Kardos Ferenc
Kardos Ferenc (1964-)
Kaposvárott születtem 1964-ben, Iharosberényben laktam, Csurgón jártam gimnáziumba, Csokonai Vitéz Mihály és Nagyváthy János emléke bűvkörében. Szombathelyen tanultam ki a könyvtáros szakmát és 1985 óta Nagykanizsán vagyok könyvtáros a Halis István Városi Könyvtárban. Nős vagyok, egy leány édesapja. A gimnáziumi verselőből Takáts Gyula bácsi és Pék Pál tanítványaként A csend ritmusa antológiában lettem ismert költőként, majd több antológia és folyóirat-megjelenés után a Nézz rám című önálló kötettel jelentkeztem 2006-ban.
1995 óta vagyok a Pannon Tükör munkatársa. 1986-tól veszek részt a kanizsai íróközösség munkájában, jelenleg a Takács László Irodalmi Kör tagjaként. Foglalkozom még helytörténeti, romológiai, könyvtári és néprajzi kutatásokkal.
Művei az oldalon:
Koszorúzunk
itt-ott, emitt-amott
sosem lett sosem volt
ÖTVENHATOT.
Sosem lett örömöt,
sosem volt gyászt,
ezernyi jelölt
s egy jelöletlen parcellát.
Ezernyi hitetlen
s pár hites csuklóról
hull koszorú, virág
szó, - könny alig.
Üres edények a terek
s némák a kopjafák.
Mikor érünk a siratófalig?
Koszorúzó menet.
Feszes, néma, mint a
kivégzéshez vezényeltek hada,
mint névtelen, gyásztalan
pártkatonák
kik tudatlan vágnak rendet
hősök és csőcselék közt,
s néhány bámészkodó
polgár, ki hős vagy csőcselék
volt egykor. Egy bizonyos: ifjú.
Jézus a sor végén bandukol
s hallgatja a hegyi beszédeket:
mindenkinek igaza van,
egyikben sincs élet
Hűvös van.
Hideg emlékoszlopok.
s hamvadó a kopjafatüzek.
Magyarország
házak erdejéből les
mert fél,
mert kényelmes,
mert idegen.
Itt minden tünet.
Kurucok s labancok
gyújtogatnak közben
kormozó tüzeket
utcákon, tereken,
és széthullnak az indulók.
Nincs angyal, ki elkísérjen.
Nincs, ki ünnepi hófehérben,
fényes, csöndes szavakkal,
elkísérje a hazaindulót.
2007
Ballagok a hegyre föl.
Isten nem vár. Nem zavarom. -
Köhint, terelget, furulyál,
rézkígyós bükkfabotján
megtér a csámborgó nap.
Csöndje ül a komondorokon.
Pillangó piheg fenyőtűn.
Mellé ülök, fölriad.
Árnyas völgybe röppen.
Illatosan illan, bolondul,
a szellők elől is kitér.
Fejemből a vér szökken.
Mezők illata bódít.
Az öreg hegy sír s kacag
mindig mindenen egyszerre.
Ráncaiból hűs vér zúdul
omló malmokra, árva
malomkerekekre.
A hegyderékon kápolna ébred.
Angyalfény futja a rozettát.
Isten letekint, ujjai forgatják a botot.
Új mesét farag. A régiek már
kővé dermesztették a fagyok.
Litániát lehelnek az asszonyok.