Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Horváth Zita

Horváth Zita

Győrben születtem. Tanulmányaimat Csurgón kezdtem. 10 évesen költöztem Nagykanizsára, azóta is itt élek.  Az Andrejka Jenő u. Általános Iskola felső tagozatán Pék Pál magyar tanárként és osztályfőnökként emberségre tanított (Ma Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola).
Nagyon szerencsésnek érzem magam a csodálatos magyar tanáraim miatt, akik megszerettették velem az irodalmat: Pék Pál, a Landler Jenő Gimnáziumban Borók Erzsébet és Dr. Márkus Ferenc (Ma Batthyány Lajos Gimnázium).
Pályát is ez alapján választottam. Szombathelyen végeztem tanító szakon, később Kaposváron könyvtár szakon. 
Már kamasz korom óta írok verseket. Eleinte mindig eldobtam őket. Az első, amit megtartottam egy töredék:

Ragyogó tündefény
Áradó hű remény
Boldogság

Verseim antológiákban jelentek meg.

 

Művei az oldalon:

Édes teher (vers)

Erdő mélyén (vers)

Fagyott lelkek (vers)

Gondviselés (vers)

Játék (vers)

Könyvek titka (vers)

Lomnice (vers)

Örök ifjúság az őszben (vers)

Az örök Most (vers)

A restség feladása (vers)

A szem titka (vers)

A szeretet útján (vers)

A természet királynője (vers)

Titok (vers)

 

 

A természet királynője

Gyermekkorom szigetén,
a természet lágy ölén,
játékunk volt kicsi rét,
megmásztuk a fák törzsét.
A természet kincseit
kutattuk át tíz évig.

Pici hangyák életét,
a pillangók lágy röptét,
Búzavirág égkékjét,
vad orgonák sövényét
csodáltuk meg sötétig,
az egész nap eltelt így.

Barangoltunk messzire,
lombos erdők mélyire,
zenénk volt a madárdal,
Nézd a gólya ott szárnyal!
Koszorúm száz virágból,
vállamon lepke táncol.

Természet királynője,
titkoknak ismerője,
tárjad elénk kincsedet,
sose bántjuk földedet.
Felnőttként is tisztelünk,
maradj soká még velünk!

 

 

Játék

Pitypangernyő száll a szélben,
Gyermek kacag lenn a réten.
Fű, fa, virág vígan hajol,
Kikandikál cipő alól.
Pici hangya üveg rabja,
Lepkeháló pillét kapja.
Elengedi két kis foglyát,
Összegyűjti virágcsokrát.
Illatozik bokrétája,
Bújik anyja két karjába.
Hadd sétáljak messzebb innét!
Megláthatom mező kincsét.
Pitypangernyő száll a szélben,
Gyermek kacag lenn a réten.

 

 

Erdő mélyén

Erdő mélyén visz az utam.
Szellő lebbenti borzas hajam.
Lombokon tör át a napfény.
A csend egészen az enyém.

Keskeny ösvény fut alattam.
Csiklandozza az út a talpam.
Madár dala vígan zendül.
Nem vagyok már oly egyedül.

Szellő suhan puhán, lágyan.
Hanga simítja fürge lábam.
Kis őzike épp ott szalad.
Boldog szívem dalra fakad.

 

 

Örök ifjúság az őszben

Gyermekkorom tágas mezején
minden fáról röppenő levél
hosszú ideig játékszerem.
’Szél kavarta illanó levél,
azt kívánom kezemben legyél!’
Utánuk futkosok, szaladok
és feléjük gyorsan kapdosok.
Ti egyre csak szálltok a légben,
de egyet sem sikerül elérnem,

Tágas kamaszkorom idején
sétálok messzi erdők mélyén,
keresem a szép leveleket,
számtalan lapot tele festek.
Színes levelek gyűjteménye,
évente újuló seregek,
vajon mért titeket festelek?
Papír szegélyén levélnyomat,
újraírom átélt sorsomat.

Felnőtt koromban úgy rohanok,
hogy sárgult levélre taposok.
Az ősz varázsa nem fog rajtam.
Egyszer csak megsajdul a talpam,
kelletlen leülök a parkban.
Tarka levél libben a szélben,
feléled halhatatlan lelkem,
táncra kel a vakító fényben,
gyermek vagyok újra, egészen.

 

 

Lomnice

Égbetörő hegycsúcson állva
kutatón nézek a világba.
Átölel az áhítat csendje,
arcomon csillan könnyem cseppje.
Szívemmel ölelem a tájat,
messze száll tőlem minden bánat.
Lelkem áthatja az alázat.
Isten meghallja az imámat.

 

 

A szem titka

Vedd észre a csodát!
Hisz sötétben is látsz.
Nézd a barlang éjsötét!
Te mégis látod a színét.
A tökéletes feketét.

 

 

 

Édes teher

Öleld át a sorsod!
Jó szorosan tartod?
Vigyen előre lábad,
ne tartson vissza se öröm, se bánat.
Mászd a jellemlépcsőt,
Hagyd az örök kesergőt.
Mosoly ragyogjon arcodon,
lépj át minden fájdalmon.
S ha mégis sírnod kell,
ne maradjon rajtad a fekete lepel.
Bontsd ki szárnyad!
Nincs miért lázadj.
Emeld szemed az égre.
Ott találsz jóra, szépre.
Hozd le a Földre,
ez az emberek öröksége.
Minden bajt, csalódást,
kudarcot, betegséget, gyászt
Istennek adj át.
Így könnyebb lesz a lépted,
az életre, mint ajándékra nézhetsz.
Töltsön el a béke,
biztasson reményed,
ha küzdelmes a földi élted
tudd, az Úr mindenbe jót is rejtett.
Mindig önmagad légy!
Az árnyékot legyőzi a Fény. 

 

 

 

Az örök Most

Egyetlen létező időpont:
ez a soha el nem múló Most.
A pillanat egy varázsszőnyeg,
a lehetőség áll előtted.

A nagy bölcsek figyelmeztetnek:
Mikor, ha nem Most! Ki, ha nem Te!
Cselekedj! Ne várd a holnapot!
Nem marad időd, ha elszórod.

Az Idő rohanó kerekén
fékezz le, és állj meg könnyedén.
Eszed ne a holnapon járjon.
Az elveszett múlt már ne fájjon.

Ne feledd, az egész földtekén
megszabott idő az emberlét.
Éld át a mának minden percét.
Így a tiéd lehet az Öröklét.

 

 

 

A restség feladása

Evezz szüntelen az élet tengerén,
hisz ez csak egy perc az idő kerekén.
Ne hagyd, hogy a semmibe vesszen a léted,
dologtalan találjon rád a Végzet.
Szívedben hordozod a drága kincset,
az embereknek add át mindet.

Ne csodálkozz, ha még több kincsed lészen.
A szeretet visszatér hozzád kétszer.
Amikor adod melengeti lelked,
amikor kapod megtölti a szíved.
Ne maradj tétlen, ne ülj a sötétben.
Áraszd szét magadat a Fényben.

 

 

 

A szeretet útján

Félelmeim hada
lelkem terhét adja.
Válaszút hol állok,
szabadságra vágyok.

Hol él a félelem
szeretet nem terem.
Jézus, lábad elé
teszem, mi fáj nekem.

A sebek gyógyulnak,
a tettek tisztulnak.
A szeretet útján
vezet egy fénysugár.

Lépteim könnyűek,
már nem nehezülnek.
Angyalod vigyáz rám,
szabadság az imám.

Az öröm velem él
az Isten tenyerén.
Nem számít száz veszély,
boldogan élek én.

A szeretet egén
világít a fény.
Nem tévedsz el, ne félj!
Ez az út az egyetlen esély.

 

 

Gondviselés

Az erdei ösvény Hozzád vezet.
A virágos réten táncot lejtesz.
Fürgén megmászod a magas hegyet.
Zubogó forrásból iszol egyet.

Fényes napsugárként ölelsz.
Hűséges, óvó árnyékként követsz.
Selymes szellősuhanás övez.
Fodrozódó patak vizén szökellsz.

Átölel a ragyogó fénysugár.
Kitárul előtted a nagyvilág.
Surranó szellő, cirógatás,
Halk neszed vigasztaló suttogás.

Időnként szilaj viharként tombolsz.
Áldott esőcsepped növényt gondoz.
Szélviharod felhőt, vizet borzol.
Villámcsapásod őserőt hordoz.

Szent földeden boldogok az élők.
Híven megerősíted a félőt.
Meggyógyítod a vad lázban égőt.
Megjutalmazod a Téged kérőt.

Örök erőd a szeretet hatalma,
a mélységes hit birodalma-
Bőség a remény jutalma.
Bízó ember mindezt megkapja.

 

 

 

Könyvek titka

Kezemben könyv, lelkemben dal,
szellemem messze szárnyal.
A sorok életre kelnek,
mindent átértékelnek.

Fantázia világa
repít a titkok honába.
Beszippant a regénybeli táj,
megszűnik a külvilág.

Életem kalandok sora.
nem unatkozom soha.
Évek telnek órák alatt,
szívem fiatal marad.

Bárki bőrébe bújhatok,
de mindig a jóért harcolok.

Vígan élem tarka életem.
Száz polcon, ezeren
könyvek várnak színesen.

 

 

Fagyott lelkek

Orosz István hajléktalan költőhöz
(Válasz a Hajnali szóra)

Fagyos szél söpör át a parkon,
lázrózsát mar sápadt arcodon.
Szobámból nézem, hogy hull a hó,
téged ellep ez a takaró.

Otthonom melege átölel,
neked nincs helyed távol s közel.
Ruhádon áthatol a hideg,
az egész világ olyan rideg.

Néhány fillér hullik a hóba,
ettől nem fordul sorsod jóra.
Felmelegít egy kis itóka,
még hidegebb lett már azóta.

Mosolyogsz az utcán járókra,
vígan elegyedsz velük szóba.
Átmelegíted lelküket,
rád emelik kérdő szemüket.

Nem érthetik meg fázós sorsod,
ruhádat mért piszkosan hordod.
Gyorsan elsietnek melletted,
ne bántsa nyomorod kedvüket.

Én is csak távolról nézlek meg,
és gyorsan új utat keresek.
Fagyott lelkem kicsit szégyellem.
Nincs bennünk közös semmi sem?

 

 

 

Titok

Boldogság az élet,
ha szeretetben éled.
Az Isten tenyerén 
nem számít száz veszély.

Félelmeid fekete
palástját elvesztvén,
hagyd, hogy a Nap ragyogja
be életed szent egét.

Hol van az emberi önvaló?
A boldogság örökkévaló?
A titkok titka tiéd lehet,
Ismerd meg fénylő lelkedet.