Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fa Ede

fa_ede.jpgFa Ede (1935-)

Magányos, rendhagyó egyéniségem, puritán életfelfogásom kilóg e hedonista, szociáldarwinista, fogyasztói felfogású korból. Irodalmi érvényesülésre sem törekedtem. Puszta véletlennek tekintem, hogy - támogatás nélkül is – rendszeresen megjelenhettem az 1990-es években budapesti folyóiratokban (Lyukasóra, Polísz, Napút). Legsikeresebbek a haikuim voltak: Terebess internetes haiku honlapján ezrével olvashatók az írásaim, egy valódi és két álnév alatt.
2003-ban Szepes Erika kritikus Szerep és személyiség című művében elemezte egy haiku-ciklusomat. 
Egy 2010-es országos könyvnapi kiadványban jelentek meg haikuim. 
2011-ben egy írásom angol és japán fordításban felkerült a haiku költők Tokiói Világtalálkozójának honlapjára. 
2011-ben említést kaptam Szepes Erika Tizenhét szótag című kritika-kötetében. 2011-ben a Napút folyóirat haiku-pályázatán bejutottam a pályázat győztesei közé. Prózában a legsikeresebb egy Liszói mesém volt, amely egy pályázat révén 
a Magyar Néprajzi Intézet mondagyűjteményében szerepel.
A kétezres években a Pannon Tükör versrovatát vezettem. Tagja vagyok a Takács László Irodalmi körnek, pártoló tagja a fővárosi Krúdy Körnek.
2009-ben Krúdy – Díszoklevéllel tüntettek ki.

 

Művei az oldalon:

Bevezetés a modern költészetbe VI.

Csiribi-csiribi pricc-pracc-prucc

Liszói mesék 1. – Az elsüllyedt harang

Liszói mesék 2. – A csodanyúl

Liszói mesék 3. – A virágzó aranypénz

Liszói mesék 4. – A csodakalap

Liszói mesék 5. – Urgum-burgum...

Szavakkal festeni (egy Rilke-versről)

A vén tengerész dörmögéseiből (vers)

 

 

A VÉN TENGERÉSZ DÖRMÖGÉSEIBŐL

 

Micsoda kudarc
tengerész-poémám! De
most már ráhagyom:
csak „írja magát”. – Míg én
róttam: betűhullám volt. 
*
Romlásból robban, kínból tör ki aminek
„EL KELL HANGZANI”!
*
Nyugtalanságot kavarok:  NYUGALOMHOZ
nehéz út vezet.
*
Bruegel jól tudta: bénán is TÁNCOLNI kell
s egy vak is támasz!
*
Bachot kövesd: a VILÁGOT és HIÁNYÁT
egyszerre zendítsd. 
*
Hogy csikorognak a NYELV fogaskerekei! :
ÚJ IZMUS hangol.
*
Egy maszknál több kell miközben FÉL VÁROSSÁ
SOKSZOROZÓDOK…
*
Másokban (folyton) AZT A LÉNYT öleltem át
ki TÖBB VOLT NÁLAM.
*
SEMMIBE rágok: sár- s bor-zamatában van
csillagpor-íz is.
*
Hej TÜKÖRKÉP! Még (fordítva) találkozunk
s MÁR EGYIKÜNK SINCS.
*
A múlt sírokként bontja el lényem, Gyorsan
vetkezik a CSONT.

…S mégis VILLÁMKEDV lobban viharom képén 
s megdördül a DÜH… 

 


SZAVAKKAL FESTENI
(EGY RILKE-VERSRŐL)

 

Rainer Maria Rilke
A vacsora
 

Köréje gyűltek, mind zavartan ámul,
s ő, mint a bölcs, ki elszánja magát,
most övéit elhagyva útnak indul,
s mint idegen folyik közöttük át.
Magánya, úgy mint rég, lelkére ül,
mert ez fakasztott minden mély cselekvést,
bolyogni kezd az olajfák közt ismét,
s aki szerette, futva menekül.
Vendégli őket végső vacsorával,
s kezük (miként lövésre a madárraj
vetésből rebben) rebben szava által,
s a kenyerek közül feléje száll;
az asztal körül röpködnek verdesve
s a kijáratot keresik, de már
Ő ott van mindenütt, akár az este.
 
(Farkasfalvy Dénes fordítása)

 

 

    Az osztrák-német költő ezt a művét 1904-ben írta.
    Rainer Maria Rilke Ady Endre kortársa volt. 1875-től 1926-ig élt. A világlíra kiemelkedő alakja.
    A vacsora című vers fiatalkori alkotása. Ezt zért választottuk, mert a versalakítás bravúrja még a későbbi izmusok ismeretében is meglepetést szerez a mai olvasónak is.
    Mivel?
    A vershelyzet Krisztus utolsó vacsoráját képezi le, Leonardo da Vinci híres műve alapján, de már az első pár sorban meghökkentő térbeli síkváltással és a lineáris idő felbontásával lep meg, ami – az akkori irodalomban – még nem volt lejárt lemez.
    A vers úgy kezdődik, hogy Jézus köré gyűlnek a közeli tragédia bekövetkezésétől szorongó tanítványok. De a leírás nem az akkori jelen pillanattal foglalkozik, hanem az azt követő nap eseményével: így a Megváltónak az Olajfák hegyén átélt magányát, vérrel verejtékező halálfélelmét, és az ezen az áron a mártírsorsba belenyugvó szeretet drámáját elővételezi.
    Az időrend felbomlik, mivel az utolsó vacsora még csak a keresztáldozat
sejtelménél tartott. Ez – dramaturgiailag – nem lett volna eléggé drámai, mivel Krisztus végső elszánása az Olajfák hegyén történt meg.
    Tehát Jézus otthagyta a tanítványokat. A lelki nagyfeszültség állapotát az érzékelteti, hogy társaság közül hirtelen elmenő emberalak: „mint idegen folyik közöttük át”.
    A tanítványok azonban olyan - szinte telepatikus - gondolatolvasássá finomodott empátiával (beleérzéssel) bírtak, ami (mára) csaknem teljesen eltűnt. Így aztán tökéletesen érzik Mesterük benső történéseit – és menekülnének tőle, a saját természetes életösztönüket, önzésüket és félelmüket követve.
    Most az a kérdés, hogy mire volt jó ez a versszerkezeti változtatás?
    Arra, hogy megmutassa a Megváltó áldozatvállalásának egész drámai nagyságát, aminek az utolsó vacsora rítusában meg kellett volna jelennie, de a történés megszokott rendjében az még csak az akkori közeljövő ködében lappangott.
 
    Kiegészítő tudnivalók még, hogy „Ő, mint a bölcs, ki elszánja magát”: utalás Szókratészre, akit Rilke idejében, Krisztus előképének tekintettek.
     A másik említett motívum a magány: „mert ez fakasztott minden mély cselekvést”. Ez a költő filozofikus gondolata a szabad egyéniség belülről irányított
és megszenvedett egzisztenciális döntéseiről, szemben a külső parancsra cselekedő
tömegember mentalitásával.
 
    A második strófa az utolsó vacsora leírása, amely az első versszak közbeiktatott lelki történéseinek feszültségét is hordozza.
    A drámaiság tetőpontján történik a rituális kenyérosztás, melyben a kenyér a Megváltóval való azonosság jelképe:


„Vendégeli őket végső vacsorával”…


    És ezért kezük:


„a kenyerek közül feléje száll”


    Azonban közben meghallották a Jézus szelíd, de hősies áldozatvállalásának szavait, és a jelképtől súlyos kenyérért nyúló kezük, vad félelmükben, elidegenedik tőlük.
    A szorongástól virtuálissá válva kavarognak ezek a kezek; keresik a biztos túlélés lehetőségét jelképező ajtókat, de nincs menekvés:


„Ő ott áll mindenütt, akár az este.”


    És a maga szelíd módján visszaparancsolja őket. Vállalniuk kell az igazságért a szenvedést és a halált is.
 
    De mit jelképez az este?
    Nemcsak a szenvedés és a halál sötétségét, hanem a végső, transzcendens cél:
a lélek mennyboltjának felragyogását is…

 

 

BEVEZETÉS A MODERN KÖLTÉSZETBE VI.
 
1.
 

Az intenzív versolvasás – ma – nem puszta szórakozás, vagy egyszerű időtöltés, hanem egy benső, éltető menedék, azilum keresése, egy olyan világban, melyben – Horkheimer szerint – a gondolkodás az ipari folyamatok szintjére redukálódott, a termelés közönséges alkotórészévé vált. Ebben a termelés- és fogyasztás-centrikus létben, Marcuse szerint, a szellem célja már nem több, mint egy katasztrofális eldologiasodás tagadása, elkendőzése. Már minden szellemi termék fogyasztási céloknak van alávetve, ezért különleges értékei – szükségképpen – szertefoszlanak. Így aztán eljutunk oda, hogy: „A pontos információ és a fényes szórakoztatás áradata egyszerre teszi okosabbá és butítja el az embereket...” 

Egy ilyen korban az igazi költészet annak a – meghaladottnak hazudott! – klasszikus humanizmusnak a kincseit szeretné megőrizni, megújítani, amelyben a világ még nem elfogyasztandó, kifosztani és bemocskolni való közeg, hanem értékek, titkok és csodák helye (volt). Ez lehetne egy szubtilisebb, magasabb rendű „lassítósáv”, az értelmetlen rohanás igazi ellentéte, egy szellemi slow food, illetve slow down.

A titkok és csodák egy divinális kozmosz megnyilvánulásai voltak. Mindenkor rejtett, szakrális légkörű valóságok; irracionálisak, többértelműek és paradoxak.

Ezek lehetnének – még ma is – az igazi líra terepei.

Az aktuális (ál)költészet azonban szabadvers-formára tépett, ócska, racionális próza, teli e kaotikus korszak meg a bomlott erkölcs és a fékevesztett, összezavart emberi psziché kaotikus hordalékaival és szemeteivel.

A mai líra (átlaga) mintha Lyotard-nak, a posztmodernről szóló meghatározását akarná igazolni.

Lyotard szerint az informatika és kibernetika korának embere már csak a digitális kód nyelvén akar (és tud) beszélni, tehát kiküszöböl minden ambivalenciát (kétértelműséget) és polivalenciát (sokértelműséget). Tegyük hozzá: ezzel az igazi költészet minden lényeges elemét megsemmisíti, ennek következtében egy archaikus-szakrális világszemlélet minden kései – értékőrző – maradéka elvesz.

Egyre inkább csak a felületeken mozgó ráció kap kifejezést. Így lényünk tudattalan és tudatfeletti része, mely csupán a mítoszok, parabolák, fabulák és stiláris szómágiák nyelvén értene, nem kap megfelelő, (új) szellemi táplálékot, ezért – érthető módon – eltorzul. 

Így valóban eljuthatunk az igazi  költészet és minden immateriális érték mellőzéséhez. Ezzel csak egy új, kapitalista, szociáldarwinista, szellemi barbarizmusnak adjuk át a terepet.
Kiknek jó mindez?

Csak egy szűk bankár, technokrata és nagyvállalkozó rétegnek meg az ő apparatcsikjaiknak. Ez a brancs minden régi értéket tagad és lezülleszt, hogy semmi se állja útját az általa irányított tudatipar – jól eladható – áradatként ránk zúduló szennyáruinak...

Itt nem olyan költészetről fogunk beszélni, amelyik – a fenti módon – saját halálát készíti elő, hogy – végül – a technokrata logikát követve, a gépies hipertextualitás szemétdombján végezze...

Úgy érezzük, hogy van másféle út is.

Ennek előzményeit és folytatását keressük, kutatjuk.

***

A kozmosznak – szinte a régi animizmus képzeteivel felérő – csodálatos voltát, a tudomány XX. századi felfedezései is igazolták, de az elfogadott világszemlélet mintha még ma is – némi módosítással ugyan – a felvilágosodás kori, primitív, lapos, mechanikus materializmus elveit követné...

Ezt csak elítélni lehet!...

 

2.

A beavatottak tudják, hogy irodalmunkban József Attila volt az első, aki sikeresen próbálkozott a kvantummechanikából megismert részecskestruktúrák analógiás felhasználásával a saját versszerkezeteinek felépítésében.

Miről van szó?

A töltésszimmetriák felfedezése a kvantumfizika egyik döntő fontosságú tette volt.

Ezt, épp hogy megismerte a – még diák – költő, máris észrevette az anyag-energia mélystruktúráinak és a művészi megismerés szerkezeteinek analógiáit.

A Dirac-egyenletben szereplő C(Charge) töltésszimmetria az atomi méretek alatt uralkodó, meglepő rendről tanúskodik.

Ez a tudós költő – már igen korán – megsejtette a dolog nagy, ismeretelméleti jelentőségét, és mintegy 30 évvel a Landau-féle CP-szimmetria elméleti revelációja előtt, egy 1926-ban írott levele szerint, már egy olyan részecske létezését is megsejtette, (a töltésszimmetriák ismeretében!), amelyet hat évvel később, C. D. Anderson kísérletileg azonosított és a pozitron nevet kapta!...

Az intenzív kvantummechanikai érdeklődés nagyban előmozdította a költő fejlődését; így lírája nemcsak a régi kultúra eredményeit tudta remekül összegezni, hanem az új világkép megalkotásában is élen járt.

***

József Attila – az 1928-ban keletkezett Biztató című versben – (a magyar lírában elsőként) képezte le – versszerkezetté – a szubnukleáris szimmetriákat, valamint a kvantumfizika által felfedezett szimmetriasértés jelenségét.

Idézzük a vers, legkifejezőbb, első versszakát:

Kínában lóg a mandarin.
Gyilkolt, ma is, a kokain.
Zizeg a szalma, menj, aludj.
Gyilkolt, ma is, a kokain.

Itt a mikrofizikai analógia mintájára formált versszerkezet legnagyobb értéke az, hogy még fokozni is képes az első versszak poliszémikus jelentése által keltett – már önmagában is jelentős, versdramaturgiai feszültséget.

A két verskezdő sor – a szimmetria első felét képezi:

Kínában lóg a mandarin.
Gyilkolt, ma is, a kokain.

Az első sor szokatlanul sűrű és komplex, poliszémikus jelentést rejt. A lóg ige és a mandarin főnév is többértelmű.

A verssor egyik – lehetséges – olvasata úgy fest, hogy Kínában lóg a mandarin, (ellóg), mert a fellázadt tömeg elkergette az elnyomóját. Ezért tragikus tény, amit a második sor állapít meg, hogy a felszabadulás csak kívül történt meg, az emberek továbbra is az önpusztító kábítószerhez menekülnek.

A verssor másik olvasatában a lóg ige azt is jelentheti, hogy Kínában (kötélen) lóg a mandarin, mert a győztes forradalmárok felakasztották. Ebben az esetben még kirívóbb bűn a második sorban leírt szellemi inercia, a lelki felszabadulás hiánya!

A harmadik értelmezés szerint Kínában (mindenhol) lóg (a fákon) a mandarin (gyümölcs), mely a természet bőkezűségét bizonyítja, tehát nagy vétek ilyen termékeny világban egy sivár, gyilkos kábítószer élvezetébe menekülni.

Ezek után következik az említett – kvantummechanikai analógiát felhasználó, szimmetriasértő sor:

Zizeg a szalma, menj, aludj.

Ez a testi-lelki elnyomás ellen lázadó fiatalembernek – a vers narrátorának – ingerülten legyintő, elkeseredett gesztusát érzékelteti. Már az az érett, pesszimista, filozofikus gondolat is derengni kezd itt, hogy az ifjú költő – ha csak egy pillanatra is! – megsejtette azt a történelmi átkot, hogy a társadalom forradalmi felszabadítása sem vezet okvetlenül szellemi felszabaduláshoz, csupán az ördögi kör folytatódik – kissé másként.

A negyedik sorban helyére billen a szerkezet rendje, de ez a rend is csak egy sötét, kietlen és kegyetlen világra mutat. Megismétlődik, és a helyreállt szimmetriától különös nyomatékot kap – itt – a második sor:

Gyilkolt, ma is, a kokain.

Ez a négy sor József Attila költészetében is egyedülálló!

Láttuk, hogy a versszöveg sűrűsége és többértelműsége még izgalmasabbá, meglepőbbé vált az említett (kvantumfizikai) szimmetriák költői alkalmazásával.

Ennél még meglepőbb szimmetria-újításra lelünk egy későbbi remeklésben, melynek Amit szívedbe rejtesz a címe.

Itt a freudista lélektan tudattalant kutató, bonyolult felismeréseihez alkalmazkodva, sokkal összetettebb szimmetrikus szerkezet alakul ki, ezért az általa keltett feszültség is nagyobb, a szimmetriasértés még meglepőbb:

Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt.
Amit szemeddel sejtesz,
szívednek tárd ki azt.

Ez a verskezdő négy sor adja a szimmetria egyik felét.

Az ezután következő négy versszak dramaturgiai szerepe az, hogy a feszültséget állandóan fokozza. (Ezeket, itt, nem idézzük).

A befejező négy sor utolsó tagja a szimmetriasértés mesterpéldája.

Meghökkentő szimmetriabontása után nem is áll helyre a teljes egyensúly.

De ezt a befejezést lehet úgy is értelmezni, hogy a szimmetria itt, egy magasabb síkon mégiscsak helyreáll, de ez az új egyensúly az eddig ismertnél izgalmasabb és félelmetesebb világra mutat, olyanra, amilyent a modern lélektan tárt fel, az anyag-energia kozmosz kísérleti kutatásával párhuzamosan.

A vers épp így lett valóban modern, izgalmas, az utolsó sorban merészen megbontott, nyitott szerkezetével :

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szívedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt.

 

3.

A modern tudomány, filozófia és művészet meglepő felfedezései és újításai ellenére van a világnak és a létnek olyan titka, melyet a tudatos megismerés és az emberi nyelv csak körülírni tud, de kifejezni soha. Ez a világ és a lét ineffabilis (kifejezhetetlen) mélysége és magassága.

De a gondolat és szó mesterei nem érzik jól magukat az értelem és nyelv köznapi korlátjai között; újra meg újra megpróbálják kimondani – valahogy – a kifejezhetetlent.

Ez lenne a paradox kimondás, (a majdnem fából vaskarika!), a jelentések maximális átkódolásával megragadott lehetetlenség, az „ineffabilitás effabilitása” – hogy ilyen találó, de randa terminust idézzünk...

Egy ilyen nagyszerű kísérlet Weöres Sándor miniatűr remeke:

PÁRA

A cím kulcsértékű. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a vers valami bizonytalan, lebegő, foszlékony dologról szól, tehát benne a szavak értelme a megszokottnál is jobban eltér majd a közvetlen jelentéstől, vagyis a denotátumtól.

Üres parton,
üres csónak.

A kétsoros, rövidke versszakokból álló mű első két sorának jelentéstani (szemantikai) szerkezete azonos. Mindkét sor egy-egy absztrakt, metaforikus képpel az elmúlást írja körül. A két, elvont értelmű jelző, egy-egy konkrét (de szintén elvontnak tekinthető, metaforikus értelmű) főnévhez kapcsolódik. Szemantikai képlete így írható le:

A + B
A/2 + B/2

Itt a kurta szöveg a létezés túlpartjának, és a sírnak, mint Khárón hajójának, tulajdonképpeni ürességére utal, de olyan lebegően, páraszerűen mondja el mindezt, hogy mást mond, mint amit kifejezni látszik. Ezzel jelzi a mondanivaló kifejezhetetlen, ineffabilis voltát.

A második versszak:

Nefelejtsek
locsolódnak.

Ennek szemantikai képlete – a tudat alatt – szubtilis feszültséget keltve, az előbbi két sorral ellentétben, fordított: a konkrét értelmű, többes számú főnévhez kapcsolódik a (rejtett módon) elvont értelmű ige:

B/3
+ A/3

A két sor, értelme szerint, azt írja körül, hogy a költő – benső látomásában – a sír virágát, a nefelejcset, az antik mítoszok Léthe vizébe vizionálja és hallucinálja.

Közben egy pillanatra a denotatív jelentés is felvillan, de ezt az asszociációt azonnal le kell küzdeni, mert képtelenség: mivel a folyóban nem nőnek nefelejcsek! Az abszurd értelmezés pillanatnyi bevillanása azonban nem mondható feleslegesnek, mert ez is növeli a vers feszültségét.

Ezt koronázza meg az a tipográfiai csodatett, hogy a költő – a cs-hangot régies ts-re változtatva – a nefelejts főnévben elrejt egy felszólító módú igét: ne felejts! Mintha a halott rejtett üzenete lenne az élőkhöz...

A másik, csodálatos megoldás az, hogy a Léthe vizét mindkét sorban csobogni halljuk: „NefejCSek loCSolódnak”. (Ezúttal kiejtése szerint írtuk le a vers negyedik sorát).

A verset értjük ugyan , de még inkább érezzük, mert amit mond az - valójában - kimondhatatlan...

A következő és a befejező kétsoros versszak szemantikai szerkezete helyre állítja az eredeti struktúrát:

A/4
+ A/5

És a befejezés:

+A/6
 B/4

Így a vers – második versszakában kibillentett – szerkezeti rendje a végén helyreáll.

De most még a harmadik kétsoros versszaknál tartunk, olvassuk tovább:

Tág a világ,
mint egy álom.

Az elvont értelmű hasonlat a világ titokzatos, felfoghatatlan tágasságának irracionális voltát érzékelteti, annak mélységes ineffabilitását.

Az utolsó két sor ezt az elvont értelmű világtágasságot – mesteri módon – szűkíti le egy konkrétumra, a sír virágára. Ezzel az emberi sors törpeségére, és egy lét befejezettségének abszurditására mutat rá:

Mégis elfér
egy virágon.

A harmadik és a negyedik kétsoros versszakban még egy formai bravúrt találunk.

A harmadik versszakocska álOM szavában ott búg a nagy mindenség rezgésének hangja, a mély m-hang jóvoltából. Ez az élet és halál egységes világának óriási arányaira utal.

A befejezésben viszont, a virágON (ragozott szó) n-hangjában, csak a sír virágán zümmögő, dongó, apró kis rovarokat halljuk...

Itt álljunk meg, és fejezzük be a vers elemzését, mert az ilyen remekműről még sok mindent el kellene mondanunk...

 

4.

Az igazi költészet mindig és mindenhol komplex eszmeiséget közöl, újszerű formai eszközök segítségével.

A nagykanizsai Takács László Irodalmi Kör két ismert, tehetséges tagja, Riersch Zoltán meg Dezső Ferenc, a szavak többértelműségét érvényesítette és a versszerkezetet – a tartalmi imperatívuszt követve – megújította.

Így hoztak létre értékes műveket.

Riersch Zoltán

JÖVŐKÉP

szorít az idő
semmiség

és akkor mi van

életünk
elhajított kavicsként
kacsázik néhányat

majd elsüllyed
a semmivé váló idő tengerében

Ez a vers a Heidegger-i, Sartre-i, Camus-i egzisztencialista ontológia abszurd Semmijének tömör, találó kifejezése. A vallásos, metafizikai célok és az Isten nélkül maradt (hipermodern) emberi létezés pontos képe.

Ez nem jelenti azt, hogy Riersch Zoltán elfogadta volna az ateista egzisztencializmus világképét. Itt inkább egy hívő ember – átmeneti – lelki válságának vagyunk szemtanúi. Csak a hit fényének pillanatnyi elsötétülését érjük tetten. Ám a vers éppen azért íródott, hogy felmutassa ezt, az Istenhit segítségével leküzdendő állapotot…

A vers azért jó, mert mondanivalóját nem filozofikus általánosítással próbálja kifejezni, hanem költői képpel, egy ismert, természetes gyerekjáték hasonlatával.

Az interpunkciók mellőzésével írott versben a második sor mesterien talányos.

Kétféle olvasatot enged meg.

Az egyikben, a verssor a hiányzó névelő kitevésével, azt is jelentheti, hogy „szorít az idő / (a) semmiség”. Ebben az esetben egyszerű kijelentő mondatról beszélhetünk. Így ez a két sor, csak a verskezdő, un. VERSHELYZET pontos lerögzítése volna.

A másik olvasatban viszont azt is jelentheti, hogy: „szorít az idő: / semmiség!” Ebben az esetben már – rendkívüli tömörséggel – egyetlen szóba bele tudja sűríteni a VERSHELYZETRE válaszoló KÖLTŐI MAGATARTÁST is: egy hetyke, sztoikus választ az emberi nyomorúságra!

A vers további része magától értetődő, természetes nyelvezetű, jó kifejezése az egzisztenciánk alatt tátongó, abszolút Semminek, ami még a – mai – vallásos emberben is szorongást kelt.

Ez a Semmi torokszorító valóság, és mégis, mivel a szemlélet és a költői nyelvezet a régi mítoszokra emlékeztet, valahogy túlmutat a reménytelenségen...

A másik kis lírai darab, részlet Dezső Ferencnek a Lemondás és remény között című, hosszabb poémájából.

Mindössze nyolc verssor, de tartalmában rendkívül gazdag:

Micsoda fájdalom van
berekesztve a 4x3
méteres szobába.
Falak repednek.
Feszíték nyomán
felhámlik a múlt.
Katedrálisok omolnak.
És áldott lesz a katéteres pokol.

Először tartalmi elemzéssel próbáljuk megragadni a vers lényegét.

Itt arról van szó, hogy az intenzív fájdalom megváltoztatja az emberi érzékelést és eszméletet, ezzel együtt szétfeszíti a tér és idő megszokott határait.

A – szöveg szerint – a vers narrátora eljutott az emberi létnek (az egzisztencialista filozófiában kifejtett) un. „határhelyzetéhez”, mindenütt csak omlást, romlást észlel. És nincs menedéke, sem kapaszkodója. Ezeket – épp a megváltó fájdalom segítségével – önmagának kell kiharcolnia...

A versszak utolsó előtti sora a vallásos hit építményének (benső) összeomlását írja le metonimikus, szinekdochés áttétellel, így ennek a hagyományos kapaszkodónak az elvesztéséről ad hírt.

Ilyen előzmények után váratlan, meglepő fordulatot hoz az utolsó sor. Ez egy fájdalomban is lelki megtisztulást, megigazulást kereső, a vallásos rítusok követése nélkül is, spirituális kultúrájú ember nagyszerű megnyilatkozása. (A mai agymosott tömegembernek a fájdalom csak elkerülendő, fölösleges gyötrelem, mert nem ismer erkölcsi értékeket, őt folytonos happy-állapotra programozták!)

A versszak formailag épp olyan meglepő, mint tartalmában, mellyel tökéletes összhangban van.

Ez a versszak a grammatikai, logikai, retorikai láncszerkesztés remek példája.

A versmondatok nem lineárisan, hanem spirálist képezve következnek egymás után. A spirális lefelé irányul.

Jelöletlen oksági és következtető, szintaktikus viszony van a versmondatok között. Ennek ellenére a versszak erős koherenciát mutat...

Örülhetünk, hogy irodalmi körünkben ilyen alkotások (is) születnek.

Természetesen, a magyar irodalom más műhelyeiben is örömmel fedezünk fel ehhez hasonló kísérleteket.

Ez felkelti reményünket, hogy az a költői hagyomány, melyet József Attila és Weöres Sándor neve fémjelez, nem fog kiveszni a technológiai őrület korában sem...

 

 

 LISZÓI MESÉK

1. AZ ELSÜLLYEDT HARANG

A kis, Kanizsa-környéki falu nemesei, – még a törökdúlás előtti időkben – egy messze néző dombra szép, hófehérre meszelt kápolnát és klastromot építtettek, hogy ott a helység papjai méltó módon szolgálhassanak Isten nagyobb dicsőségére.

A kápolna előtt díszesre faragott harangláb állt, olyan nagy, zengő ércharanggal, hogy azt az egész környék falvai meghallhatták, amikor imára szólított, a halottakat siratta el, vagy éppen valamilyen veszély ellen kongott-bongott.

A török sereg közeledtére – 1560 körül – a község nemesei és jobbágyai, papjaik vezetésével, elmenekültek Kanizsa mocsárvárába és más zalai erősségekbe.

A hódítókkal együtt érkező balkáni hordák a templomot feldúlták és lerombolták. A haranglábat is ledöntötték, harangját meg el akarták vontatni, hogy a sereget ellátó mesteremberek ágyút önthessenek belőle. De – valami csoda folytán – még hat lóval sem tudták kimozdítani a helyéből.

Erre egy tiszt – valami aga – kieszelte, hogy fogjanak rá tizenkét lovat, süssenek el három ágyút és egyszerre száz öblös hangú janicsár kiáltson, akkor talán megadja magát a nagy, furcsa harang.

Hát annyit el is értek vele, hogy a lovak megvadultak és elrohantak a kongó-bongó ércharanggal, majd szanaszét futkostak erdőben-mezőben.

De a harang eltűnt.

Elnyelte a föld…

Két évszázadnak kellett eltelnie, míg a régi nevén újra létesült a hajdani településnél nagyobb, népesebb falu.

A csodás harangról már senki sem beszélt.

Ám egyszer, éjjel, tűzvész tört ki a felső faluvégen. A dühöngő északi szél messzire röpítette a gyorsan égő zsúpdarabokat. Veszélybe került a község összes, szalmatetős házikója, mivel a munkában eltörődött emberek mélyen aludtak.

…Akkor hatalmas, messze döngő hangon megszólalt az elsüllyedt harang és az alvókat fellármázta!...

Később – többször is – hallották figyelmeztető, óvó szavát, ha tűz, jégverés, netán ellenséges had közeledése fenyegette a kis települést.

Lelki békét és bizalmat teremtett a földalatti harang őrködése.

A mai, őrült rohanásban, önző zsivajban és szüntelen gépmorajban már – sajnos – süketek vagyunk a múlt hangjaira. Egymást taposva, kapzsin, elvakultan rohanunk a pillanat haszna és tünékeny, talmi öröme után.

Nem csoda hát, hogy az elsüllyedt harang hallgat, mint a föld…

 


2. A CSODANYÚL

A XX. századból – akkor még – alig telt el egy-két esztendő.

A falu tisztes szegénységben élő, de mozgékony és ravasz férfi lakói közül – elég sokan – fegyveres orvvadászattal, vagy veremásás és hurokvetés révén szerezték meg a fazékba valót. Ezek közé tartozott egy Sós nevű ember és a komája is.

Egyszer – karácsony estéjén – megint vadhúsra fájt a foguk. Kimentek hát a megszokott leshelyre, oda, ahol az erdőből a mezőre vezetett ki a vadcsapás.

Jött is egy jókora tapsifüles.

Sós kapta a mordályt, célzott, és… Ijedtében majdnem hanyatt esett. A nyúl két lábra állt, keresztet vetett, majd szigorú képpel ránézett és megfenyegette.

– Mit csinálsz? Puffantsd le gyorsan! – kiáltotta a mérges cimbora.

Sós nyöszörögve mutatott a félelmetes nyúlra:

– Nem látod milyen nyúl ez?!... Szent Isten! Hiszen Karácsony szentestéje van, mi meg gyilkolni akartunk…

Erre már a másik rabsic hátán is futkosni kezdett a hideg.

De a rosszabbja még csak ezután következett.

A mező hirtelen megtelt sírva-ríva sereglő nyúlnéppel. Zajongtak-jajongtak, áradtak mindenfelől.

A két vacogó férfiú elkezdett futni hazafelé. A nyulak utánuk. A sarkukat harapdálták éktelen sírással.

A halálra ijedt vadorzók a puska tusával taszigálták vissza az egyre agresszívebb és félelmetesebb nyúlfalkát.

– Csak érjünk már haza. Még rá se nézek többet a puskára! – dadogta a koma, aki gyerekkora óta imádta a lőporszagot.

Otthon aztán egy nyolcvan éves öreganyó mindent, pontosan megmagyarázott:

– Szerencsétek, hogy nem lőttetek arra a nyúlra! Nem nyúl volt az, hanem egy őrangyal. A többi meg a társa.

És megilletődött arccal keresztet vetett.

A férfiakat még szorongatta a döbbenetes élmény.

Az asszonynép csöndesen imádkozni kezdett.

Az égbolt hirtelen elborult. A haragosan süvítő északi szél hóviharba kavart eget-földet, tépte-szaggatta a kicsi falu borzas zsúptetőit…

 

3. A VIRÁGZÓ ARANYPÉNZ

A török sereg közeledtének hírére a község papjai, nemesei és jobbágyai kétségbeesett gyorsasággal ásták el értékeiket, majd összepakoltak egy kis cókmókot és sebes iramban menekültek a közeli mocsár- és földvárak felé.

Persze, a nagy kapkodásban, egy-két pénzdarabot itt-ott elpottyantottak.

Évszázadok múlva, volt aki talált pár öreg fémpénzt a felforgatott földben. El is nevezték azt a helyet Pénzesnek.

De a dombtetőn heverő klastrom romjai körül hiába kerestek-kutakodtak a gazdagodni vágyók: a barátok mondabeli aranya eltűnt.

A hiedelem szerint azonban – időnként – jelt adott magáról a kincs. Éjnek éjjelén ezerszínű láng lobbant fel azon a helyen, ahol az aranyakat valaha elásták. Ilyenkor – mint mondták – „virágzott a pénz”.

Ha valaki annyira erőt vett volna magán, hogy kapzsiságát legyűrve, meg se mukkanjon a csodás tűz közelében, annak csak ásnia kellett volna azon a helyen – és övé a világ…

Egyszer, holdfényes nyári estén, egy apa és fia, messzi útról bandukolt hazafelé, a „pénzesi” dombon kanyargó kocsiúton.
Hirtelen, jó messziről, megpillantották a kincs ezerszínű tüzét.
Lábuk földbe gyökeredzett. A lélegzetük is elállt a csodától.
Az öreg összeszorított foggal, ravaszul, bölcsen hallgatott. A fia azonban nem bírt magával. Fojtott hangon sziszegte:

– Apám! Gazdagok leszünk. Oda nézzen kend. Juj mennyi pénz lehet ott!...

A kincs lángja hirtelen lelohadt, majd egy nagy lobbanás után kialudt.

Letört faágakkal akarták megjelölni a varázstűz helyét, hogy aztán tüstént hazamehessenek ásóért-kapáért.

Ám hiába volt minden fáradságuk. A mesebeli pénz újra elrejtőzött.

A gyerek ide-oda villanó, éles sasszemében bízva, mindig 40-50 méterrel messzebb jelölte ki a helyet, mint az öreg, a maga hunyorgó, ködös, de bölcs tekintetére hagyatkozva.

Így jártak össze árkot-bokrot a hatalmas, erdős, ligetes dombon. Bőrig ázva dideregtek az éjjeli harmattól. A tüskés bokrok sebeket ejtettek kezükön, arcukon, és megszaggatták foltos, megviselt bükkfanadrágjukat.

Végül fáradtan, lemondóan álltak meg egy magas juharfa fenyegető ágai alatt.

Keserű haraggal morogta az öreg a kudarctól elnémult gyereknek:

– Jankó, Jankó, milyen nagy marha vagy te! Eljárt a pofád. Most aztán elbujt a pénz. Hej, tebelőled sem lesz már soha gazdag ember!…

 

4. A CSODAKALAP

Történt egyszer, valamelyik domborúi vásár előtti napon, hogy hatalmas zápor szakadt a dimbes-dombos liszói tájra.

Józsek gazdát a mezőn, munka közben lepte meg a kiadós zegernye.

Mire hazaért, lófogata és kocsija szinte ragadt a sártól. De a szomszédasszony nagy ámulatára, nemhogy rögvest a sárvakarásba kezdett volna, hanem nagy ravaszul körülnézett, a bozótos mögé somfordált, levette a kalapját és… lassan, komótosan, szertartásosan körbeforgatta a levegőben, majd morgott valamit valakinek.

Erre hihetetlen dolog történt: a kocsi, ló, egy szempillantás alatt olyan tiszta lett, mint a kisuvikszolt csizma.

Ám a szomszédasszony csak jesszusozott és hányta-vetette magára a keresztet. Senki sem hinné el, ha elmondaná, amit a tulajdon két szemével látott. Még azt mondanák, nagyot röhögve, hogy: „Na, ez a Náni is megöregedett, de meg is bolondult! …”

A falu – irigykedve – csak annyit látott, hogy Józsek vagyona napról-napra gyarapszik, portája egyre épül és szépül.

A keresztkoma, az igen vallásos János gazda sem hallott soha semmi rosszról. Barátkozott, együtt dolgozott, mulatott Józsekkel. Jól kijöttek egymással.

Most meg úgy állt a dolog, hogy Jánosnak nem voltak olyan szép, erős, tüzes lovai, mint a komájának, ezért aztán jó barát módjára elhatározták, hogy annak a kocsijával-lovával mennek másnap Domborúba a vásárra, eladni-venni egyet s mást.

Ahogy felpitymallott, már el is indultak. Azonban – a nagy sietségben – otthon felejtették a pálinkás butykost és még igen kevés papramorgó hevítette őket.

Betértek hát a szomszéd község kocsmájába. Ott eliddogáltak, elbeszélgettek az alkalmi cimborákkal, és egy kicsit elment az idő.

Későn érkeztek a kakonyai révhez. Csak az üres part fogadta őket.

– Na komám, mi aztán alaposan lekéstünk a vásárról – mondta János savanyú képpel és a kocsi farában visítozó malacka felé nézett, ami, sajnos, a nyakán marad, pedig hogy kellene az ára!…

Józsek koma egy kicsit habozott, eltöprengett, majd elszántan csak ennyit mondott:

– Nem addig van az! Lesz annak más módja is…

Majd nagy komolyan levette a kalapját és hétszer lassan, komótosan körbeforgatta a levegőben. Aztán morgott valamit valakinek, és rászólt a cimborájára:

– Na, üljünk vissza az üléskasba. Minden rendben lesz!…

A koma nem értette a dolgot, de azért engedelmeskedett.

…A kocsi-ló hirtelen levegőbe emelkedett, és utasaival együtt lebegni kezdett a Mura túlsó partja felé…

János ijedtében majdnem lenyelte füstölgő pipáját.

Az ördögökkel cimboráló Józsek észrevette komája hirtelen színeváltozását és vészt jóslóan förmedt rá:

– Te, a szentségedet, nehogy keresztet vess!

Hát nem is. Szegény koma annyira félholt lett, hogy még ahhoz sem lett volna ereje...

…A túlsó parton aztán puhán, zökkenés mentesen földet értek kocsistól-lovastól…

Józsek a paripák közé suhintott. És elindultak, szélsebesen, Domború felé.

A jámbor természetű Jánosba csak lassacskán tért vissza az élet. Mégis, az út további részén már alig váltott szót a komájával. Nagy zavarában csak szívta, szívta, a büdös kapadohányt…

Ahogy a vásártérre értek hirtelen olyan rejtelmes kórság tört ki testén-lelkén, hogy rögvest ispotályba kellett szállítani.

A sors keze volt a dologban? Lehet.

Talán valamilyen „magasabb erő” rendelkezett így, hogy megszabaduljon az ördöngős komától.

Meg is szabadult.

Amikor – felgyógyulván – hazakutyagolt, fogta egész háznépét, és mintha a szél vitte volna el, eltűnt a vidékről…

Az ördögnéppel cimboráló gazda meg tovább gyarapodott, gazdagodott… volna, de egyszer – megint – a mezőn, munka közben lepte meg egy hirtelen kitört, fekete vihar.

Akkor is a kalapját forgatva hívta segítségül a sátánfiókákat, ám egy nagy, kacskaringós, sistergő, tüzes ménkű belevágott, és azon nyomban szörnyethalt.

Így történt szóról szóra …

Amikor a halottat otthonába vitték, hogy annak rendje és módja szerint kiterítsék és megadják neki a végtisztességet, a kalapjára senki sem ügyelt.

Másnap az egyik mezei szomszéd, aki hallott valamit Náni nénitől, megtalálta, hazavitte, és titokban jól elrejtette a bűvös kalapot.

Állítólag annak a segítségével építtette fel, fiaördögök és egyéb pokolbeli fajzatok erejét kihasználva, egyetlen nap alatt, a hatalmas tölgyfa talpakon álló borospincéjét, istállóját, de még a szénapajtáját is…

Van aki azt mondja, talán még ma is megvan Józsek gazda ördöngős kalapja, valamelyik régi, liszói borospince padlásán.
Jó lenne megtalálni, biztosan szerencsét hozna.

Ha ugyan az egerek és a patkányok szét nem rágták azóta…

 

5. URGUM-BURGUM…

Suta Sánta Ferkó volt a legtudósabb a minden hájjal megkent liszói ördöngősök, boszorkányok és garabonciások között.

Meggazdagodott, jól élt, de hogy a vagyonát milyen úton-módon szerezte, azt senki sem tudta, bár sokat pusmogott erről az egész környék.

Csak annyit tudtak, hogy ideje nagy részét a szőlőhegyen tölti, meg hogy imádja a vadhúst és a jó, sűrű, vérszínű otelló bort. Azt is beszélték, hogy másokat is jó szívvel megvendégel és bőkezűen ad ételt-italt a rászorulóknak…

De ahogyan vadászott, az volt ám minden csodák és varázslatok csúcsa!

Sántán született, dongalábakkal, azokból is egyik rövidebb volt, mint a másik. Gyerekkorától fogva bottal sántikált, nagy kínlódva, csigalassúsággal.

Hogy élni tudjon és családot alapíthasson, ehhez csoda meg varázslat kellett. El is tanulta a bűvös praktikák minden furmányos fortélyát az öreganyjától, aki hihetetlenül ügyes boszorka volt: varangyos békájával leszopatta a fél falu fejőstehenét.

Hogyan is zajlott le Suta Sánta Ferkó ördöngős vadászata?

Volt egy százéves, vásott sörétes puskája, ami egyik rabsic ősétől maradt rá. Ezt az időtől ráncos vályogpince falán tartotta, egy rég megfeketedett szarvasagancson. Amikor elfogyott az őz- meg a nyúlpecsenye, holdfényes éjszakákon leakasztotta a falról az öreg flintát és kibicegett vele a domb legtetején álló, terebélyes cseresznyefa alá.

Másoknak úgy tűnt, hogy csak a nagy semmibe bámul. De nem! Így tekintett szét – több mérföldnyire – az erdők-mezők vadjai között. Aztán elmormogta a varázsszavakat.

Többen is kihallgatták, de a titkos mondóka olyan szövevényes volt, hogy nagy együgyűségükben csupán a legelejére emlékeztek: „Urgum-burgum, hergedurgum, surgummurgum…” Majd csak úgy, látszólag vaktában, beledurrantott a félhomályba…

A szőlőhegy közelében lakott a keresztkomája. Amikor meghallotta a lövés zaját, azon nyomban elküldte leggyorsabb lábú fiát a Suta Sánta keresztpapához, hogy kérdezze meg: hol, melyik dűlőben van a lelőtt őz, szarvas, vaddisznó, meg az öt-hat nyúl. Aztán megtudván, hova kell kikocsikázni gyors magyar lovaival, titokban hazahozta a zsákmányt és a komájával testvériesen megfelezték.

Suta Sánta Ferkónak volt egy nyakigláb, erős, egészséges, de egy kicsit nehézfejű fia, úgy hívták, hogy Kis Suta Sánta Ferkó. Noha nem lett volna szüksége ördögi praktikákra, hogy a tányérjába valót megszerezze, de ami biztos, biztos, apja meg akarta tanítani a varázslatos vadászat tudományára is. Ezerszer is elmondta neki a 333 szóból és 777 berregő r-ből álló varázsszöveget.

A gyerek eleget kínlódott, hogy pontosan megtanulja. Az apja egyre dühösebb lett, szidta a sorsot, hogy ilyen hülyegyerekkel áldotta meg.

Jó két év is eltelt, míg végre a kölyök azt mondhatta hitetlenkedő apjának:

– Na, adja ide kend azt a puskát, már tudom, mit kell mondanom!

A hold éppen kisündörgött egy felhő mögül, amikor a nyakigláb suhanc a nagy terebélyű cseresznyefa alá ért. Eldarálta – persze rosszul – amit megtanult és úgy kimeresztette a szemét, hogy a könnye is kicsordult, mégsem látott egy fia vadat sem. No de, ha az apjának sikerült, neki miért ne? Megpróbálta. Beledurrantott a holdas éjszakába…

A következő pillanatban jajgatva, káromkodva dobta el a mordályt, mert a saját lábujjait lőtte szét vele.

Aztán széttépett ingével bekötötte a lábát, és – apjától félve –  megkereste a szőlőtőkék közt a vén csodafegyvert.

Amikor a gyerek sántikálva, szédelegve, a dühtől paprikavörös öreg Suta Sánta Ferkó szeme elé került, a könnyeit nyelve, csak annyit mondott:

– A tüzes ménkű égesse el kendet a puskájával meg az ördögeivel együtt! Én   többet a kezembe nem veszem ezt a vén mordályt, inkább elmegyek suszterinasnak.

 

 

CSIRIBI-CSIRIBI PRICC-PRACC-PRUCC!

 

Fa-fej, a leghazudósabb kínai kópé mesélte 2011-ben, valamelyik katasztrofálisan bolondos áprilisi nap estéjén, egy bevásárlóközpont kávészagú társalgójában összeverődött, alkalmi közönség előtt:

„Hol volt, hol nem volt, élt, vagy nem élt, valahol, valamikor, egy Csil-csal Cseng nevű Mester.

Nem hiába volt már nagyon öreg, a bölcsek bölcsévé érlelte a tengernyi idő és csalódás. Ő másképpen és jobban tudta azt, amit mindenki más: hogy már mindent tönkretehet maga körül, de önmagában is, és sok ezerszeresen túlgyilkolhatja magát, saját kárára, a technológiai fejlődéstől megkergült „homo sapiens”.

Persze, azzal is tisztában volt ez a ravasz, öreg észkombájn, hogy amit pimasz fajtánk megtehet, azt meg is teszi.

Csil-csal Cseng Mester azonban nem tudott belenyugodni a látszólag elkerülhetetlenbe!

Mindig elítélte a katasztrofisták féktelen siránkozását és a végzet sötétségén, költők módjára kéjelgő, ráncos homlokú, félbolond, fizetett önkínzókat.

Hinni akart az emberi faj korlátlan jövőjében!...

És feltalált egy minden gonosz gondolatot meg érzelmet megváltoztató, csodásnál is csodásabb, mikro-elektronikus csiribi-csiribi papírsárkányt, amit egy pricc-pracc-prucc nevű varázspálcával röpített, ahová csak kellett, hogy megváltoztassa vele káoszban kínlódó, szerencsétlen embertársait.

Hosszú ideig alkudozott – mindhiába – a fennálló hatalom fennhéjázó, bősz uraival. Már-már kétségbeesett volna, de a sok hercehurca végén, megengedték neki, hogy egyszer, valahol, kipróbálhatja világot megjavító, mikro-elektronikus papírsárkányát, mert már szorította őket a külső-belső zűrzavarban kialakult, rettenetes bűnözés. Úgy vélték, hogy ez a találmány – talán-talán – segít rendet teremteni, s így jó eszköz lesz majd a hatalom kezében.

Csil-csal Cseng Mester először egy félvárosnyi börtön udvarán röpítette magasba zörgő, morgó, mikro-elektronikus csiribi-csiribi papírsárkányát a pricc-pracc-prucc varázspálca egyetlen, energikus „na most!” jelére, 77 788 anyagyilkos és 456 789 csecsemőket molesztáló, szexuális gonosztevő fölé.

Csak 15 percig lebegett a transzcendens színekben pompázó papír-dinoszaurusz az emberokádék felett, és máris megtörtént a hihetetlen lélektani szenzáció. Mind a 77 788 anyagyilkos megbánta, megsiratta iszonyú tettét – és csodák csodájára – valamennyien, hirtelen megjavultak: a szeretet, jóság és gyengédség megtestesítőivé váltak.

Még Szent Ferenc is kismiska volt hozzájuk képest!

Majd kiszabadulva, rögvest elmentek a világ minden rettenetes veszélyzónájába, hogy ott „az egyetlen igazi megoldás és kiút” hipermodern apostolaiként éljenek-haljanak.

Önzetlenül tanítottak, gyógyítottak, gürcöltek és szenvedtek mindenki helyett. Tették amit senki, sohasem, amióta világ a világ.

És lelövettek, agyoncsapattak, elevenen megnyúzattak, mert félni kezdett tőlük, mindenütt, az önzés és gonoszság hatalma...

Így aztán joggal kerültek be az Ultramodern Szentek Könyve első kötetének márványszín lapjaira.

A 456 789 csecsemőmolesztáló meg – bilincseiből szabadulva – az erkölcs és erény apostola lett.

Így járták be ezt a förtelmessé romlott, iszonyatos, szodomita bolygót.

Mindenhol hegyekké halmozták volna a szeretetet és jóságot, de porszemmé zsugorítottak volna minden önzést, bűnt, pazarlást, bolygógyilkolást.

El is nyerték méltó jutalmukat! Szent hitükért, tiszta erkölcseikért, de leginkább féktelen jótetteikért, kicsúfoltattak, megrágalmaztattak, padlóba döngöltettek – mind egy szálig megölettek,

...hogy helyet kapjanak az Ultramodern Szentek Könyvének második kötetében...

Ám ennek így kellett történnie! A „megváltó” szeretet és önzetlen jóakarat nem illik a globalizált önzés, marakodás és haszonlesés kegyetlen rendjébe.

Mégsem volt, mindez, hiábavaló! Egy-két ember, itt-ott, magára eszmélt és követte a gonosztevőkből pálfordult szentek szuggesztív példáját.

Ha kétségbeejtő lassúsággal is, de kezdett megváltozni az elrontott világ”...

A mesének akadt egy-két hallgatója. A többség azonban csak legyintett: – Bolond ez! Nem a szerzésről, pedálozásról, az egymást csepülő és jól elnáspángoló pártok röhejes küzdelméről, meg a mindennapi gondokról, vagy a tévéfilmről, fociról beszél. Kit érdekel, ma már, az efféle csili-csali hanta!...
És össze-vissza, mindenféle semmiségekről trécseltek, tereferéltek, vagy mogorva képpel magukba süppedtek és tovább bámulták az örökösen forgó-pergő, belső mókuskereket, közben alig mordultak egy-két közhelyes szót.

Fa-fej ordító hangon tovább folytatta a maga mese-igazát:

„Csil-csal Cseng Mester meg volt elégedve: jól működött a pricc-pracc-prucc varázspálcával röpített, mikro-elektronikus csiribi-csiribi papírsárkány...

Most már csak a politikusokon kellet volna kipróbálnia. De ők mindig, mindenkire gyanakodnak, aki már első látásra, akadálynak tűnik a hatalmi őrület útjában.

Csil-csal Cseng Mester azonban az ő fifikás eszükön is túljárt: furfangosan átformálta emberjavító, mikro-elektronikus papírsárkányát, úgy, hogy az – látszatra – épp olyan félelmetes és elrettentően gonosz, agresszív formájú lett, mint a pénzzabáló bankárok és a népüket gyötrő, packázó bürokraták, meg a rakétafejű hadastyánok szénfekete lelke.

Így már szívesen beengedték az ENSZ egyik hatalmas tárgyalótermébe, a 11 123-adik leszerelési konferenciára.

Csak erre várt Csil-csal Cseng Mester!

...Előkapta a pricc-pracc-prucc varázspálcát és magasba röpítette vele a csodatevő, mikro-elektronikus csiribi-csiribi papírsárkányt, a nagyfejes zsiványok serege fölé.

Rövidke ideig még dühöngött – a diplomata ravaszság mögé rejtett – ősi-új acsarkodás, de aztán, váratlanul, bekövetkezett a csodás lelki átváltozás perce.

Egy több ezer éves történelem minden szellemi szörnyűsége azon nyomban felszívódott a mikro-elektronikus csiribi-csiribi papírsárkány jótékony hasában.

A diplomaták boldogan sikongatva vetették le visszataszító maskaráikat.

Mindahányan gyerekes, vidám, jó emberkék lettek.

Ünnepélyes arccal puszizkodtak össze, mint a régi oroszok húsvétkor.

Aztán a mikroelektronikus csiribi-csiribi papír-csodasárkány óriási papírbendőjében felhangzott Beethoven Örömódájának –végre célhoz ért – boldog dallama.

Még a fellegek is ujjongtak és sírtak féktelen örömükben.    Megmenekült Földanyánk, a gyönyörű Kék Bolygó!

Megszabadult állatvilágból hozott, szőrmók ösztöneinek fogságából a – valóban – „bölcs ember”!

A dühöngő politika konferenciaterme víg táncházzá változott.

És csiribi-csiribi pricc-pracc-prucc: újrakezdődött a világtörténelem...”

Fa-fej, a leghazudósabb kínai kópé, egy másik, még merészebb mesébe kezdett volna, de ahogy körülnézett, észrevette: már senki sem hallgatja...