Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dobosi Györgyné

dobosigyorgyne20191112.jpgDobosi Györgyné

Dobosi Györgyné vagyok, Doli Erzsi-ként írom a verseimet.
1955.02.11-én Nagykanizsán születtem.
2013 nyarától, rábeszélésre írom a verseimet, kisebb-nagyobb sikerrel.
A facebook-on több irodalmi oldalon is megtalálható vagyok, de legtöbbet a Poet.hu oldalon publikálok.
Több antológiában jelent meg versem.

 

 

 

Művei az oldalon:

65. születésnapomra (vers)

Advent (vers)

Aggodalmam a Földért (vers)

A csend kell nekem (vers)

Emlékek (vers)

Ezerszínű tavasz (vers)

Fáj a szeretet (vers)

Fájdalom! (Anyák napjára) (vers)

Fanninak, az unokámnak! (vers)

Fesd meg! (vers)

Fohászom 2020 tavaszáért (vers)

Forró nyár (vers)

A gyémánt tündöklő fénye (vers)

Gyűrött ráncok (vers)

Hazaérkeztem (vers)

Hazudik a tükröm (vers)

A Hold szerelme (vers)

Imám (vers)

Kifürkészik (vers)

Körülöttem lassan pereg... (vers)

Megfakult remény (vers)

Mondd, Te Mindenható! (vers)

A pirkadat (vers)

A reggel románca (vers)

Szavam sivár (vers)

Tavasz dallama D-dúrban (vers)

Tavaszt hívogat (vers)

Terhemet cipelem... (vers)

A testem a kottám (vers)

Zokogó lelkem (vers)

Zúzmara az ágon (vers)

 

 

Fesd meg!

Ó, jöjj, természet, fesd meg nekem
napról napra változó kertem,
jöjj, ízleld meg a kincseimet,
a fán érő gyümölcseimet.

Pirosat, zöldet és a sárgát,
illatának minden virágát,
rózsát, szegfűt szívembe zártam,
míg álmom érző szárnyán jártam.

Ó, fesd meg az érzéseimet,
s boldogságot add szemeimbe,
fess a szívembe zöldre kéket,
s elmondom neked, milyen szépek!

 

 

Fanninak, az unokámnak!

Gyermeknapra írom soraimat
Neked!
Látom szemeidben
a szép mosolyod.
Nézem a huncutul csillogó orcád,
a hisztire hajló léted.
De sokszor csókolnám
a kerek pofidat,
mert Te vagy a szeretetem kincse.
Nincs nálad szebb és jobb
unoka.
Álmaimban velem játszottál...
- kopog a csend,
s visszhangzik
az ablakon!

 

 

Gyűrött ráncok

Mint ahogy a felhők fent az égen,
úgy gyűri ránc az öreg arcomat, 
ahogy a nap simítja felhőket,
szeretve öleli jóságodat. 

Mert, eső után illatos a kert,
s fázós illatot lelkembe ringat,
bársony-zöld fűszálon harmat pereg, 
úgy a lelkem szeretve bólintgat. 

 


Fohászom 2020 tavaszáért

Hidd el minden nap egy áldás,
kezem imára kulcsolom,
s tisztul a reggeli váltás,
egy szebb jövőre gondolok.

Megerősít a hitemben,
síró lelkem rakoncátlan,
hisz vírus nélkül rebegem,
félelem úgy kiszolgáltat.

Halld meg az imám presztízsét,
segítsd túlélni e terhet,
szenvedés keserű ízét,
könyörülj rajtunk Istenem!

 

 

Megfakult remény
 
Mondd, miért adtál életet,
Ha mindent, mi jó, elveszed,
Szél hárfája azt suttogja,
Hisz máris a fájdalmat bontja.
 
Ám búcsút sem intett a Hold,
Megfakult remény is dalolt,
Mintha tüskék szúrtak volna
Lelkembe belemarkolva.
 
Ezer édes tüze izzik,
Napsugara meg-megsimít,
Fohászom is bízva-biztat,
Síró könnycseppel megitat.
 
Gyertyaszálak csonkig égnek,
Füstje a Mennyei létnek,
Csöndbe bújik akaratom,
Kérésemet ráakasztom.
 
Fájdalomtól elgyötörve,
Engem ugyan meg nem törve,
Szeretetem, ideláncolj,
Istenem, hát meg ne cáfolj.
 
Szeretetem túlcsorogjon,
Szívem velem ne dacoljon,
Szívemben könny ne létezzen,
A létemet jól élhessem.

 

 

Mondd, Te Mindenható!

Hé, odafent, Te Mindenható,
Nagy szereteted túláradó,
Ím, koldulom az egészségem,
Lám, átvállalod szenvedésem.

Amit szeretek, mind elveszed,
Tudod, magam módján szeretlek,
Hányszor kérdeztem: - Miért hagytál
élni... mindig új reményt adtál.

Őrizgetem ám a büszkeségem,
Szenvedésem újra átélem,
Oly bölcs szavaiddal biztattál,
A lelkembe megnyugvást adtál.

Mondd: - miért hagytál engem élni,
Örök szenvedésre ítélni,
Szeretni bölcsen tanítottál,
Imáddal azon fáradoztál.

Felnőtt fejjel hittem a hitet,
Átvállaltad a terheimet,
S csendben csak velem hadakoztál,
Mellém térdelve imádkoztál.

 

 

Zokogó lelkem

A szemem tükrében nézem önmagam,
Nincs benne szép és jó, csak a fájdalom,
Hisz fel nem fogja már ezt a vén agyam,
Fásult a lelkem nincs is ott irgalom.
 S lásd, ahol az Ég és a Föld összeér,
Ott találkozunk Te meg én, szeretet -
Tengerén, ahol az égbolt is fehér,
Siratom, meg nem született gyermeket.
 Fájdalmas létre tapadtak a felhők,
Kérem Istent törölje le könnyeim,
Anyák napi versek nem mind hízelgők,
Szavam gyöngyszemei, igaz kincseim.
-
Bár a Nap sugara mégis szíven szúrt,
Kivívott harcom lelkembe beletúrt.

 

 

Fájdalom!

(Anyák napjára)

Mondd, hogy igazán anya vagy,
de hát hisz Te nem is szültél,
érző fájdalmad nem oly nagy,
szüléstől is mentesültél!

Öledbe kaptál egy babát,
amiért meg nem szenvedtél,
áldod érte szülő anyát,
elveidből is engedtél!

Kaptál hideget-meleget,
mindent, csak nem szeretetet,
mert hát Ő csak egy idegen,
de szeretetet idecsen!

Szenvedtél érte eleget,
fájó sebed is beheged,
láthatsz csillogó szemeket,
Ő lett a drága gyermeked!

 

 

Tavasz dallama D-dúrban

Szél az újságot felkérte,
egy érzéki keringőre,
felkapta hát az ölébe,
s jó messze dobta a földre.

Dúdolta a zene húrján,
D-dúrban Tavasznak dallamát,
hallom az elcsukló múltját,
szívnek élő varázslatát.

Napfény tüzes csókját hinti,
a Tavaszt üzenő tájra,
első harmatát hörpinti,
lelkéből daloló fákra.

 

 

Hazaérkeztem

Kincseimet oly régóta kerestem,
nem hittem, hogy a hiányát meglelem,
szerelmes lettem tündöklő rózsákba,
odaadó első találkozásba.

Múltat lezárva már kerülget a fény,
boldog lélek legbelül sem koravén,
minden virág elszárad s újra kinől,
lassan álmodj, ha nyílni tudsz töviről.

Istennek csodás teremtő ereje
súgja térbe, mely beragyog mezeje,
lélek belül viháncol, ujjong csodát,
boldogan élem öregség alkonyát.

 

 

Tavaszt hívogat

Lám, ébredező vággyal úgy érzem,
hogy kincsemet szeretetben mérem.
Ködben bújik tulipán virágom,
rózsán rügybimbó pattan az ágon.

Ne siess, várj még, messze a Tavasz,
figyelj rá, mert a Tél még oly ravasz.
A föld melengeti tested, csendben,
Napsugara hívogatva rebben.

Életre várva tárja kapuit,
harmóniát álmodón alkuszik,
sikongató széllel, s a pír kiül,
ébredező vágyát adja hírül!

 

 

65. születésnapomra

Születésem pillanatától, 
haldoklik bennem az élet. 
A sors keze; 
- az új kezdet, 
oly ijesztő a változás. 
Játék, tanulás, 
fájdalom, szeretet 
örökös körforgás.
 
A reményt élteti, 
hervadó életem, 
lassan múló pillanat, 
véget ér egy álom, 
s arcomat fénysugár mossa...
 
- Aztán a húr túlfeszül, 
mosoly is szunnyad, 
és szürkére festi a világot. 
Már nincs itt az élet... 
Tovább tündökölve, 
a kék égen haladok tovább!

 

 

Kifürkészik

Színes gondolatom kifürkészik,
összetört lelkem több sebből vérzik,
kába napsugár, törékeny testem
félénk izgatottsággal öleled.

Az új utam mély sebeket karcol,
a beteg szívembe belemarkol,
fáradt életem egy libikóka,
ősz hajam, mint öreg kis anyóka.

Lelkemnek szeretettapasz kéne,
napsugár gyógyító tüneménye,
add meg a holnap egészséglétét,
ölelhessem a boldogság fényét.

 

 

Szavam sivár

Mikor a tollam kezemet vezeti,
belül a lélek testemet szétveti!
Sokszor gondolok rá,
hogy az írást abbahagyom...
- Szürke ég felettem besötétedik,
nem látom felettem a napot.
Nincs mit mondjak,
szavam sivár,
belém haltak a gondolatok!
- Elvásott a szó,
hasztalan a toll és a papír!
Megbántott lélek elköszön...
- feslett, fehér papír üresen tátong,
a ceruzám hegye sem vezeti a kezem!
A kedves Múzsám
nem súgja fülembe a szép rímeket!
Elvásott minden mondat,
hasztalan a toll és a papír...?

 

 

Zúzmara az ágon

Rút, hideg valóságom
a kopasz ágakra
zúzmarát szór.
Gyönyörű, fagyos
csipkeruhát
horgol a fákra.
A szél is előveszi
az öreg, nyikorgó hegedűjét,
s vele dúdolja: - itt a tél, itt a tél.
Ködfátyollal körbefonja
egy kis melegségért siránkozva,
és a megfagyott könnycseppekből
jégvirágok nyílnak!

 

 

Fáj a szeretet
 

Gondolataimat fejemben
összekuszálja a csend.
Sorsomba van írva
minden rút szenvedésem.
Megfáradt testemnek
vágya a múltamba vész.
Megritkult hajkoronám az őszt idézi,
szemeim alkonyát,
merengve - kábító fényét.
Hiányt fájlal a szeretet.
Családom oly nagyreményű álmom,
miben egyre csak a hiány kántál...

 

 

A gyémánt tündöklő fénye
 

Oly vakító fehér a táj,
falumba utat csizma váj.
Szürke felhők kergetőznek,
elbújnak a nyulak s őzek.

Feljajdul a süvítő szél,
házikóm, hová rejtőztél?
Puha paplannal takartad
tájat, hópihét kavartad.

A hideg napfénye csillog,
tündöklő gyémántra pislog,
fényessége elvarázsolt,
a dermedt jégre rácáfolt.

Természet égi ecsetje
művét fehérre meszelte.
Cinke cinkosan etetőt
figyel s hívogat éhezőt.

 

 

Hazudik a tükröm
 

Szeretem az íriszed szép tükrét,
Varázslatos fénye oly vakmerő,
Mégsem találom benne a tüskét,
Hiába, tükrömben nincs vonzerő.

Arcom ráncán tükröző érzelem
Égette az élet-vágy hiányát,
Továbblépve létem a mérlegen,
Hallom tükröm oktalan álcáját.

Orcámra ráfagyott a silány múlt,
Lelkem a ködbe réved s hazudik,
Míg a vigasz éveim alá bújt.

A pillantás, mi egymásba nyugszik,
Lassan a gondolatom hozzásújt,
És már a hangom is el-elcsuklik.

 

 

A csend kell nekem

 

Tollam számban rágja szavát,
ráncba gyűri gondolatát,
hitem adja valóságom,
titkon rám szórja a sápom.

Múzsám, kérlek, láttasd vélem,
jussom, jövőm, önöm s bérem,
hogy szelíden simogatva,
mosoly öleljen ringatva.

Riadtságom pillanatát,
félelmeim mély-jajszavát,
- hamvadt, gyötrő-kérésem: oldd,
s marcangoló lángját eloltsd.

Múló vidámság leplezi,
porrá éget mi emberi,
ritmus váltaná csend zaját,
remény töltené dallamát.

 

 

A testem a kottám

 

A testemen van az élő kottám,
hangokat a lelkemmel alkotnám,
dallamát a szél fülembe súgja,
szeretet a mély akkordját zúgja.

Lelkemben ott az érző szépsége,
több szólamban dúdol ékessége,
megpengetve citeráját hallom,
hangot belém markolva fájlalom.

A dobon haragom kidobolnám,
gitárom lágy hangja, lelki tusám,
így, szívzenével lecsendesedik,
érző lélek vele nemesedik.

Nagybőgő vonója sírja zeném,
testemen, zongorázó fellegén,
szeretet szívébe hangolódom,
kottám csíkján lengén himbálózom.

Felemeli hangom kósza szélben,
megrészegülve ringatná térben,
hangjegy takarja ölelve testem,
utolsó akkordját átélhetem.

 

 

Körülöttem lassan pereg...

 

Körülöttem lassan pereg az idő,
hajamba túr a szellő, oly üdítő,
lomha járásából rég múltat sirat,
velünk a lelkünk harmatkönnyet itat.

Múltunk a hátunk mögött el-elsurran,
mint egy elkergetett, fájó hangulat,
minden gondolat elparázslik bennem,
mert fájdalmas, keserédes a kedvem.

E múló nyárban a nap is megkérdi;
- Fáj a múlt? Mert ezt veled együtt érzi,
s idő lassan cammogott, és csak nézi.

Mert itt maradt a jelen s jövő nekünk,
és hát a világnak már így üzenjünk,
hogy mindennapokban mi is létezünk!

 

 

A reggel románca

 

A sötét öleli
ébredésem,...
már a fény is
leselkedik,
küldi édes csókját,
így ad
szép pillanatot,
a reggel románca.

 

 

Advent

    I. gyertya-Hit
 
Az első gyertya
a hit lángja, szeretve
kis Jézust várja!
 
    II. gyertya-Remény
 
A reményteli,
fénylő imádság adja
bűnmegbocsájtást!
 
    III. gyertya-Öröm
 
Csilingel a fény,
Mária fiút ringat,
angyalok várták!
 
    IV. gyertya-Szeretet
 
Harangszó hírt hoz,
várakozó csodára,
szeretet fakad!

 

 

Imám

 

Önnön magammal alkuszik a fájdalom,
a lét szerényt felém mutatja, ráhagyom,
talán a fény, amely nevetve jót remél,
lehet hazug varázs s a testemen henyél.

Imám amint elég, feloldja érte bűnt,
ha így a lelkemet lemossa keserűn,
a ködbe vájt homály feléled és kitér,
a lét borult elém s megértve mond igét.

Uram, tegyél reám erős hitet, mi vonz,
amíg szeretve bár, simítja még kibont,
magányt cibálja, kínt, mi tépi szét hitem,
kapaszkodó kaput kitárva megpihen.

Erősödik hitem, mutatja végzetem,
gyönyört ragyogj, Uram, varázsa végtelen,
magába zárta vétke íriszem merész,
bizony nekem a lét adása oly nehéz.

 

 

Aggodalmam a Földért
 

Tavasz zöld paplant teríti a tájra,
A meztelen fákra rügyeket nevel,
Virágnak illatát ontsd a világra,
S a rigó kedvesen nekem énekel.
Fán pihe-puha fészkével vacakol,
Hallom a méh zsongását virág szirmán,
Ó, Uram, hiszem, hogy hallasz valahol,
Két kezem kulcsolom s mormolom imám.
Böjti széllel sóhajom messze elfut,
Józan gondolatot megerősíti,
Fájdalmas kérésem füledig eljut,
Így a természetet is megszépíti.
.
Sokan lássák Világ-kincsét, szépségét,
És soha ne lássuk meg a Föld végét!

 

 

A pirkadat
 

A pirkadat rezdülése,
az ajkára forduló csókja
a pirosló égnek,
a sötét felhő önzetlenül
szeretve ölelte,
kék habokra fektetve,
ritmusra ringnak
a kék ég tengerén!

 

 

A Hold szerelme
 

Holdúrfi szerelmes a Napleányba,
sötétbe burkolózik a szerelmük.
– Álmomban suttogom, oly csodás lányka. –
Szívbe szerelmet beteljesíthetjük.

A fájó sebet ejtő bűnök része,
magasan szállhat a pillanat vágyba,
a kifakult gyolcs horizont reménye,
csitulni látszik, mint távolság mása.

Csillagot ölel a sötét mindenség,
és csak a Napnak fénye bátorítja,
s ringatja a mindenség kék tengerén,
hol árnyként táncoló Nap, a Hold csábja.

Szürke függönyét teríti az égre,
s kibomlik a hajnal világossága,
majd összeforr e kettő tüzessége,
szeretet valósnak vélt boldogságban.

Nem látszik más, csak a csillagok képe,
távolság pásztázza mélységét járva,
kutatja a végtelen reménysége,
képzelet vadító szerelmet várva.

Vagyok csak röpke pillanatnak ránca,
legyek az örök, végtelen mindenség,
Ég és Földi lét összefont hiánya
egy sötét tömlöc csalóka végzetén.

 

 

Emlékek
 

Lágyan ringatózik a gyertya fénye,
amott láthatatlan lélek gyújtja meg,
a múló, könnyes, néma perc emléke
a szeretet békéjét nem adja fel.

Tudom, minket a felhők mögül figyelsz,
láthatod, a szeretetfények égnek,
ám a hibáimmal együtt elviselsz,
sírni ezen a napon mégis vétek.

Sírokon koszorúk fenyőillata
ölelgeti elmém, múlt képzeletét,
az el nem veszett lélek pillanata,
Mindenhatótól kérem kegyeletét.

Hiányodat sírod rendezésével
leplezem, szellővel simítod kezem,
szeretetet adsz lélek békéjével,
megfáradt arcod én el nem feledem.

 


Terhemet cipelem...
 

A könnyűnek látszó
terhemet cipelem,
élet, velem játszol,
tűröm én csendesen.
Sebzetten Golgotán
a vállamra veszem
roskadó út porát,
terhemet cipelem.
Hallom, szívem dobban,
és keresztet vetek,
bízom a sorsomban,
tűrök én csendesen.

 


Forró nyár
 

Egy szép nyár hajnalán
az élet is megáll.
Mozdulatlan a fák lombja,
békésen megfont egy gondolatot.

Megállt az idő...
még a kismadár sem csicsereg,
a bogarak is elbújnak a zöld fűben,
a Nap aranyló sugara ontja a melegét.

Szellő sem rebben,
elfogadja a csendet hozó hőség vágyát,
nem hiányolja a vadul zengő
méhek zsongását.

Tiszta az ég fölöttem,
még egy bárányfelhő sem kúszik az égen.
Hiába kéri táncra az élet a szellőt,
már-már nem adja a létet, hogy lélegezhessem!

 


Ezerszínű tavasz
 

Csókos rügyező Földanyát,
napsugara ölelgeti,
tavaszi szín ámulatát,
Föld-bölcsőben őrizgeti.
 
Kibújik a kis ibolya,
barka, nárcisz, és hóvirág,
kicsalta a Nap mosolya,
mint bűbájos romantikát.
 
Friss zöld-ruhát von a tájra,
szunnyadó tél úgy irigyel,
csupa illat minden bája,
zöld fűben sóhaja kikel.
 
Ezerszínű vidék csábít,
beleborzong lehelete,
gyöngyöző gyep-paplant szárít,
lihegő szélnek hidege.
 
Mézzel dédelgesd lelkemet,
ébredő illatos bókkal,
vágynak pompáját viseled,
szállni színes pillangókkal.
 
A Nap melege ad vágyat,
szép képe álomba ringat,
s a Tavasznak könnye árad,
bizsergő új élet pirkad.
 
Előbújt Nap felszárítja,
s kivirulnak pipacsmezők,
csodaszéppé alakítja,
a természetet színezők.