyha kell, hát folyjon véred!
Hogyha kell, hát térden állva, 
Örök kárhozatra várva,
Ölelésben egybeforrva,
Szálljunk együtt a pokolra!
 
 
Október 23
 
Megcsonkult zászló. Húsába vágva
Csattog az olló: Szabadság ára!
 
Lánctalpas robog az éjszakába!
Sikolt az utca: Szabadság ára!
 
Vérfoltos ingben reszket az árva:
-Meghalt az apám!- Szabadság ára!
 
-Menekülj kedvesem! A kapu kitárva!
- Itt maradt az anyám!- Szabadság ára!
 
Távoli jajharang sír a vakvilágba.
’56. október. A Szabadság ára!
 
 
Miért?
 
Mért alázol némasággal,
Ki nem mondott gyávasággal?
Mért fordulsz el, miért kerülsz, 
Válaszúttól mért menekülsz?
Barátságunk elfeledted?
Vagy idáig csak tettetted?
Hallgatásod sötét fátyol, 
Mely beburkol, ki sem látszol.
Tőlem mért takarod magad?
Magányomban lelkem megfagy! 
 
 
Mementó 
 
Hideg a rög, kemény jászol.
Kicsi fiam, ugye fázol,
Ébredj hamar, ne aludjál!
Tévedés volt! Szörnyű kín jár!
 
Lenn a mélyben nincsen paplan,
mely betakar, te ártatlan!
Két karommal megvédelek,
Ébredj, kérlek! Nem eresztlek!
 
Leszek védfal szeretetből!
Várat rakok könnyeimből.
Testem sors útjába vetem. 
Ébred, kérlek, kicsi szentem!
 
Vérem adom, szívem adom.
Gyöngyharmatot reád rakom!
Csak még egyszer öleljelek!
….fekete föld mind lepereg!
 
Nézz anyádra, ki oly árva,
belepusztul bánatába!
Emeld reá égő szemed!
Ébredj!... Szívem beleremeg.
 
 
Most nézd!
 
Most Nézd! -Megint itt van a szerelem.
Most nézd! – Megint játszik csak énvelem.
Most nézd! - Megint könnyedén mosolyog.
Mosolyába belehalok!
 
Most nézd, ahogy delnőként kecsegtet,
Most nézd, ahogy buján megremegtet, 
Most nézd, ahogy bódítja eszemet!
Elzsibbasztja mindenemet!
 
Most nézd, ahogy karcolja lelkemet, 
Most nézd, ahogy feldúlja szívemet, 
Most nézd, ahogy kacagva tovaszáll!
Meggondolta: most másra vár!
 
Most nézd!- Megint tétován állok én.
Most nézd! – Megint elillant a remény.
Most nézd! -  Megint kifosztott teljesen.
Őrületben őt keresem!
 
 
Utcaseprő
 
Narancs mellény lötyög mellén,
Hozzásárgult bőre
Seprűnyélre támaszkodva 
álmodik a dőre.
Vágyik meleg ölelésre, 
puha, kerek nőre, 
Telinek hitt palackjából
kifogyott a lőre.
 
 
Árulom a lelkemet
 
Pénzér’ adom versemet-
Árulom a lelkemet!
Aki kéri annak írok. 
Forintjáért, ha kell, sírok.
És ha kéri:nevetek…
Árulom a lelkemet.
 
 
Bordal
 
Ó, vörösbor, vörösbor!
Ereimben fickándol.
Isten biztos nevetett,
mikor téged teremtett.
 
Te villányi oportó!
Véled tele e hordó.
Míg te lészel barátom,
jó kedvem lesz, úgy látom!
 
S te, kadarka Szekszárdról!
Asszonyt nevelsz kislányból!
Tüzes lesz a menyecske…
(bár szeme áll keresztbe.)
 
Ó az egri bikavér! 
Téli estén sokat ér. 
Melegíted lelkemet,
felpezsdíted véremet.
 
Te soproni kékfrankos!
Elegáns vagy, nem flancos!
Jut belőled paplakba,
s minden magyar asztalra.
 
S te, lellei jó cuvéem!
Én most reád esküvém!
János urunk jó bora, 
Isten bíz megáldotta!
 
S mind, te magyar, jó nevű,
bíborszínű, telt nedű!
Poharam Rád emelem:
gyöngykacajú gyermekem!
 
 
Látlak
 
Látlak, de nem két szememmel,
Érezlek vágyó lelkemmel!
Minden érzékemmel tudlak, 
Életembe így burkollak.
 
Fény vagy, öröm, áhítat. 
Szereteted átitat.
A hiányod sötét verem. 
Kérlek, ne hagyj beleesnem!
 
Dermedt testem didereg. 
Melegítsd föl lelkemet!
Sajgó szívem neked adom.
Fogadd el az alázatom!
 
 
Vedd bűneink!
 
Vedd bűneink, Ember Fia,
Cipeld sorsunk keresztjét!
Gazságunkért, sajgó tested
nyögje mindünk keservét!
 
E korcsosult világ ismét
Megváltóért könyörög.
Légy a bárány, véráldozat!
S vétkeinket eltörlöd.
 
Merülj a bűn sötétjébe,
Vedd magadra fájdalmunk!
Tehetetlen, sajgó lelkünk 
nem bírja el bánatunk.
 
Emeld fel a gyarló embert,
ki oly sokat vétkezett!
Mondj Igent a mi nevünkben
Atyánknak a Nem helyett!
 
 
Ima 2006
 
Menekítsd meg, Uram, a te árva néped,
Kinek lelkét lopják az aljas pribékek!
Kiknek nincsen hitük, de van pénztárcájuk,
A Mammont imádják, s dühtől habzik szájuk.
 
Kik tipornak mindent, mi nemzetünk éke.
” Ne valld, hogy magyar vagy!”- s így lesz NÉPI béke.
Tagadjad meg atyád, aki téged nemzett!
Feledd el őseid!- Gyökértelen nemzet!
 
Szíved magzatjait dobd küretkanálba,
Nem kell ide magyar Kárpátok honába!
Szegd le fejed, s hallgass, vagy mosolyogj bambán!
Tartsd a markod csendben alamizsnát kapván!
 
Mária fejéről lopják a glóriát, 
De te hallgass gyáván, hadd győzzön Góliát!
A hurokba önként dugjad balga fejed,
És az ellen rajtad őrjöngve felnevet.
 
Cirkuszt és kenyeret - hogy dagadjék tested,
Panem et circenses - és eladtad lelked.
De ne törődj vele, szívjál füvet kábán,
S e romok tetején nem zavar a látvány.
    *
Hozzád szólok, Uram! Kérlek, mentsd meg őket,
Akik tévelyegve hisznek hitszegőknek!
Oldd fel szemük zárját, az igazat lássák!
Ne engedd, hogy tovább saját sírjuk ássák!
 
Nézz magyar népedre, ki elhagyott, árva,
Aki elsorvadván oltalmadat várja!
Tisztítsd meg lelkünket a rátapadt szennytől,
Add ránk áldásodat odafent a mennyből!
 
Amen.
 
 
Mária imája
 
Uram! Segíts újra bíznom!
Érzem, hitem elhagyott!
Elvesztettem magzatomat-
Lelkem tőrrel szaggatott.
 
Miért hagytad, hogy így legyen?
Mért vetted el tőlem őt?
Amit kértél, én megtettem:
Nincs igazabb követőd!
 
Szűz méhembe befogadtam,
felneveltem gyermeked.
S most keresztfán az Én fiam..
Szívem szakad, nem lehet!
 
Ábrahámnak, egykor régen
visszaadtad Izsákot.
De Jézusom elragadtad…
Imám hozzád kiált most!
 
Segíts, kérlek elviselnem
e megváltó szenvedést,
Melyben gyarló földi testem
darabira omlik szét!
 
Erősítsd meg harmat lelkem
viselni a bánatot!
Szabadíts meg kételyimtől,
hadd hirdessem országod!
 
Mit rám mértél, alázattal 
elfogadom, Istenem.
Legyen meg az akaratod!
Bocsáss, s könnyíts lelkemen!
 
 

 

Tavaszi találka

 

Ne félj, kedves, csak a szél fúj.

Hajad közé illatot szór.

Jöjj közelebb, szeress bátran,

Ölelj át a napsugárban.

 

Ne félj, kedves nincs itt senki,

Örömünket a lomb rejti.

Érezem forró leheleted.

Megoldom a köpenyedet,

 

Ringó kebleid kezemben,

Felduzzadnak tenyeremben.

Bimbód izzik, mint a parázs,

Reánk terül bíbor varázs.

 

Karjaimba omolsz lágyan,

Hajad terül virágágyban.

Combod tárul, mézed cseppen,

Lehet-e szeretni szebben?

 

Ajkam issza ajkad nedvét,

Megvonaglasz - mi jöhet még?

Vágyam nyársa beléd merül,

Testünk forrón így egyesül!

 

 

Vége?

 

Kifosztva állok, üres a lelkem,

Sötéten tátong a semmi bennem.

Dobbanó szívem egy jeges marok

Szorítja fájón, hogy belehalok!

 

Nem rezzen pillám, ráfagyott képed.

Ölelő karom nem ér el téged!

Csókodnak íze kihűlt ajkamon.

Távozó szerelem, hiányzol nagyon!

 

 

Árvalány-dal
 
Többé nem öregszel,
Két szemed lezárva.
Mennyországot álmodsz
Tündöklőn, Mamácska.
Tündöklőn mamácska.
 
A sok fáradt évet
Mind idelenn hagytad.
Cserébe az égbolt
Végtelenét kaptad.
Végtelenét kaptad.
 
Mondd! Ott fenn a mennyben
Angyalok is élnek?
Tényleg gyönyörű szép
Odafenn az élet?
Odafenn az élet.
 
Körülvesznek Téged
Az angyali népek?
S isszák szavaidat,
Hallgatják zenédet?
Hallgatják zenédet.
 
Mesélsz-e most nekik,
Mint meséltél nékem?
Van-e „kisangyalod”
A csillagos kékben?
A csillagos kékben.
 
Van-e aki este
Párnád igazítja,
S ezer-ránc arcodat
Szavával simítja?
Szavával simítja.
 
Van-e aki bújva
Megszorítja kezed,
Aki szívzokogva
Suttogja, hogy szeret.?
Suttogja, hogy szeret.
 
Ó, hiányzol nagyon!
Mennék, én is mennék!
Csak még egyszer Veled
Kettesben lehetnék!
Kettesben lehetnék.
 
Magam vagyok árván,
Hogy már szinte félek!
Nélküled oly üres,
Szomorú az élet!
Szomorú az élet.
 
Mondd, ha jő az óra
Te majd ott vársz engem?
S együtt leszünk újra
Odafenn a mennyben?
Odafenn a mennyben

 

Kiáltás a sírból

 

A nénike korát meghazudtoló fürgeséggel, enyhén botjára támaszkodva tipegett a keskeny ösvényen. A nyári melegben enyhet adó árnyas fák most egyre gyérülő lombkoronájukkal bólogattak felé. Ismert itt szinte minden bokrot, virágot, s a növények is ismerőskén köszöntötték őt. Nem is csoda, hisz hetente megtette ezt az utat a temető keskeny útjain.

- Mégis csak az anyatársam volt,- mondogatta- anyja helyett anyja a fiamnak. Nem tehetem meg, hogy ne látogassam!

Két temető közt ingázva teltek napjai. Az egyikben férjét, s két fiát, a másikban nászasszonyát látogatva. Unokái távol éltek. Az egyik vidéken, a másik még attól is messzebb, külföldön.

- Ki jöjjön ki hozzájuk, ha nem én?- kérdezgette. – Tudjátok, mindig megnyugszom, amikor látom, hogy minden rendben van a sírok körül. Nekem ez nem fáradság, én így érzem jól magam. – hajtogatta, amikor az unokái győzködték, hogy nem muszáj olyan sűrűn temetőbe járnia.

Most is a megszokott köreit rótta. Az egyik kezében apró diófa bot, a másikban az elmaradhatatlan „ toliga”. A toligát - kerekes bevásárlókocsit - még nyolcvanadik születésnapjára kapta nagyobbik unokájától. Eleinte idegenkedett a kerekes tákolmánytól, de hamarosan rájött, hogy igen okos találmány, mely fölöttébb megkönnyíti mindennapjait. Azóta elmaradhatatlan kelléke sétáinak. Evvel jár bevásárolni, s ide a temetőbe is ezzel húzza ki a kis gereblyét, kapát, seprűt, vödröt, melyekkel a sírokat gondozza.

A kis kocsi nagyokat döccent a göröngyös úton. A temető most a szokottnál is csendesebb arcát mutatta. A reggeli köd még a délelőtti órákra sem szállt fel teljesen, s a szeles idő is eltántorította az embereket a temetőlátogatástól. A kihalt ösvényen messze hangzott a kocsi kerekeinek nyikorgása, a bot kopogása.

- Hát megjöttem, nászasszony! - köszöntötte kedves halottját a nénike, botját a szomszédos sírra fektetve.

- Micsoda gaz! - morgolódott magában. – Egy hete sincs, hogy itt jártam, s mégis, hogy elszaporodott itt a dudva! No, de mindjárt teszünk róla, hogy ne így legyen! Szépen rendbe teszem a sírt, meglátja!- motyogta félhangosan, s már szedte is elő kis kapáját, hogy kigazolja az esős időben felszaporodott gyomnövényeket. Egy ideig hangtalanul dolgozgatott. Egészen kimelegedett a munkában, így balon kabátját levetve, a szomszéd sírra fektette azt.

- Hát itt sem mostanában jártak! - állapította meg magában az elhanyagolt síremlékre tekintve.

Megpróbálta kibogarászni a sírkövön már erősen megkopott feliratot, de nem járt sikerrel. A síremlék fedőlapja itt-ott már megrepedt, s a repedéseken át felütötte fejét a gaz.

- No, majd kitépem azt is, ha ezzel végeztem. - gondolta magában az öregasszony, s újra nekifogott nászasszonya sírjának rendbetételéhez.

Serény kezeinek nyomán a sír egyre rendezettebb képet mutatott. Már csak egy gyomnövény csúfolkodott rajta, de az igen erősen ragaszkodott helyéhez. Sehogy sem akart kiszakadni.

- Ha kapával elvágom, a gyökere bent marad, s jövő héten újra virít itt nekem!- dohogott magában az asszony, s húzni kezdte a makacs növény szárát. Ám az meg sem mozdult.

- Nem fogsz ám ki rajtam!- mérgelődött tovább, s a kapával meglazította a növény szára körül a földet. Még egyszer nekiveselkedett, ám a gaz nem engedett.

- Most már igazán mérges vagyok!- szólt fenyegetően a nénike. Minden erejét összeszedte. Nagy levegőt vett, és húzni kezdte a makacs gyomot. Közben eszébe jutott gyermekkora kedvenc répameséje.

- Húzták, húzták és – nagyot rántott rajta - kihúúúúúztááák! Hupp! A gyom megadta magát, gyökerestül kiszakadt a földből. Ám a néni, ugyan azzal a lendülettel, mellyel a sírt megszabadította kéretlen  lakójától, megindult hátrafelé, s ráesett a szomszéd sírra. Azaz beleesett a sírba! Az történt ugyanis, hogy a másik síron az elöregedett cementlap egy roppanással beszakadt a ráeső nénike súlya alatt.

- Élek!- konstatálta magában a hirtelen sokkhatás elmúltával az asszony. Óvatosan megpróbálta mozgatni tagjait. Nehezen ment. Keze-lába az égnek állt, feneke a beszakadt cementlapba szorult.

- Most hogyan tovább? - morfondírozott magában. - Hogy fogok kimászni innét?

Kísérletet tett, hogy kezeit megtámasztva felnyomja magát a sírból, am az elfáradt cementlap szétmorzsálódott ujjai alatt. Új fogást keresett, de hiába. Nem volt egy fix pont sem, amibe kapaszkodhatott volna. Az esés következtében megrándult nyaka hírtelen erősen fájni kezdett, s ráébredt arra is, hogy igencsak fázik.

- Muris lenne, ha szó szerint itt dobnám fel a talpam- kuncogott tehetetlenségében az asszony.

Óvatosan megmozdította fájó nyakát és körülkémlelt a temetőben. Sehol senki. Senki, akitől segítséget kérhetne. Ismét nekiveselkedett, hogy felnyomja magát. Fejét nekitámasztotta a sír szélének, megfeszítette a hátizmait. Néhány centit ugyan sikerült emelnie magán, de ez kevésnek bizonyult. Kimerülten huppant vissza. Ismét körültekintett, hátha megpillant valakit a sírkertben, de hiába. Mindenütt köd, csend és nyugalom. Egy darabig mélán üldögélt, gondolatai szerettei körül jártak. Hirtelen mintha hangokat hallott volna. Nyakát megfeszítve körülpásztázta a temetőt a hang forrását keresve. Az utakon semmi, a sírok között semmi. De valahonnan mégiscsak ideszűrődik egy férfihang. De honnan?

- Képzelődnék? Á, ugyan! Nem ment még el az eszem!- dohogott, s egyre türelmetlenebbül kutatta a hangot. Szemét becsukva, a fülével fürkészte a zajt. Fejét a forrás irányába fordítva kinyitotta szemeit. Tekintete a temető kerítésén túlra tévedt. Egy fiatalember állt a temető melletti parkolóban egy teherautó tetején. Valamit pakolgatott, s közben le-leszólt egy másiknak.

- Hála Istennek! - szakadt fel a nénikéből a megkönnyebbülés. Elkezdett kiabálni.

- Fiatalember! Fiatalember!

Úgy tűnt, a férfi nem hallja, ezért még hangosabbra fogta.

- Fiatalember! Halló, fiatalember!

Az alak hirtelen abbahagyta a rakodást, és fülelni kezdett. A nénike újult erővel folytatta:

- Fiatalember! Itt vagyok! Ne ijedjen meg! Itt vagyok a temetőben! Hallja?

A férfi a hang irányába fordulva, meghökkenve fedezte fel az idős hölgyet:

- Jól van, mamikám? - kérdezte ijedten. Mi történt?

- Nem tudok kimászni a sírból! - kiáltott a néni - de még élek!- tette hozzá, nehogy a férfi véletlenül félreértse a dolgot. Ki tudja? Ősz van, köd van, mindjárt halottak napja…

- Azonnal küldök segítséget, ne mozogjon! - tüsténkedett a fiatalember. Hangján egyszerre volt érezhető a meglepődés és a visszafojtott nevetés.

A nénike immár megnyugodva üldögélt kényszerű trónján, s várta az ígért segítséget, ami kisvártatva meg is érkezett. A fiatal férfi másodmagával sietett a temetőbe.

- Nyújtsa a kezét, mamikám! - segítették fel, az idős hölgyet pillanatok alatt, majd kérdezgetni kezdték:

- Mégis, mi történt? Hogy került, abba a sírba? - tudakolták miközben a port söprögették a nénikéről, s feladták rá a kabátját. A nénike röviden elmesélte a történteket, majd így folytatta:

- Tudják, kedveskéim, így utólag már nem is bánom ezt a kis kalandot. Eddig féltem a haláltól, de most, hogy fél lábbal, akarom mondani a hátsómmal a sírban voltam, a továbbiakban igazán nincs mitől tartanom. Elvégre nem mindenki mondhatja el magáról, hogy visszatért a sírból! - kuncogott a néni, s kis kocsijába pakolva vidáman indult a temető kijárata felé.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.