Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Csóti Ágnes 2

A bádoghegedű
 
Hosszú idő után, ami mögöttem van, csak most tűnt fel, hogy gyerekként furcsa játékaim voltak. Ki tudja a szüleim hogyan jutottak néger babához, de nekem az volt. Nem élt külföldön rokonunk, nem onnan, de soha nem kérdeztem őket-e felől. Volt egy szép hajas babám. Biztos a nővéremtől maradhatott rám. Sok játékot örököltem tőle.
A barna bádoghegedű nem ilyen volt. Karácsonyra kaptam, hogy miért, azt nem sejtem. Előtte hangszer nem volt a kezemben. Nem kértem ajándékot, mindig megelégedtem azzal, amit a szüleimtől kaptam. Orgona hangja töltötte be vasárnaponként a templomot, ami a lelkemig hatott. Hegedűt nem láttam, csak egy cimbalmot. Azon Nanika játszott, amit elfoglaltsága miatt csak ritkán vett elő, pedig azt állandóan hallgattam volna. Nanikának a szomszédban élő nagymamát hívtuk, akit az unokája után mindenki csak így szólított. Nekem a cimbalom maga volt a csoda. Kislány voltam, de néha bátorságot merítettem, és amikor megkértem, olykor leültetett maga mellé, és játszott a hangszerén.
A hegedűvel nem tudtam mit kezdeni, a sorokba dobtam. Gyurka bátyám harmadikos gimnazista volt, amikor kezébe került a számomra értéktelen holmi, és próbált rajta játszani. A nagyon egyszerű, bádogból készült barnára festett kis gyerek hegedűm, amin csak fém húrok lehettek, őt elbűvölték. Bátyám képes volt rá, hogy tanulás helyett egész délután azon az ócska játékon gyakoroljon, de zenét nem tudott varázsolni belőle. A szomszédok azt mondták, ők már nem bírják ezt a cincogást, amit a bátyám művelt a rossz hegedűvel.
— Összetörik, ha a gyerek nem hagyja abba. Fenyegették meg a szüleimet.
A szemben élő Zsuzsa néni férje felajánlotta apámnak a régi hangszerét, amit ő csekély áron megvásárolt, és az elromlott motorkerékpárját olykor megjavította, még fizetség gyanánt. Addigra apámat már meggyőzte a bátyám, hogy minden elektromosság, ami addig érdekelte, már nem fontos a számára, csak a hegedű. Ő megértette vele, akkor tanulhat zenélni, ha leérettségizik. Utána elintézik, hogy Szegedre kerüljön. Szorgalmasan tanult. Mindene a hangok világa lett. Pár év alatt az előképzést a furulyán megkapta, aztán hegedűre váltott, majd utána került a szegedi konzervatóriumba.
A zene így költözött be hozzánk. Nem tudtuk mit játszik, de az utcában olykor mindenki hallotta a dallammotívumokat. Egész nyáron gyakorolt. Akkor már tényleg reggeltől-estig. Játszotta a számunkra ismeretlen hegedűszólókat, amit feladatul kapott. Hiszen a nyári melegben csak a hűvöset adó vadszőlővel befuttatott gangon, (tornácon) tudott gyakorolni. Ha a szobában játszott, akkor az ajtóra, ablakra, takarót akasztottunk, de a szólamok átszűrődtek, és felénk szálltak.
Máig ismerem ezeket a hegedűn általa játszott, mára már, fülbemászó dallamokat. A szerző és a szám neve ismeretlen, de a dallamjáték újra visszacseng, és tudom, hogy az egyszerű kis bádoghegedű változtatta meg az életünket, és tette az egész családot zenebaráttá.
 
 
Dó, – re,  mi, …..
 
Anyámtól szépen csengő altató dalokat soha nem tanultam, a nővérem sem énekelt nekem. Akkor ez nem tűnt fel. Amikor általános iskolában az egyszerű ének helyét, a Kodály Zoltán féle oktatás váltotta fel, ismertem meg a szolmizálást, és nagyon tetszett. Könnyen tanultam, szerettem énekelni, boldog voltam, amikor a Vékony tanár bácsi a karénekbe is beválasztott. Vidáman énekeltük a szebbnél szebb magyar népdalokat, és hogy Vejnemőjnen is muzsikál. Szívesen jártunk a barátnőmmel a délutáni próbákra. Énekeltem otthon az iskolában, és a kórusban tanultakat.
Feladatomnak tartottam, hogy a nővéremnek is megmutassam az ott hallottakat. Sehogy nem értettem, ő miért nem dalol? Délutánonként próbáltam őt a hangok felé terelgetni.
Apánk egyik alkalommal mérgesen szállt le a biciklijéről, és kérdőre vont:
— Miért kiabálsz úgy a nővéreddel, hogy az egész utca tőletek zeng?!
Meg akartam tanítani, és ha nem azt a hangot adta vissza, mint amit én, hát mérgesen kiáltottam rá:
Te nem hallod a hangom? — miért énekelsz hamisan, azt énekeld, amit én — kiabáltam. Amit aztán apánk még az utca elején is hallott.
Ő meg szegény csak nevetve mondogatta:
Értsd már meg, én nem hallom, hogy te mit énekelsz másként, mint én!
Akkor jöttem rá, sem neki, sem anyámnak nem volt jó hallásuk, ezért nem énekeltek.
Nővérem tavaly áprilisban hagyott itt minket. Énekelni soha nem hallottam, többet a hangját sem hallhatom. Hiányzik az egyszerű beszéde, ahogy mindent elmondtunk egymásnak. Amikor visszaemlékeztünk ezekre a dolgokra, jókat mosolyogtunk, és felidéztük a múltbéli radikális ének oktatásom részleteit. Újra tudtunk nevetni a régen történteken, de soha nem haragudott rám.
Ez jutott az eszembe akkor is, amikor a Bécsi Újévi Koncertet néztük. Sajnálom, hogy nem hallhatta úgy a zenét, mint mi. Engem a zene szeretete sok mindenen átsegített. Kezdetben, amikor az albérletben egyedül éltem, csak bekapcsoltam a kis Sokol rádiómat, bármilyen primitív volt, találtam rajta zenét, máris feledtem a nehéz pillanatokat. Az éneklő gyermek lassan eltűnt. Az idegen környezetben, aztán leszoktam a dalolásról. Mára már a hangom is elment, mert kevesebbet beszélek. Hogy valaha énekkarba jártam, alig hihető.
Örültem, amikor keresztfiam azt mesélte ő is szeretett karénekre járni. Szép emlékei vannak arról, hogy bármerre mentek országos versenyre Kati nénivel, az énektanárnővel, mindig Arany Serleggel tértek haza. Persze a heti egy karének akkor nem tette boldoggá, de mára, ő is csak a lányát biztatja, hogy járjon a délutáni próbákra.
Mindent gyakorolni kell, és ha nem foglalkozunk azzal, amihez akár csak egy- kis tehetségünk is van, elszáll, mint a hangunk.
 
 
Álom, és valóság
 
Férjem boldogan ébredt, és mosolyogva mesélte az álmát.
….Budapesten, a metrón utaztam, és vártam, hogy beszálljak. Amikor megállt, régen meghalt barátomat láttam a két fiával a sok utas között. Mosolyogva léptek felém, és amikor csodálkozva kérdeztem tőle, hogy te vagy?....akkor, boldogan mesélte, hogy igen én vagyok, és itt vagyok!....és te is találkozhatsz velem, — mondta, még a hangját is hallottam, — mert a feleségem, a Klára addig imádkozott, hogy visszaengedtek a földre! Én beszálltam a metróba, az ajtók becsukódtak, és utána melegség járta át a szívemet….
Képzelheted, mesélte tovább, hogy mennyire meglepődtem, hiszen milyen régen meghalt, eddig soha nem álmodtam vele, és most olyan valóságosnak tűnt minden perc, és pillanat, hogy tényleg azt hittem, láttam őket.
Tudod a Klára milyen „szent asszony” biztos rengeteget imádkozott és a Pityut sikerült vissza imádkoznia a földre. Mondta meggyőződve. Csodálkozva hallgattam férjem álmáról mesélt történetét.
Aztán folytattam.
Az én nővérem nem régen halt meg, még álmomban nem találkoztam vele, de nekem is volt egy nagyon szép álmom. Bár ez nagyon furcsa álom volt.
….egy régi udvarlomnál jártam Budapesten, az édesanyjával beszélgettem, kérdeztem: hogy mi lett a fiával?
Gyere, megmutatom — mondta, és utána mentem.
Magasra törő sziklák közül léptünk elő, és amikor felfelé néztem, egy égig érő fantasztikus világ vett körül. Szinte az égből nyíltak ki a fák, de a föld felé néztek és a kezünkkel elértük a fák lefelé nyúló hullámzó koronáját, amik élénk színben borultak ránk. Narancs, kék és mályvaszínben, a színek állandóan változtak, boldogsággal töltött el, ahogy az arcomat simogatva lépkedtem. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy alig mertem tovább menni, mert féltem nehogy valamire rálépjek.
Fényárban úszott minden, akkor anyukám jelent meg, és azt mondta:
Mi itt nagyon szép helyen vagyunk a nővéreddel, de téged ez a látvány ne tévesszen meg, még ne akarj ide jönni….!
Mindkettőnk álma furcsa volt. Hiszen ritkán fordul elő, hogy két ember álmában egyszerre jelenjenek meg azok, akiket nagyon szerettek, de már nem láthatják őket. Nem vagyok szent asszony, mint Klára, soha nem imádkoztam annyit, hogy visszakapnám az anyukámat, de most egy álom erejéig viszontláttam őt, megnyugtatott, amit mondott, és nagyon jó volt vele. A szívemben éreztem a találkozás csodáját, örültem, hogy megint üzent nekem.
Szép napunk volt, és az álmunk gyógyírként hatott mindkettőnkre.