Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Csóti Ágnes

mcsotiagnes.jpgM. Csóti Ágnes

Melegáné Csóti Ágnes Éva vagyok, 1949. november 2-án születtem Kiskőrösön szüleim negyedik, utolsó gyermekeként.
Petőfi Sándor szellemisége belengte a falunkat, a könyvek szeretetét már gyermekként megismertették velem. Bátyám Budapestről hozta a kultúrát, ő iparművész lett. A kor művészeit, íróit, színészeit, általa sikerült megismernem. Másik bátyám Szegedre került, ő és családja a komolyzenével jegyezte el magát. Nővérem fodrásznak tanult, tőle kaptam a sok romantikus könyvet. Kiskőrösön érettségiztem.
Budapestre kerültem. „Masamódnak” tanultam, de vizsgáim után a főnökeim az irodában találtak nekem munkát.
A könyveket, amit addig olvastam, mindig tovább tudtam adni, újra meséléssel. Meg tanultam azonnal hangosan fogalmazni, és szüleimnek élményeimről 8-10 oldalas leveleket írni.
Három embert csodáltam gyerekként, a zeneszerzőt, az írót, és a szobrászt. Férjem tervező grafikus és szobrász. Az 1980-as évek elején mentettem át Nagyváradról. Vele kerültem 1984-ben Nagykanizsára. Azóta is itt élünk.
Apám egész életét gépek mellett töltötte, majd anyám halála után írni kezdett, és egy XX. századi család történetét hagyta ránk. Nyugdíjasként ezt kezdtem el gépelni.
Először versek voltak bennem, de azt nem mertem leírni, majd jöttek a történetek. Fiatal barátnőim biztattak további írásra, hogy merjek nyilvánosság elé állni. A Facebook segítségével mára sok élő költőt, és írót ismerhettem meg.
2014-ben a Kanizsa Antológia 15. számában jelent meg először írásom nyomtatásban.
2015-ben, majd 2016-ban, 2017-ben, és 2018-ban is helyet kaptak írásaim a kiadványban. Az Országos Mécs László Irodalmi Társaság pályázataira és a Karkoskúti Antológia nyugdíjas pályázatára jelentkeztem minden évben eddig sikerrel.
Az Élő Irodalom - Élő Könyv Műhely, „S(z)ó, bors, paprika” (Tél) (Nyár) kiadványaiban gasztró írásokkal jelentkeztem.
Nagykanizsai Takács László Irodalmi Kör (TALK) tagja vagyok 2015 óta. Nagykanizsai Megyei Jogú Város Önkormányzata Kulturális Bizottsága támogatásával és a TALK hozzájárulásával jelent meg első novellás könyvem 2017-ben NAPFOGYATKOZÁS c. alatt. 
CSODAVILÁG c. 2018-ban jelent meg saját kiadásban novellás kötetem. 
2019-ben „A mi Kanizsánk…” c. a TALK által megjelentetett kiadványban is van írásom.
2019-ben a Szárnypróbálgatók” Magyar anyanyelvű alkotók országos antológiájában megjelent egy novellám. 
Történeteimet magamról, életem eseményeiről, álmaimról, olykor a képzeletem segítségével írom. Gyermekeim nincsenek, de minden egyes novellámra, mint „saját gyermekemre” tekintek. Ők hárman édesanyám, édesapám és bátyám már nem tudhatták meg, hogy az írásban találtam önmagamra.
Köszönöm „Nektek ott fent”, hogy egyengetitek utamat.
Köszönöm mindazoknak, akik bíznak bennem.

 

Művei az oldalon:

Áldás a szerelemre

Álom, és valóság

Álomvilág (vers)

A bádoghegedű

A baracksütemény

Boldogságfa

Csak egy pillanat,… virtuális szerelem

Csemegekukorica

Dó, – re,  mi, …..

Egy fagyos éjszakán

Esti csoda (vers)

Édes élet

Fenyő Benő a zöld manó (vers)

Férfiak

A galamb

Gleisdorf

Gyereknap

Itt jártál ma nálam...

Könyörgés a Mindenhatóhoz (az asztalos, a taxis és a pizzafutár)

A kulcs

Lány a hídon

Lát – lelet

A légy

Magas-Tátra

Napi történet – Hogyan kapjunk szívinfarktust a saját lakásunkban, miközben másért izgulunk

Nők

Őriszentpéter

Percnyi rövidzár

Porec'

Rókagomba

 

 

MAGAS-TÁTRA
 

1975. májusában, egy csütörtöki napon munkatársammal Magas-Tátra-i kiránduláson vettem részt. Ötnapos társas utazás volt. Busszal mentünk, Somoskőújfalunál léptük át a határt. A vámosok felszálltak a buszra, kérték, hogy mindenkinek a kezébe legyen az útlevele, így vettek szemügyre. Nem volt izgalmas, a bőröndök lent a csomagtartóban, csak azt állították fel, akinek a csomagjára rámutattak. Inkább az volt hosszú idő, amit előtte kellett várni, hogy végre a buszra jöjjenek.
  Poprádon szálltunk meg egy szállodában, onnan indultunk a környező hegyekbe, ami a Magas-Tátrában volt. Mindjárt másnap kirándultunk. Először Késmárkra mentünk, egész délelőtt a várossal ismerkedtünk, csak ebéd után indultunk a Vörös Kolostorhoz, onnan kezdődött a délutáni program. Tutajozás a Dunajecen. Nem volt jó idő. Rajtunk kívül más csoport se-égen se-földön, nagy forgalomról nem lehetet beszélni. A tutaj sem volt előkészítve, nem gondolták, hogy ebben az esőfelhős időben bárki ide tévedhet. A buszon még mindenki tutajozni akart. Amikor lementünk a vízpartra, és nem láttunk magunkon kívül senkit, a bátorságunk egy kissé odébb szállt.
  – Csak az jelentkezzen, aki igazán vállalkozik az utazásra, mert csak annyi tutajt állítanak össze, ahányan beszállnak! – szólt a biztatás. Kis huzavona után kialakult a létszám. Kolleganőmmel megegyeztünk, hogy megyünk, hiszen benne van a programban, és ezért jöttünk ide.
  A tutajok öt egymáshoz erősített ladikból álltak, amelyek hossza 5,75 m, szélessége pedig 45 cm. Három sorban fértek be az emberek, és ezek kb. 12-14 fő utaztatására alkalmasak. Napot nem láttunk, az idő inkább esőre állt, szél is fújt a parton. Amikor az imbolygó ladikba léptünk, szorosan egymás mellé ültünk, óvatosan mindenki elhelyezkedett, egymásba karoltunk, mindjárt megvolt az „ismerkedés”. Elől egy férfi, aki adta az útirányt, hátul egy másik, aki hosszú evezőjével irányított. A víz nagyon közelről mosta a tutajt, és az evezők ütemes mozgása tartotta egyensúlyban az egész tákolmányt, amiről nem hittük, hogy egyáltalán elbír bennünket, és egyben is marad. Azért hihetetlen élmény volt! Annyira közel voltunk a vízhez, néha kaptunk egy-egy hideg fröccsöt, amitől csak élénkebbek lettünk. Volt egy-két kiáltás az Úrhoz, hogy segítsen meg bennünket. A szél egyre jobban fújt, rövidre húztuk magunkon a könnyi kis kabátot, hiszen erről szó nem volt, hogy itt ilyen hideg lesz. A jobb oldalról néha beljebb sodort bennünket a víz a folyó közepe felé. A magas sziklák közé érve, még zordabbá vált a táj, és az éles kanyarok után alig tudtunk levegőt venni a félelemtől. Egymásra néztünk Erikával, hogy erre nem számítottunk, innen nincs kiszállás. Összekapaszkodtunk, biztattuk egymást, – hogy akik a tutajt vezetik, azoknak nem az első útjuk, csak nekünk. Azért volt olyan félelmetes minden, mert a sziklák szinte a vízből nőttek ki. Nyílt vízen a szél ereje még nagyobb volt. Csoda, hogy nem esett az eső. A sötét felhők a vizet súrolták, alig lehetett látni a tájból valamit. Nagydarab férfi volt az idegenvezetőnk, előttünk ült a tutajban. Ő már többször is megtette ezt az utat. Vidáman beszélt a 980 m-es dolomit hegyekről, a János’ik legendáról, a hét éles kanyarról, amit először jobbról vettünk észre. Éreztük, itt minden mozdulat az életünkbe kerül, ha csak egy pillanatra is felállnánk. Az egész út, – a szlovák oldalon a lengyel határig – csupán 8 km hosszú, és a hét éles kanyar után értünk a végére. A 90 fokos kanyon után a túlpart alig volt 10 méterre tőlünk, de itt a víz a 8-12 m mélységet is elérte. Némely kanyon után, hírtelen a fákkal benőtt partról, mintha egy piramis emelkedett volna ki. A parton, a sziklákon a szürke minden árnyalatában játszottak a színek, és a fekete sziklák is visszatükröződtek a zöld vízen. Félelmetes volt, és hívogató. Ezért vártuk az út végét. Szerencsére, mintegy másfél óra után vége lett az utazásunknak. A folyóparton vártak a busz félénk utasai, akik éljenezve fogadtak minket. Csak mi tudtuk, mennyire kiérdemeltük ezt az éljenzést. Hangosan és jókedvűen meséltük az izgalmakkal teli utazást.
  Nem mehettünk tovább csak a lengyel határig. A két ország között, itt a Dunajecen volt a határ, amit mindkét fél a folyó közepéig használt. A sorompó nélküli határ egy folyó volt.
  A tenger erejét már ismertem, most megismertem a vad folyó kiismerhetetlenségét, meg tanultam tisztelni a vadvízi hegyi folyókat.
  Abban az időben Csehszlovákiából mit lehetett hozni? Csillárt. Mellettem a buszon egy dobozban az volt, amit a Magas-Tátrában egy üzletben vásároltam. Rajta egy kardigán. Nehéz volt hozzájutnom, hiába fizettem cseh koronával, de magyarul beszéltem, ezért az eladó alig akart kiszolgálni.
  A vámos elment mellettem, és nem kérdezte meg, hogy van-e elvámolni valója.
  Otthon a szüleim nagyon megörültek a szép csillárnak.

 

 

 

POREC’
   

1974. augusztus 28-a, egy szerdai nap volt. Éjjel, fél egykor indultam vonattal egy Expressz utazási iroda által szervezett kirándulásra. Az isztriai félszigeten lévő Porec’-ba. Az Adriai-tenger partján fekvő kisváros lett utazásom végpontja.
  A körúton sétáltam, a kirakatban láttam egy hirdetést, és feltűnt, hogy egy aránylag olcsó utazásra keresnek jelentkezőket. Bementem érdeklődni. Akkor tudtam meg, egy vállalat akarta dolgozóit itt nyaraltatni, valamiért meghiúsult, ezért a visszamondott helyekre rövid időn belül új jelentkezőket kellett toborozniuk.
  Az ár számomra is elérhető volt. Sok programot ajánlottak, vonattal Fiuméig, onnan busszal Opatia, Pula, körbe utazzuk az Isztriát, Porec’ a végcél. Ott lesz a szálloda és a pihenés. A programban volt, egy egész napos kirándulás egy vitorlás fedélzetén. Visszafelé sok tengerparti város szerepelt a megnézendők között. A programok már le voltak szervezve, ha nem leszünk 50-en csak 22-en, akkor már elindítják a csoportot. Nem maradt sok időm az előkészületekre. Másfél hét a tengerparton, még az augusztusi szezon végén, nagyon kellemesnek ígérkezett.
  Éjjel nem sokat mászkáltam a pesti éjszakában, reggel dolgozni jártam, ezért mindig „időben” lefeküdtem. Házinénim, akinél laktam, féltett, de nem volt rá oka. A Keleti pályaudvar várótermében lassan összeállt egy csapat a kirándulásra jelentkezőkkel. Mindenki ismeretlen volt, nem tudtuk, hogy az iroda által meghirdetett utazásra kik fognak jelentkezni. Nem voltunk sokan, de kaptunk két idegenvezetőt. A vonat már bent állt, nekünk csak a helyünket kellett megtalálni, némi ismeretség után – szia, – szia, akkor indulunk a tengerpart felé – szálltunk fel a vonatra. Egész éjjel zuhogott az eső, ami elég elkeserítőnek tűnt. Mire a magyar határhoz értünk, az első félig alváson is túl voltunk. Vonaton még nem voltam határátkelőnél, így egy kicsit izgultam, hogy mi fog történni. Mindenki arról beszélt, mennyire megnézik az utasokat, milyen szemetek a vámosok. Mind fiatalok voltunk, külön 4-5 kupéban utaztunk, egy kocsi lehetett a miénk. Sok utas nem volt, nem mászkáltunk az éjszakai vonaton, félig álmoson néztünk a vámosokra, a köszönésen, egy gyors – mindenki a saját csomagját nyissa ki – kijelentésen kívül, más nem is történt.  Amikor a jugoszláv vámosok jöttek, sokkal idegesebb volt az utazó társaság. Biztos a vonatot is ellenőrizték, de azt nem vettük észre.  Szigorú szemmel néztek ránk, a csomagokat megint le kellett a felső polcokról emelni, kinyitni, rendesen beletúrtak a szépen összerakott fehérneműk közé. Kicsit idegesen ültem, mert a megengedettnél több pénzt vittem. Szerencsém volt, előttem az egyik közeli rokonok jártak Porec’-ben, kempingeztek, nekik maradt pénzük, amit nekem adtak, hogy érezzem jól magam. Amit hivatalból kaptam, abból nem futotta volna szórakozásra. Szerencséjüknek köszönhetem a plusz apanázst. Autóval mentek az utazásuk végén vissza a kempingbe, amikor előttük egy autóból pénzt repített ki a szél. Mint az amerikai filmekben! Csak meg kellett állni, és felszedni a repülő dinárokat. Erre mondják, hogy nem semmi! Azért ez nem minden nap történik meg az emberekkel, itt Európában, hát még Jugoszláviában.
  Ők is csodálkoztak a repülő pénz láttán, gyorsan megálltak, összeszedték az úton szálló dinárokat, és leadták a kempingben, a sok szép aprót visszaadták, a csúnya nagyokat megtartották. Így került hozzám még 476 dinár. Emlékeztek, csak 300 dinárt tudtam beváltani, nekik meg, nem maradt idejük hogy a pénzt elköltsék, vagy levásárolják.
  Ezért számomra kicsit izgalmasabb lett a vámvizsgálat.
  Közömbös és álmos szemmel néztem a vámosra, bár alig aludtam az izgalomtól, de mégis sikerült nyugodtnak maradnom. A pénz véletlenül került hozzám, olyan volt, mintha nem is az enyém lenne, csak úgy jött. Nem dolgoztam meg érte. Mondták: majd egy kis takarítással ledolgozhatom, amit adtak. Így is volt meg nem is. Nem érdekelt, nem dugtam el, csak betettem a bőröndbe. Szerencsére nem keresték, nem nézték ki belőlem, hogy több pénzem lehet.
  Nagy kő esett le a szívemről, amikor elmentek a jugoszláv vámosok.
  Reggelre Rijekába érkeztünk, ott buszra szálltunk. Szerencsére Opatijában és Pulában is megálltunk, az arénát körbejártuk, és az Isztriát körbe buszozva érkeztünk Porec’-ba. A buszról a meredek tengerpartra láttam le. Alföldi lányként, aki előtte csak pusztát látott, hát nagyon félelmetes volt. Az ablaknál ültem, senkit nem ismertem, így a félelmeimmel is egyedül kellett megbirkóznom.
  Ahogy kinéztem csak meredek tűkanyar, hegyes sziklák, és alatta hullámzó kék tengert volt. Ilyet, csak a filmekben láttam, és képeslapokról ismertem. Nem hittem, hogy ennyire gyönyörű kék a tenger.
  Szállodánk, a Hotel Riviéra a tengerparton közel a kikötőhöz állt. A társaság csupa fiatal, bár inkább házaspárok voltak. Hamar barátokra leltem. Szerencsére a három lányt, minket, egy szobában helyeztek el, de volt két hasonló korú fiú, akik mellénk csatlakoztak. A szálloda teraszán minden este élő zene szólt, így nem kellett messzire menni egy kis táncért, a fiúk-lányok minden este idejártak a többi szállodából. Minden nap a szálloda strandján napoztunk. Hétfőn reggel érkezett egy vitorlás, amivel végig hajóztunk a Limski fjordokon. A végén partra szálltunk, a bátraknak osztrigát lehetett szürcsölni citrommal. Bár szeretem a halat, de erről az ínyencségről inkább lemondtam. Tovább szeltük a vizet, a szerb kapitány vitte a társaságot Rovinjba. Kiszálltunk egy rövid városnézésre, az idegenvezetők irányításával felmentünk a dombtetőre, és megnéztük a templomot. Később fürödni mentünk, és a meredek partról a vízbe ugrottam, hogy a forróságban felhevült testemet lehűtsem. Egy tengeri sündisznóba léptem. Másnap délelőtt a parton hasaltam, miközben a lányok a lábujjaimból szedegették a tüskéket, hogy estére megint táncolni tudjunk. Volt vihar, és félelem, megtanultam, a tengert tisztelni. Csodálatos élmény volt az első tengerparton eltöltött nyaralásom. Barnára sülve érkeztem haza. A kirándulás remekül sikerült.
  Visszafelé busszal jutottunk el Portoroz’ba, majd Piranba és Koperba. A hegyeken végigutaztunk, és Ljubljanán keresztül Zágrábba érkeztünk, ott vonatra szálltunk, majd vissza Magyarországra.
  Nem volt föltűnést keltő ajándék nálam. Nem vettem vegetát kilószámra, csak fodrász nővéremnek egy Sasson-hajkefét (nálunk még nem ismerték, de ott is sokba került). Magamnak egy fürdőruhát, amibe – ínyencségnek – egy tengerisün, és egy osztriga kagylója volt csomagolva. Egy akkor divatos fehér faklumpát, ami a lábamon volt, ajándéknak Toblerone csokoládét rejtett a táskám.
  Hogy honnan volt erre pénzem? Szerencsére nem kérdezte senki, én meg elfelejtettem akkor elmesélni.

 

 

 

GLEISDORF
 

Határok még nem voltak átjárhatók, amikor a férjemet meghívták egy kiállításra az Ausztriában lévő Gleisdorfba, az Alpok-Adria határ menti szövetség keretében.
1989. szeptember végén, pénteki napon indultunk, hogy a meghívásnak eleget tegyünk. Férjem lánya, itt élt nálunk Nagykanizsán. Tavasszal érettségizett Nagyváradon, nálunk várta, hogy sorsa kicsit könnyebben alakuljon. Németül nem tudtunk, egy kedves kolléganőmet kértem meg, csatlakozzon hozzánk, legyen a tolmácsunk. Tavasszal vettünk egy ARO gépkocsit, ami dzsipként funkcionált, férjem úgy gondolta, hogy a képek, a szobrok, és mi négyen abban elférünk.
Elég szorosan ültünk, mindenki lába alatt, egy-egy doboz, amiben egy szobor lapult. A képek hátul a kocsiban, sorban berakva, a személyes dolgaink táskában, bőröndben. A kiállítandó tárgyakról leltár készült, egy listán fel voltak sorolva, az akkori szabályoknak megfelelően. Hivatalos meghívás volt. Csak úgy nem utazhattunk volna.
Nagykanizsa, Zalaegerszeg, Körmend, Rábafüzes útvonalon indultunk a határnak. Férjem az utolsó magyar állomáson akart benzint venni, hogy nyugodtan legyünk kint, ne keljen ott sorban állni. Még nem volt közös valuta, shilling igen kevés volt a birtokunkban. Szentgotthárdra értünk, hiába találtuk meg az utolsó benzinkutat, ott nem volt benzin. Arra, hogy Körmendre visszamenjünk, már nem is gondoltunk, mert időben nagyon megcsúsztunk volna. Elindultunk azzal, amink volt. Választásnak az maradt, hogy kint, valutáért fogunk benzint venni. Nem voltunk valami lelkesek, amikor ez a határnál kiderült.
A rábafüzesi határ átkelőnél nem volt semmi gond, kicsit furcsán néztek ránk a magyar vámosok, amikor benéztek az autóban, mert a sok mindentől alig láttunk ki. Férjem lánya ölében, talán egy könnyebb táska, lábunk alatt dobozban a szobrok. Az én oldalamon elől fent a kapaszkodóra voltak a ruhák nejlon zacskóban felakasztva. Onnan kukucskáltam ki, hogy lásson a vámos. Háromajtós kocsiból nehéz volt a kiszállás, ők nem is kértek arra. Szerencsére.
A papírokat rendben találták, és engedtek bennünket utunkra.
Megérkeztünk Heiligenkreuzba az Osztrák határátkelőhöz. A vámos körbejárta az autónkat, férjem átnyújtotta a papírjait, és mi is nyújtottuk a miénket. Kicsit gyanúsan nézett ránk, amennyit látott belőlünk, az nagyon soknak tűnhetett a szemében, mert fogta a fejét. Négyen kissé zsúfolva ültünk, mellé a sok csomag a kezünkben és a lábunk alatt, valahogy nem értette a dolgokat. A vámos ablak mellett aztán azt mondták, hogy mind a négyen szálljunk ki. Férjem odaadta a meghívó levelet, ami tartalmazta a kiállítás tényét, hogy odaviszi a tárgyakat, amivel a kocsi tele volt. Elvették az útleveleinket, és elindult az ügyintézés. Mi továbbra is álltunk a kocsi mellett, és mellettünk engedték a többieket. Nem mondták, hogy továbbléphetünk, álltunk egy szűk helyen a kocsi mellett, a kipufogógáztól bűzös határátkelő kellős közepén. Gyanúsan sokan voltunk. Férjem, kettős román-magyar útlevéllel, leánya, román útlevéllel, én, mint feleség a kocsiban, plusz még egy kísérő, és volt egy-két műalkotás is. Egyik lábunkról a másikra álltunk, hiszen szűk volt a hely, a kocsihoz nem tudtunk támaszkodni. Szerencsére, fél óra múlva megengedték, hogy leálljunk onnan. Férjem a kocsit az általuk irányított helyre vezethette. Hiába indultunk korán. A beutazást nem adták meg azonnal, majdnem egy órát várakoztunk, mikor megkaptuk, hogy továbbengednek. Vendéglátóink már tudták, hogy érkezünk. A határról felhívták őket, és mint tőlük megtudtuk, még az Osztrák Kulturális Minisztériumot is, hogy jogos-e a belépésünk, és biztos, hogy nem akarunk kint maradni?!
Nem akartunk sehová disszidálni. Egy kiállításra érkeztünk, akárhogy is éltünk, az életünket a hazánkban képzeltük el. Férjemnek elege lett a sok pecsételésből, román útleveléből és a megkülönböztetésből, hogy ő román állampolgár. Nem volt miért ragaszkodni ahhoz, ő már itt telepedett le, mert mindig is magyar volt. Magyarul beszéltek, nem ő akart román állampolgár lenni, az országot vitték ki a lába alól.
Nem akart volna megint kisebbség lenni, hiszen az elől menekült.
Bárhol élsz, ha az nem a hazád, te vagy a bevándorló, és nem azok a jogok illetnek meg, mint azokat, akik ott születtek. Ha ott akarsz élni, akkor azokat a szabályokat kell elfogadnod, amit abban az országban alkottak. Bármennyire is nem tetszik, akkor maradj ott, ahol eddig éltél, és próbálj ott boldogulni. A határ mindig határ marad, és azok, akik őrzik, tudják és védik mindazoktól, akik a határ másik oldaláról érkeznek.
Sok furcsa története van bizonyára mindenkinek, hiszen manapság már nem akkora esemény, senki életében egy határt átlépni, mint régen volt.

 

 

 

ÉDES ÉLET
 

Férjem erdélyi, én az Alföldön születtem. Ő édesszájú, én sokkal inkább a sós pogácsát szeretem. Édesanyám remek háziasszony volt, nagyon szeretett sütni. Talán azért, mert apámnak az számított vasárnapnak, ha sütemény is került az asztalra. Így anyám megszokta, hogy süssön, és nem csak az egyszerű kelt tésztákat ismerte, hanem a bonyolultabb finomságokat is. A fiúk keverték a női szeszélyhez a habot, néha órákig. Emlékszem olyan krémes palacsintákat sütött, hogy tényleg mind a tíz ujjunkat megnyaltuk. Nagyon rossz evő voltam, keveset ettem: – Nem baj, ha keveset is eszel, de az jó legyen, – mondta apám. Mindig volt sütemény az asztalon, ha jött véletlenül valaki, legyen mivel megkínálni. Soha senkit nem „tukmáltunk”. Nem volt divat felénk, hogy csak a harmadik kínálásra lehet a süteményből venni. Nem szoktam mondogatni, hogy csak vegyél, ha másért nem, akkor, az én kedvemért.
Az erdélyi és az alföldi ízlés azért csak találkozott. Férjem mondta, hogy náluk egy-egy ünnepkor mi volt a szokásos menü, én is, és aztán megegyeztünk. Ha nálatok a mákos gubát mákos babajkának is hívják, szinte ugyanarról beszélünk. Karácsonykor nálunk mindig mákos gubát eszünk már hosszú évek óta, mert a szikkadt kifliből készült egyszerű ételt, én könnyebben el tudom készíteni, mint a kelt tésztából készült babajkát.
A sütés, hogy nekem süteményt kell sütnöm, igazán akkor tudatosult bennem, amikor egy háztartási cikkeket árusító üzlet előtt Szegeden (éppen egy kiállításra mentünk), férjem feltette a nagy kérdést:
 – Neked van otthon konyhai mérleged? Mert eddig nem láttam! (Alig egy hónapja élt Magyarországon.)
Mire én csodálkozó szemmel néztem rá, és mondtam, hogy nincs.
 – Akkor te hogyan akarsz sütemény sütni?
Magamban azt mondtam, sehogy sem, eddig semmit nem sütöttem.
 – Bemegyünk az üzletbe és megvesszük azt a szép sárga digitális mérleget!
Mellesleg francia volt, potom 190,- Ft-ért lett az enyém. Máig is ezzel mérem a sütihez az alapanyagokat. Még egy pecsenyés tálat is vásároltunk, vittük magunkkal, mert a programunk csak akkor kezdődött. Volt egy digitális mérlegünk egy pecsenyés tálunk, elindult az én sütemény – és hússütésem.

Férjem hozta a keleti sütemények szeretetét, persze velem is mindent megkóstoltatott, sok édességet ismerhettem meg. A suhajdát, amiről most tudtam meg, egy szegedi cukrász süteménye, Romániában úgy ettük, hogy az erdélyi. A rahat, ami egy keleti édesség, de nincs ember, aki ott ne ismerné, itt van még a halva, azt is mindenki szereti.

Londonban jártam, és ott unokahúgom elvitt a piacra. Tudta, érdekelnek a világkülönböző ételei, fűszerei és maga a piac varázsa. Amit ott láttam, az szinte leírhatatlan, annyi volt az ismeretlen fűszer, gyümölcs, tengeri herkentyű, ami a szemem elé került, csak kapkodtam a fejem. Így láttam meg az egyik török árusnál a halvát. Férjem nagyon szereti, nálunk akkor látni, ha a multiban görög napokat tartanak, akkor szoktunk venni, és maszlinát (olajbogyót), amit szintén a férjem szerettetett meg velem. A halvát pörkölt napraforgó magból sajtolják, fondant-nal márványlapon keverik, majd különböző ízű aromákkal tömbökbe préselik, úgy szeletelik.
A rokon csodálkozva nézett rám, és kérdezte:
 – Férjed ezt szereti? Te is ismered? Akkor hogy lehet, hogy én még soha nem hallottam erről az édességről!
 – Keleti édesség, a Balkánon mindenki ismeri, érdekes, hogy nem hallottál róla, bár te is jártál már Görögországban.
Nem tudtam vele megkóstoltatni, mert a két 10x6x3 cm darabért több mint 4 fontot fizettem külön-külön. Nem volt egy olcsó mulatság, de ajándéknak szántam, a szépen díszdobozba csomagolt finomságot.
Piacról siettem hazafelé, velem szembe jött a postás.
 – Vittem magának egy kis csomagot, a férje vette át.
Megköszöntem, de el sem tudtam képzelni, hogy ki küldhetett nekem pakkot? Hiszen nem vártam semmit. Férjem a kezembe nyomta az alig félkilós küldeményt.
 – Te kaptad Kanadából, Gabika küldött neked valamit! Ezt a feladó alapján azonnal láttuk. Óvatosan forgattam a kezemben a furcsa cuccot, éreztem, hogy egy doboz van benne, de hogy mi, az továbbra is rejtély maradt. Nagyon izgatottak voltunk, hiszen a feladási érték kanadai dollárban szép summát nyomott.
 – Mit küldhetett ilyen drágán?
Amikor kibontottuk, egy Libanonban készült halvát takart. Már a feliratokról lehetett tudni, hogy nem akármilyen csemegét rejt. Azonnal megkóstoltuk. Hát ilyen finomat eddig el sem tudtunk képzelni, mert a sok ízzel kevert édesség teteje, még azon kívül is tele volt pisztáciával, mandulával és különböző pörkölt magokkal, alatta a számban olvadó finom édesség, maga volt a mennyország.
Skypon megköszöntem. A küldeményhez neki is volt egy története. Mesélte, tőle megkérdezte a kanadai légipostán a csomag felvevője:
 – Miért nem pénzt küld neki? Hiszen pénzért mindent meg lehet venni!
 – Hiába küldenék pénzt, akinek a pakkot küldöm, ahol él, abban az országban ezt nem tudná pénzért megvásárolni.
Életünk legdrágább halváját szépen vékonyra szeletelve lassan eszegettük meg. Bár annyira édes, hogy azonnal vizet kell rá inni, ami azonnal feledteti a különleges ízeket.
A kedvenc téliszalámi mellé, pilóta kekszet és két csomag pörkölt, sós napraforgómagot vittem. A férjem csodálkozva kérdezte:
 – Londonba te sós napraforgómagot viszel ajándékba?
  Nekik meg az ízlett annyira, hogy pillanatok alatt eltűnt a zacskó tartalma.

A tavaszi piacon, amint megjelenik a kapor és az újhagyma, máris tudom, mit fogok a hétvégén sütni. Verzárt. Ezt is a férjemtől tanultam. Eleinte csak mesélt róla, hogy ez egy olyan sütemény, amit olajban kell kisütni, hogy a kelt tésztában, a töltelékben, a kapros juhtúró mellé, az újhagyma szárát apróra kell vágva. Lassan rájöttem, és egy régi szakácskönyvben, amit anyósomtól kaptam, a „Nagy ínyenc mester szakácskönyve”- ből, többet is megtudtam róla. „Verzár”, egy örmény családnév is.
Évek alatt többször megsütöttem, a saját ízlésünk szerint alkottam egy receptet.
Kicsit elfeledtük. Most, amikor megláttam a kaprot, az újhagymát, férjem legnagyobb örömére bejelentettem, ezt sütök a bableves mellé. A könyvet kölcsön adtam. Azon kezdtem törni a fejem, a receptet, amit magamnak írtam, vajon hová tehettem? Férjem vállalkozott rá, hogy beszerzi a juhtúrót. Barátainak mesélte, mit fog sütni az asszony.
Vasárnap hozzáfogtam. Hétfőn a fotó klubba két ismerősnek kóstolót csomagoltam, és hozzá a fénymásolt receptet.
Napok múlva az egyik ismerős első szava, amikor a férjemet meglátta, az volt:
 – Nagyon jót nevettünk a feleséged receptjén a nejemmel, milyen részletesen van leírva, még az is, hogy 32 db lesz belőle!
 – 32? Nem hinném, hogy azt írtam volna, maximum 22-23, nálam úgy szerepel. Bár most csak 18 db-t sikerült a mennyiségből szaggatnom. Aztán, ha nem sikerül nekik a 32 db-t kihozni, még én leszek a hibás! Tudod, miért írtam rá a darabot? Mert vannak, akik azonnal azt kérdezik, hogy ebből hány darab lesz? Ha kevés, hozzá sem fognak. Hogy mennyibe kerül? Nem írtam rá, akkor, hozzá sem kezdenek! Ez nem olcsó sütemény. Ilyet csak kapni szeretnek, elég, ha egyszer esznek. Hogy miért ennyire részletesen írtam le, arra is van válaszom. Hogy semmit ne hagyjak ki belőle, hiszen ritkán sütöm. Sajnos már sok receptet kaptam, ami nem volt helyesen leírva, itt-ott kimaradt belőle valami, nem lehetett a végén megenni. Ehetetlen volt. Amikor az illetőnek ezt említettem, akkor csak az volt a válasz, hogy ő nem szokott mindent leírni, tudja, mi kell bele. Aztán van aki „kicsit” spórol a megadott mennyiségből, úgy gondolja, akkor is megsüthető. Persze az íze, már nem ugyanaz, akkor jön a mese, az enyémnek nem volt olyan íze, mint a tiédnek.
Egyszerű háziasszony vagyok, nem cukrász. Tisztelem és becsülőm azokat, akik grillázsból is tudnak kosarat készíteni. Ha nekem valami sikerül, annak nagyon tudok örülni. A tudást, amit megszereztem, szívesen átadom másoknak. Nem hagyok ki belőle semmit, nem szeretem a mások kudarcait.
A sütemény az asztalon jó, és nem a szemetesben.
Ahogy az olasz mondja: Dolce Vita.

 


CSEMEGEKUKORICA
 

A férfit, vagy inkább a „bácsit” már akkor láttam, amikor a közérthez közeledtünk.
Meglepő volt az öltözéke. Fehér hosszú ujjú ing, fekete nadrág, a fején egy fekete kalap, lába félcipőben. Ahogy régen az idősebb férfiak öltöztek. Nem tudom az idejét, mikor láttam ilyen ruhában bárkit.
Hiába van meleg nyár, ő állt a napon a közért sarkán egy kevéske áruval. Jól megnéztem, mert annyira elcsodálkoztam, hogy csak a férjemmel megböktük egymást. Látod! Igen!
A régi parasztemberek csak így indultak útra. Fehér ing, hosszú fekete nadrág és kalap, a lábán fekete csizma, ma félcipő. Ez volt rajtuk, ha a városba mentek valamilyen hivatalos ügyet intézni, vagy az orvost keresték fel, ami szintén nem volt túl sűrű az életükben. Ha templomba mentek, ami azért minden vasárnap a délelőtti programhoz tartozott, akkor a vasárnapi ünneplős ruha került elő a szekrény mélyéről.
Szerényen állt, beszélgettek és egymásra mosolyogtak egy ismerős asszonnyal.
Jó volt ránézni, mert manapság senki nem öltözik így az idősebb férfiak közül.
Trikóban, vagy pólóban járnak és még az orvost sem tisztelik meg egy hosszú nadrággal.
Sajnos a nők, még jobban megfeledkeznek magukról. A halásznadrág, ami ráfeszül a már idomtalan fenekükre, felsőrésznek egy színes póló, amit az unoka levetett magáról, vagy a sportcipő nem az ő „stílusuknak” kellene lenni. Igen, meleg van, de azért minden korosztálynak megvolt a maga stílusa régen és az emberek nem mentek volna ki az utcára olyan ruhában, ami nem az ő nemzedékükhöz illett. Mert megszólták őket.
– Láttad az Esztit, hogy ki volt öltözve! Színes mintás szoknya, amit az ő korában nem visel már senki!
Vagy – kendő nélkül ment ki az utcára! Láttál már ilyet! Nem állták volna meg, hogy ne tegyenek ehhez hasonló megjegyzést, az előttük lépkedőre.
Persze, kendőt nem kötnek a fejükre az asszonyok, nem kell kalapban járni és a kesztyű is csak most lett kötelező az üzletekben amióta pandémia van. Nem is várja el tőlük senki, hogy úgy öltözzenek, mint hetven évvel ezelőtt.
Manapság nem félnek attól, hogy a falu a szájára veszi őket, mert vidéken annyi „jött-ment” ember lakik, hogy nem törődnek ilyesmivel. Persze azt észreveszik, ha nem köszönnek vissza és nem segítenek az idegenek, de már a ruhára nem adnak a népek. Különben meg mindenki egyformán van öltözve. A turkálóból, vagy a kínai üzletből beszerzett: nadrágban, pólóban, cipőben, így nem tűnik fel az embereknek, hogy másban kellene járni, hiszen mindenkin ugyan olyan bóvli áru van.
Szívesen néztem és megnyugodtam, hogy vannak még ilyen emberek. Lám nem változott meg minden, csak én látok ritkán ilyet.
Kis tálban egy csomag zöldpetrezselyem és zellerszár árválkodott. Csodálkoztam. Csak ennyi áruval állt ki a közért sarkára? Arra gondoltam, majd ha kijövünk, veszek egy csomag friss petrezselymet.
Aztán amikor a sok csomaggal, amit ketten a kezünkben fogtunk és alig maradt pár forint nálam, mert elfelejtettem a vásárlási szándékomat, mégis hozzá fordultam. Egy csomag petrezselymet kértem, és hogy mennyibe kerül. Amikor fizettem akkor vettük egyszerre észre: – nézd, csöves kukorica is van kirakva! – mondtuk mindketten.
Hátrébb egy nagy fehér zsákban, ami az oszlophoz volt állítva, igazán azt árulta.
Mondta:
– Ma reggel szedtem le, nyugodtan megnyomkodhatja, mert friss!
– Elhiszem – válaszoltam vissza – régen láttam ilyen szép sárga kukoricát.
– És milyen édes, majd meglátja, ha már megfőzte és eszik, hogy milyen finom! Biztos visszajön még hozzám kukoricát venni!
Elköszöntünk tőle és boldogan gondoltam, milyen jót fogunk ebből a kukoricából enni. Igaza volt, ilyen édes kukoricát nem lehetett a „múlti” üzletben kapni.
Délután a négy cső kukorica illata beterítette a konyhát és csak azt sajnáltam, hogy nem vettem belőle többet. Majd holnap és reméljük megint az üzlet sarkán fog állni a fekete kalapos, fehér inges, idős bácsi, a fehér zsákjával és benne a finom csemege kukoricájával.

 

 

ŐRISZENTPÉTER
 

A 80-as évek egyik vasárnapján, amikor már Nagykanizsán éltünk, elhatároztuk, hogy megnézzük az Őrséget és ott Őriszentpétert. Egy MZ motorunk volt, és ha már jártunk a Magas-Tátrában, talán az itteni környéket is megismerhetnénk – gondoltuk. Térképünk volt motoros ruhánk is, ami megvédett a nyári nap melegétől, és a motor, ami elvihetett a mások által sokat emlegetett Őrségbe. A kis válltáskámba egy összehajtható térképet, némi pénzt, személyi igazolványt, férjem útlevelét tettem – ő még kettős állampolgár volt – és irány az Őrség.
Nagykanizsát elhagyva Letenye felé mentünk. Ez már határ közeli település, akkor itt lehetett Szerbia felé az Adriára menni kocsival. Aztán Murarátka, Csörnyeföld, Tornyiszentmiklós. Ugye milyen szép nevű települések? Talán soha nem vetted észre a térképen, hogy ilyen nevű falu létezik. Onnan Lentibe értünk. Kicsit mentünk a 86-os úton, majd Resznek felé tértünk. Itt már olyan közel vannak a települések, hogy az egyiket alig hagyod el, már látod a következő falú kis tornyát, aztán megint jön a másik. Dombos vidék, jó levegővel, amit a motorról még jobban lehetett élvezni. Nem mentünk gyorsan, mert az utak sem voltak tökéletesek, így a vidék érdekességei, azonnal emberközelbe kerültek. Kedvesen mosolyogtak, ha éppen láttunk valakit, bár sok ember nem járkált a vasárnap délutáni időben, majdnem kihaltnak tűntek a települések. Lakik itt valaki? Kérdeztük egymástól, amikor egy-egy településen végigkarikázva szinte senkit nem láttunk.
Minden falu végén, elején egy-egy határőr. Alig tudtunk továbbmenni, mindegyik megállított, kérték a papírjainkat.
Szerencse, hogy személyi irataink nálam voltak, elég nehezen tudtunk számukra hihető magyarázatot adni, hogy mit keresünk itt? Hiába mondtuk, hogy Őriszentpéterre szeretnénk menni. Nekünk ez az út tűnt a legrövidebbnek. Egy vasárnapi kiránduláson vagyunk, semmi rossz szándékunk nincs, nem akarjuk az országot elhagyni. Nekik az volt a dolguk, hogy minden erre járó idegent megállítsanak és igazoltassák. Lassan már tudtak érkezünkről. Mosolyogva ellenőriztek, gondoltuk, ment a drót: – Itt kóbászol egy motoros, aki Kanizsáról került ide. A férjem kettős állampolgársága azért gyanús lehetett. Baglád után Csesztreg felé mentünk, úgy tűnt, a nagyon apró falvakat elkerülve elérjük Őriszentpétert. Úgy is lett. Kerkafalva és Szatta után Nagyrákoson kötöttünk ki. Onnan már igazán nem volt messze Őriszentpéter, de oda nem engedtek be. Hiába könyörögtünk, hogy Kanizsáról jöttünk, szeretnénk megnézni a falut, a templomot és már itt sem vagyunk, azt mondták, ez már határvidék és belépő nélkül nem mehetünk az Őrség e részébe.
Őrizték az Őrvidéket az őrzőik.
Visszafelé hogy az állandó ellenőrzést elkerüljük, Csőde, Zalalövő és Zalaegerszeg felé mentünk és értünk Nagykanizsára.
Jó, hogy akkor arra tévedtünk, igaz, azóta sem kíséreltük meg újra ezt az utat megtenni. Mára bennünk maradt egy hiányérzés, de az akkori rossz emlékeket nem kísértjük az újakkal.
Aztán, a 90-es évek elején lemerészkedtünk egy vasárnap délután barátainkkal a Mura partra. Megszűnt a szigorú határsáv, így meglátogathattuk azt a partszakaszt, amit előtte nem láthattunk. A természetnek jót tett a zárlat, olyan magasra nőhetett fű-fa-bokor, amilyenre csak akart. A vadcsalán és a papagájvirág benőtte a táját. Olyan nővények kezdtek magasodni, aminek előtte nem volt lehetősége a kibontakozásra. Ha nincs határzár, nincs ez a nyugalom. Szúnyog annyi volt, hogy alig láttunk tőlük, csíptek, ahogy akartak, végre betévedt valaki ebbe a zárt világba.  A keskeny kis folyóparton a nővények szinte összeértek a túlparton növőkkel, csak viharok cibálták esetleg ágaikat. Csodás volt a táj. Az érintetlen vad szépségében, a nyár kellős közepén zöld színben hirdette, ide nem értek a nap sugarai, itt még sokáig fogja tartani magát a harsány zöld uralma. A rengeteg bogyó a fákon, amiből a madarak háborítatlanul lakmároztak, kimeríthetetlennek látszott. A természet a folyópartnak ebben a zárt részében visszafoglalta magának a tájat. Vállig érő, hatalmas fűben, nehéz volt mászkálni, szorosan egymás nyomában léptünk, nem akartuk a természetet megzavarni, amit évek hosszú sorában maga köré alkotott.
Ez így szép, ahogy van és talán még sokáig úgy is marad, ha az ember nem akar mindent birtokolni.

 

 

ITT JÁRTÁL MA NÁLAM…


Ma délután itt jártál nálam. Egy könnyű takaró takarta csak forró testemet, amikor könnyű szellőként léptél a lakásba. Ahogy feküdtem, éreztem, a közelemben vagy, mint Csaba királyfi, mikor az ágyam végéhez lépett, és egy forró csókot lehelt a homlokomra, aztán eltűnt.
Test nélkül kerültél mellém. Nem láttalak, csak éreztem, takarómat felemelted, majd gyengéden mellém feküdtél. Behúzódtam az ágy széléről. Nem kértelek, finoman és gyorsan lebontottad ruháimat. Combjaim széttártam, éreztem, mélyen belém hatolsz. Régen kívántalak ennyire mint most. A kezed melege egész énemet átjárta, ahogy simogattad a mellem, és az ágyékomat forró száddal csókoltad. Megfordultam, hogy nagyobb helyet adjak neked. Nem láttalak, csak éreztem, hogy velem vagy. Most, ezen a forró délutánon csak engem akartál.
A takaró alatt kirázott a hideg szenvedély. Mintha szél lennél, már tovább is repültél. Lassan magamhoz tértem és kerestelek a délutáni félhomályban, de nem láttalak. Csak éreztem, átlépted a szobám küszöbét és végre a tiéd lehettem. Te, a régen vágyott álom, hogy egyszer az ágyamba feküdjél, most valóra váltál, de a látomás és vele, már a szobán kívül voltál.
Tudtam, itt jártál, és neked ez elég. Távoli emléked újra a szívemig ért. Test nélkül láttalak, csak a lelkedet repítetted, és feküdtél a félhomályban.

 


Álomvilág
 

Tegnap a telihold nézett rám,
mikor jöttél hazafelé.
Te a sötét aszfaltot kérdezted,
és szemed, nem emelted,
a felhők mögé.
Engem nyitott száz kulccsal a zár,
miközben, ajtót soha nem nyitottál.
Az úton szemeddel, követtel,
aztán az út eltűnt,
mentél a semmi felé.
Végre a szobámba léptél,
egy ámulatra az enyém lehettél.

 

 

A LÉGY
 

Vasárnap délután fagyiztunk. A tálra, egy kis előre lehűtött sárgadinnyét is tettem. Mélyeket szippantottunk a finom illatokból, és elégedetten ültünk asztalhoz, hogy végre a csemegét a szájunkba is érezzük. Már az első falatokon túl voltunk, amikor egy Muszka domeszticát láttunk az ablakhoz repülni. Joggal estünk kétségbe, hogy ez most itt dong körülöttünk és az édességet megérezve talán a finomság felé veszi az irányt? Férjem azonnal felpattant, kezébe kapott egy a közelben lévő reklámújságot, amit gyorsan összehajtott, majd jól megcélozta a legyet és az irányzott ütés után a padlóra küldte.
Elégedett mosollyal az arcunkon folytattuk a kanalazást. Ékes szóval dicsértem a férjemet, hogy milyen okos volt, mert a délelőtti vásárláskor nem csak a zöldségen járt az esze, ami fel volt a papírjára írva, hanem még a délutáni nyalánkságra is gondolt, amiről én viszont teljesen megfeledkeztem. Nagy büszkén tette az asztalra a félbevágott sárgadinnyét, amint hazaért a vásárlásból.
– Ez ugyan nem volt felírva, de megleptelek egy kis finomságot, ugye nem baj? Ennek nagyon megörültem, és azon járt az eszem, hogy délután a fagyihoz hogyan fogom feltálalni.
A tévé szólt a szobában, ugyanis vártuk a délutáni Red Bull-közvetítés kezdetét, amikor:
– Valami dong, a lámpa körül! – mondtam, a furcsa hang hallatán, és azon töprengtem, hogy a legyet talán nem sikerült egy csapásra leütni, de már hallottam is a férjem válaszát!
– Fanvandong! – persze kitört belőlünk a nevetés, én hahotáztam és visítottam a nevetéstől.
– Szerintem, Pham Van Dong (fanvandong) már rég halott, és egyáltalán nem itt dong – mondtam, amikor a nevetéstől már meg tudtam szólalni.
Ez sohasem jutott volna az eszembe. Ám férjem agyában egy a 60-as évek vietnámi politikusának a neve a dong szóra, miként ugrott be, azt ő sem tudta megmondani, csak spontán kinyögte. Néha nem is dicsérő szavak mellett, hanem a régi rémtetteikről mesélve szokta emlegetni a kommunista politikusokat.
A dongás nem maradt abba, hallgatóztunk, miközben a tévében lassan elindult a közvetítés. Arra gondoltunk, hogy a repülők éppen a magasba emelkedtek, mert távolról azoknak lehetne esetleg ilyen hangjuk. Erről tanakodtunk, amikor újból megláttuk a Muszka domeszticát az ablakhoz csapódni. Azonnal talpra ugrott a férjem, kezében az összehajtogatott újsággal, és egy jól irányzott ütést mért az ablakra, ami hatalmasat csattant. Csak azt nem tudtam, mitől kellene jobban félnem: a légytől, vagy-hogy netán, az ablakot töri össze indulatában.
– Na, belőled sem lesz már dongólégy, meghalsz, mint Pham Van Dong! – és a hangzatos ütés után, férjem békésen leült az asztal mellé fagylaltot kanalazni. Végre, minden közjáték és rossz gondolat nélkül felhőtlenül fagyizhattunk.
A tévéből már egyértelműen kiszűrődött az igazi repülőgép hangja, ahogy a Duna fölött a világ több országából érkező pilóták versenyeztek.

 

 

 

PERCNYI RÖVIDZÁR


Délután főztem másnapra, hogy a városnapi rendezvényekre el tudjunk menni. Brassói aprópecsenyét, hogy szombaton csak krumplit kelljen hozzá sütni.
A húshoz vágott hagyma héját nem szeretem a szemetesben hagyni, ezért egy nejlonzacskóba tettem és elindultam, hogy ledobjam a központi szemetesbe, ami a lift mellett van. A kukta szuszogott, még volt tíz percem és hallottam, ahogy egy tűzoltóautó szirénázva ment a Hevesi úton, amikor az ablakon kinéztem. Az előszobaajtó előtt visszanéztem. Férjem a szobában a számítógép előtt ült egy fülhallgatóval a fején, és zenét hallgatott. Nem szóltam neki, csak becsuktam az ajtót, amit máskor mindig nyitva hagyok, ha elhagyom a lakást.
Kezemben a zacskóval kinyitottam a folyosón lévő üvegajtót és mentem volna lefelé a szemeteshez, amikor felfelé a lépcsőn megjelent egy kék fürdőköpenyes fiatal férfi. Elment mellettem a kinyitott ajtónál, ahol éppen álltam és ment tovább a lift gépháza felé.
 – Te hová mész? Ott nincs semmi! – kérdeztem tőle, mert a fiú, ismerősnek tűnt. A fiatalember meglepődött, majd megállt a lépcsőn.
 – Ja persze, a cigiző hely, lent a lift mellett van! És elindult mellettem lefelé, én is utána. Ő az ablakhoz ment, kezébe vette a kis vizes üveget, ami már tele volt elégett cigarettacsikkekkel. Bedobtam a szemetet és elindultam felfelé. Akkor vettem észre, hogy az üvegajtót becsuktam magam mögött, de a kulcsot nem hoztam magammal, hiszen nem mentem el a lakásból, csak a szemetet vittem ki. Talán akkor történt mindez, amikor ott álltam az ajtónál, és hogy elkerülhessük egymást. De elfértünk. Vagy talán azért, hogy a cigi szaga ne menjen a folyosóra, akkor csuktam be az ajtót magam mögött? Nem is emlékeztem rá.
Férjem a szobában zenét hallgat fején fülhallgatóval, az ajtó zárva, a kukta a konyhában pöszörög, szól a rádió. Na, ezt szépen elintéztem, gondoltam. Laknak a folyosón mások is, de valahogy csak be kellene jutnom úgy, hogy bárkinek is szólnék. A srác az ablakon kifelé nézett, fújta a füstöt a tizedikről. Szerencsére nem látta, hogy még mindig a lépcsőházban állok az üvegajtó előtt.
Nyomtam a csengőt, de sehol senki. Megfordultam, megint a csengőhöz álltam, és nem az üvegajtó elé. Semmi. No! Meddig fogok itt állni? Egyáltalán, miért húztam be az ajtót magam mögött, ez sehogy nem fért a fejembe. Ismét a csengőt nyomtam, amikor végre megláttam, hogy a férjem nem is a lakásból jön ki, hanem a szemben lévő műteremből, és ámuldozva kérdez:
 – Hogyan kerültél a folyosóra és miért húztad magadra az ajtó?
 – Már az előbb is kinéztem, amikor másodszor szólt a csöngő, de nem láttam senkit az ajtó előtt, mert besütött a Nap, a fények tükröződnek a folyosón, és hiába néztem, hogy ki csengethet? Még neked is szóltam, hogy valaki nagyon nyomja a csengőt, de nem találtalak a lakásban. Bementem a műterembe, ott kerestelek, de nem értettem, hogy hová tűnhettél, és ki az, aki nyomja a csengőt, ha nem áll kint senki?
Aztán nagy nevetve elmeséltem kis kalandomat a cigarettázó fiúval, aki kék fürdőköpenyben indult el a tizedik emeleten cigarettázni a liftgépház felé, hogy miért álltam a becsukott ajtó előtt, és hogy kerülhettem oda.

 

 

 

NŐK


 „Lent az utcán csoda vár,
Forog már a csoda vár.
Elfogy minden luftballon,
Ujjé, lesz egy jó napom!”

(N. Horváth Péter: Körhinta)


2015. január 31-én, szombaton a fenti gondolattal ébredtem.
Régen látott kedves barátainkhoz voltunk hivatalosak délután 3-órára.
Korábban ebédeltünk, mint máskor, mert nem értük volna el a fél kettőkor induló buszt. Nem laknak messze, a városunkon kívüli kis településen élnek. Férjem megnézte a menetrendet, és a szerint készültünk.
Gyors ebéd, készülődés, nem sok időm maradt a merengésre. Hogyha a buszokat éppen elérjük, akkor a megbeszélt időben vendéglátóinknál lehetünk. Az első busz a városközpontba vitt. Amikor a buszmegállóhoz értünk nem állt ott senki, de ezt már elég messziről észrevettük. Egymásra néztünk, és azonnal a kifüggesztett menetrendet kezdtük el böngészni, hogy megtudjuk, szombaton és vasárnap hogyan közlekednek a buszok.
– Hát a mi buszunk csak egy óra múlva fog jönni! – szóltam férjemnek, akinek már eleve gyanús volt, hogy miért nem állt a megállóban senki!
– Mit csináljunk addig? – kérdeztük egymástól, mert a téli huzatos utcában nem sok kedvünk volt ácsorogni.
– Hová üljünk be? – volt a következő kérdés. A legközelebbi melegedő hely a városközpontban lévő buszpályaudvaron volt. Arra vettük az irányt. Az utcán alig volt ember. Ebben az ebéd utáni kétórai időszakban nem sok busz indulhatott. Bementünk a váróterembe.
A váróterem sivár, és unalmas látványt nyújtott. Két-két sorban álltak a padok, amik egymáshoz voltak rögzítve, mint minden állomáson és orvosi rendelőben.
A sor közepére ültem, a férjem nem közvetlenül mellém, hanem egy székkel arrébb. Velünk szemben egy bisztró feliratát láttam, amit a váróteremből lehetett megközelíteni.
Akár még a nyerő automatát is kipróbálhattuk volna, de nem tettük.
Csendben ültünk és nézelődtünk, amikor hangos szóváltás hangjai szűrődtek ki a bisztróból. Egy nő nagyon csúnyán beszélt valakivel, szidta, átkozta, küldte az anyjába és tovább ordítozva kiabált a bent lévővel. Nem tudtuk, hogy ki ő, csak a hangból lehetett következtetni, hogy talán egy nő. A bisztró opálüveges ablakán át én csak bizonytalan árnyakat láttam. A férjem az ajtón keresztül a bisztrós nőt is láthatta, de azt hogy kivel veszekedett, azt még ő sem tudta. A nő egyre csak kiabál:
– Menj haza, vár a családod, a gyerekeid, az unokád, te meg itt iszod halálra magad, és nem tudsz az életeddel mit kezdeni! Korán van ahhoz, hogy hót részeg legyél, alig múlt dél, mi lesz veled estig? Nem adok neked több italt, menj haza!
Dulakodás, csapkodás, asztaltologatás hallatszott.
Valami válasz volt rá, de nem annyira hangosan, hogy érthettük volna. Akkor már kezdtem nagyon rosszul érezni magam. Megnéztem, hogy mennyi az időnk a buszunk indulásáig. Háromnegyed óránk volt.
– Te, ez az őrült leöntötte vízzel azt, akivel veszekedett, –mondta a férjem, mert ő jobban látta, hogy mi történt bent.
– Leöntötte? – kérdeztem én. A dulakodás hangjai egyre erősebben szűrődtek ki. Amint egy szék felborult, a víz loccsanását is lehetett hallani.
A váróterembe többen ültünk. Egy fiatal férfi, aki az ablaknál állt, telefonált, azért a bisztróban zajló eseményeket is figyelte.
– Ebben a hidegben vízzel leönteni valakit, azért nagy szemétség – mondtam a férjemnek. Ekkor a csapóajtón, az arcán vizes nőt hajított ki a főnöknő.
– Úristen, milyen részeg ez a nő! – ugrottam fel ijedten a székről, és már semmi kedvem sem volt a továbbiakban ott maradni.
A nő alig múlhatott negyvenöt éves, csapzott, vörös haján a víz végigfolyt, és kis egérszemeivel riadtan nézett a kint-lévőkre. Segítséget kért a szemeivel, ahogy ránk nézett, magyarázott is valamit, de nem értettük, mert alig tudott beszélni. A bisztró vezetőnője hasonlított rá. Vörös hajával, kis egérszemeivel, akár az anyja is lehetett volna.
Ő sem volt valami jól-ápolt, de lehet, hogy csak az iménti dulakodás nyomai látszottak meg rajta.
– Kiváglak, mint a macskát szarni, ha még egyszer ide tolod azt a randa képedet – mondta artikulálatlan hangon.
Hirtelen csend lett, döbbenten néztünk egymásra Felugrottam a helyemről. Az erőszak semmilyen formáját nem tudom elviselni. Ilyen közelről nézve pedig még ijesztőbb volt.
A nő az egyensúlyát visszanyerte, bizonytalanul nézett körül, és alig hallhatóan valamit motyogott. Inkább magának, mint nekünk szánta a mondandóját.  Az ablak mellett álló fiatal férfihoz ment, és neki kezdett el valamit magyarázni.
– Menjünk innen – mondtam férjemnek – inkább kint sétáljunk a buszunk indulásáig.
Akkor egy rendőr érkezett, mert az egyik utas, aki látta a történteket kiment a kint posztoló rendőrhöz, és vele együtt érkezett vissza.
– Igazolja magát! Személyazonosító igazolványt kérek! –mondta a fiatal rendőrnő, és az ittas nőhöz lépett.
Nem vártuk meg az intézkedés végét, nekünk ebből a történetből ennyi elég volt.
Kicsit összefagyva szálltunk le a buszról, hiszen két órát töltöttünk úton, buszon, mióta elindultunk otthonról.
Vendéglátóink egy pohár pálinkával kínáltak, ezzel oldva a hideget, és a melegedőben elszenvedett lelki sérelmeket.

 

FÉRFIAK

 

Budapestre utaztam. Délelőtt 11-re volt megbeszélve találkozásunk a Corvin-köz egyik kávézójában, egy ismeretlen hölggyel.
A buszpályaudvarra férjem kísért ki, előreváltott jegyem volt, de 15 perces késéssel indultunk. Talán ez az idő Pestig csökkenni fog – gondoltam.
Harminc percet késtünk. A Corvin plázában még nem jártam, ezért az egyik üzlet ajtaja előtt álló fiatal biztonsági őrtől kérdeztem meg, hol találom a jelzett kávézót. – Itt mindjárt magával szemben, látja, ott a felirat, ott a kávézó! – szólt a kedves eligazítás.
Az ismeretlen hölgy, akivel találkoztam, kedves ismerőssé vált, a vele eltöltött idő gyorsan elszaladt. A három óra, ami érkezésemtől indulásig maradt, egy kellemes szép emlékké vált.
A busz mellett, húsz perccel indulás előtt nem a reggeli sofőr állt. Miután megnézte a jegyünket, azonnal beszállhattunk. Az én jegyem középre szólt, az ablak melletti helyre egy kártya volt helyezve. Utolsó megállóhelyen egy idősebb férfi állt mellém – ez az én helyem! – mondta, gyorsan az ablak mellé ültem, így utaztunk tovább. Elővettem a „Readers digest” májusi számát, folytattam az érdekes cikkek olvasását, amit már reggel elkezdtem.
 Hosszú hallgatás után a férfi megkérdezte tőlem:
– Ez a reggeli busz? Most két járatot indítottak a végállomásról?
– Nem, csak ezt az egyet, ez biztos nem a reggeli járat, mert akkor ugyanide szólt a jegyem, a középső helyre! A férfi azt válaszolta: – nem láttam a reggeli járaton.
Közben olvastam, nem akartam vele beszélgetést kezdeni, nem meséltem el, hogy én emlékeztem rá. Reggel egy üléssel hátrébb ültek egy idősebb úrral. Egész úton történelemről, politikáról vitatkoztak. Nem voltak hangosak, beszélgetésükből foszlányok jöttek át. Olvasás közben egy-két szóból következtetni tudtam, mikor éleződött ki vitájuk.
A Naptól meleg buszon, az ablakhoz voltam szorítva. Csak egy kézi táska volt nálam, amit az ölemben tartottam. Átmelegedett vizemből ittam pár kortyot, de a szomjamat nem oltotta. Az árnyékoló függönyt behúztam, az erős napsütésben csak így tudtam olvasni. Légkondi ment a fejem fölött, keverte a levegőt, de a reggeli korán kelés kissé elálmosított. Nem voltam barátkozó kedvemben. A férfi elejtett egy-két szót, akkor fél mondattal válaszoltam. Sejtettem, utastársam beszélgetni szeretne. Később elővette jegyét, abból egyértelműen kiderült, nem is mellém szólt, hanem a hátsó ülések egyikére.
Félúton buszunk megállt egy rövid pihenőre, mindketten leszálltunk, amikor mellém állt, hogy megint leüljön, azt mondtam neki:
– Szeretnék kívülre ülni! Először, mert oda szól a helyjegyem, másodszor meg azért, mert a város keleti oldalán lévő megállóban le szeretnék szállni, nem akarok a végállomásig utazni.
– Én is ott fogok leszállni, ezért nem kell megváltoztatni a helyét, majd én kiengedem magát, csak addig utazom – mondta útitársam. Láthatóan, nem akarta az ülésrendet megváltoztatni.
Nem tetszettek a hallott szavak, ezért határozott hangon arra kértem:
– Vagy üljön az ablak melletti ülésre, vagy keresse meg azt a helyet, ahová jegye eredetileg szól!
Kicsit vonakodott, aztán mégis beült az ablak mellé. Végre elfoglalhattam a helyet, ahová jegyemet megváltottam.
Megnyugodtam. Megettem maradék olvadt csokimat, megittam kevés kis vizemet, és lassan helyreállt a vércukor szintem. Tudom milyen utálatos, ingerlékeny, vagyok, ha a vércukrom lemegy, nem akartam, hogy ez bekövetkezzen. Egész nap két szendvicsen, és egy nagyadag kávén éltem.
A fürdő előtt lekanyarodtunk a sztrádáról, alig fél óra volt még hátra utazásunk végéig. Beszélgetni akart utastársam, annak ellenére, hogy én továbbra is olvastam, ő csak mondta a szövegét.
– Ha maga ott száll le ahol én, akkor hogyan van, hogy még soha nem láttam magát?
Gondolom fél úton, ezen gondolkodott, és most kibökte, ami nyomta a bögyét.
– Nem egy úton járunk. Én a tizediken lakom, csak ritkán megyek piacra.
– Hú, az nagyon magas, csak akkor jártam azokban a házakban, amikor tartott az építkezés. Akkor is csak a nyolcadikra jutottam fel, nekem már az is nagyon magas volt, alig mertem onnan is lenézni! – mesélt tovább az utastárs.
– Talán azért nem ismer, mert nem itt születtem.
– Mióta él itt? Hogy tud egy ilyen unalmas városban élni. Itt nem történik semmi. Na, ezen aztán megint csak felkaptam a vizet.
– Harminc év alatt, amióta itt élünk, a várost nagyon megszerettem. Nem mondhatja komolyan, hogy itt nem történik semmi! – szóltam indulatosan, és olvastam volna tovább, mert a téma már nem érdekelt, de őt igen, mert folytatta a gondolatát.
– Mit szól ahhoz, hogy itt milyen sok üzemet, gyárat bezártak, a fiataloknak nincs munkalehetőségük. Nincs miből élni.
– Tudja mit? Ez már nem az én gondom, csak azt látom, mi nem igen értünk egyet, ezért ne haragudjon, én olvasnék tovább, nem szeretném még a maradék időmet magával végig vitatkozni.
Itt lezártam a beszélgetés fonalát. Megint kezdett felmenni a pumpám, nem akartam a buszról úgy leszállni, hogy az eddig összeszedett rossz benyomást férjem fejére zúdítsam.
Nem akartam, de mégis elmeséltem a férjemnek kalandos utazásom, mert látta, valami nyomaszt.
– Kellemes volt a délelőttöm, de aztán a buszon volt egy áporodott szagú útitárs, aki unatkozott. Beszélgetni szeretett volna, de én olvastam, ő egy kicsit kiborított, nem értettük meg egymást.

 Négy napig nem mentem ki a házból.
Férjem közben meghozta, azokat a dolgokat, amire úgy gondolta, még szükségünk lehet. Fagylalt volt, csak szamócát kellett venni, amit a fagylalt tetejére akartam tenni. 
Szerda délelőtt elindultam a közeli üzletbe, hogy egy-két dolgot vegyek, és persze a szamócát sem akartam kihagyni. Melegen sütött a Nap. A házfal melletti járdán, az árnyékban próbáltam az üzletig eljutni. Egyszer csak, szinte a semmiből, a füves parkos részen, egy kisfiúra lettem figyelmes, aki velem szembe futott. Kezében élénk virágcsokor volt, azzal adott magának még nagyobb lendületet a futáshoz. Amikor egy vonalba értünk, megkérdeztem tőle.
– Hová futsz kisfiú?! – rám nézett, nem állt meg, szaladt, és azt mondta:
– Futok a nagymamámhoz! – és, ahogy jött a semmiből, mint egy délibáb, már szinte el is tűnt.
Annyira megdöbbentem, utána fordultam, de a házunk parkolójában, ami négy lépcsőfokkal lejjebb van, már nem láttam. Figyeltem, hátha látok egy nagymamát a parkolóban, akihez a kisfiú futhatott, de nem volt ott senki. Mentem tovább az üzlet felé, néztem a szembe jövő embereket. Akkor láttam, hogy az utca végében a fák alatt, két csomaggal a kezében, idegesen tekintgető nagymama állt. Mindenkitől, aki szembejött megkérdezte:
– Nem látott valaki egyedül egy kisfiút itt az utcában, mert eltűnt az unokám?!
– Asszonyom – szóltam a hölgy felé – az előbb láttam egy kisfiút, virág volt a kezében, kérdeztem tőle, hová futsz kisfiú? Azt válaszolta, futok a nagymamámhoz!
– Azt mondta, futok nagymamámhoz?! Hát én itt vagyok! Épp leszálltunk a buszról, a büdös kölyök elfutott előlem! Hogyan fogom megtalálni, hogy fogom utolérni ezzel a fájós lábammal!? 
– Mondja már meg, merre mehetett? – szeme tele volt könnyel.
 – Menjen egyenesen a házak végéig, ha tovább megy a két ház között, van egy játszótér, talán ott megtalálja a futós kis unokáját.
– Ha megtalálom, akkor biztos megemlegeti ezt a futását, az a büdös kölyök! – szólt a nagymama, és gyors, majdnem szaladós léptekkel ment az általam jelzett út felé.

Délután a közeli multiba mentem vásárolni. Határozott léptekkel toltam magam előtt a bevásárló kocsit, hiszen tudtam, mire van szükségem. Bár kicsivel több árut vettem, mint ahogy terveztem, – most azt is hazaviszem, amire később lesz szükségem, – gondoltam.
A tejtermékek végén van egy hűtőpult, ahol leértékelt áruk vannak.
Régen hoztam haza innen bármit, ezért nagyon megörültem, hogy a pult tele volt, és nagy lendülettel indultam, hogy bekukkantsak a tejtermékek közé. Gyors mozdulattal arra irányítottam a kocsimat, de a pult előtt egy férfi és egy nő állt. Őket kikerülve, a férfi háta mögé álltam. Közben a nő elment. Nem együtt voltak. A férfivel szemben, a pult végénél álltam meg a sarkon, a nyitott hűtőbe nyúltam, és határozott gyors mozdulattal kikaptam egy nagy háromszög alakú BREE aranyosan csillogó lágy sajtot. Nem érdekelt mennyit kell majd fizetni érte. Nagyon megörültem, hogy egy ekkora sajtot vihetek haza. Kezembe kaptam, és csak akkor néztem rá a címkére. Amitől még jobban elolvadtam, mint a sajt, bár az is nagyon lágy volt, az ára kedvező, még a szavatossága sem ma fog lejárni. Ismerem férjem ízlését, ezért dicséretet kapok, milyen jól választottam. Csillogó szemmel néztem a sajtot. Férfit kikerültem, és csak akkor néztem vissza rá, hogy még mindig nem választott semmit.  Nevetve nézett rám, és azt mondta:
– Milyen jó a nőknek.
– Miért? – kérdeztem.
– Tudja, amíg én magát néztem, addig maga egy gyors mozdulattal kikapta azt a sajtot, amit szerettem volna megvenni, de nekem már csak egy sokkal kisebb jutott.
– Ja, azt a kisebb sajtot én is láttam, de nem tudhattam, hogy maga engem néz, és nem a sajtot, hiszen már olyan régen ott állt, én meg csak most értem ide.
Nagy büszkén vonultam haza a sajttal, és egész úton azt tervezgettem, vacsorára milyen finomat fogunk enni.
A fagylaltos poharak aljára pár szem szamócát tettem. A fagyis kanállal szépen kiformázott csokoládé, és eper fagyi tetejére, még egy kis szamóca lekvárt is kanalaztam, hogy még különlegesebb legyen. Szóltam férjemnek – itt a délutáni csemege. Akkor meséltem el délelőtti találkozásomat a kisfiúval, és délutáni kalandomat a nagypapával,… kinek a kezéből, kimosolyogtam a sajtot.

 

 

GYEREKNAP

Gyereknap előtt egy nappal megleptem „Magunkat” 2 db zalakarosi fürdőbelépővel. Ha már itt van a közelben, néha éljünk a lehetőséggel, gondoltam. Gyerekünk nincs, akár én is lehetek gyerek, aki szeret fürödni.
 Megvettem két személyre a nem túl olcsó belépőt. Férjem mindjárt kérdezte, mennyit fizettél ezért?
 – Sokat, és szeretném, ha jól éreznéd magad!
 Kicsit bonyolult a sok, piros, zöld, meg narancs lábnyom, amiből választhatsz az előrehaladás érdekében. Így történt, hogy mindjárt a gyerek vízi kalandparkba tévedtünk, de a folyosó végén várt az igazi élményfürdő, ahová készültem. Labdát és úszógumit nem vittem, mert vitt a víz, és úsztam a vadvizes kék hömpölygő gyógyvízben. Annyi gyerek volt fölöttem, mögöttem és előttem, de hogy ezek a gyerekek miért itt pancsoltak, azt nem is értettem, hiszen előtte már láttam, milyen remek medencéjük van. Szemem-szám tele lett gyógyvizes spriccel, amit kaptam tőlük. Kipróbáltam a fekvő jakuzzit, csak úgy buborékolt a víz alattam és a sok buborék felfújta melltartómat. Na, végre lett cicim!
 Ide sűrűbben kellene járni, hiszen a vízi torna már máskor is jót tett velem. Futkostam volna, de itt úszni kellett, ezért a helyfoglalás a következő élményhez csak úszva ment, és mire odaevickéltem, a dagadt bánatos képű öreg pasas ügyesebb volt, mert ő már előttem besorolta magát egy haránt úszással. De aztán azért is kivártam, hogy a vízi dögönyöző az én derekamat is elérje. Csípett, mart és harapott, ahogy a nagynyomású víz a derekamhoz ért. Na, igen, erre vártam egész héten, hogy a letapadt izmaimat egy kicsit a víz fellazítsa.
 A gyógyvizes medencében csupán 20 percig ültem, hiszen gyógyvízből ennyi az ajánlott idő mennyiség. Szerencsére fél egy után, már kevesen voltunk, mindenki enni és utána aludni ment. Volt ott két érces hangú, idegen nyelvet beszélő hölgy, akik nekünk, akik pihenni mentünk és nem aludni, biztosították a nem alvásunkat. Szerencsére nem értettük, hogy mi volt a beszélgetésük tárgya, de biztos nagyon fontos volt, mert kellő hangerővel adták mindenki tudtára, hogy ők most itt vannak Szlovákiából.
 Ketten mentünk, de csak egyedül élveztem a fürdő örömeit, mert férjem még ilyen magas díj ellenében sem volt hajlandó vízbe lépni. Ő vigyázott a csomagokra, és nem mozdult a kényelmetlen fürdő padról. Hiába mondtam – itt becsületesek az emberek – ő nem lépett vízbe, csak az oldal partról figyelt minket, fürdőzőket. Azért később egy terep bemutatóra velem tartott, és akkor megnézhette, mekkorát változott a fürdő az utóbbi években.
 Jó azért ez a karszalag, amit belépéskor jelölésként megkaptunk, mert ezzel bejárhattuk a strand egész területét, és számos létesítményét. Csak mindig a kapuknál, mint egy számozott nyúl nyújtottuk karunkat, és a kis robot beengedett az addig tiltott zónába. Persze nem mindenki volt ilyen szerencsés, csak azok, akik ezért a kiváltságért szép summát fizettek. Férjem is fizetett, de nem tudta meg milyen a tusoló, a jakuzzi, a lábáztató és milyen lenne beülni a gyógyvizek birodalmában lévő kiváltságokba.
 Ő kitartott amellett, hogy nem érdekli az egész, és inkább hazamenne...! 
 Ezért aztán nem égtem le, mert addig nem voltam napon, csak éppen kidugtam a testem egy kis melegedésre, de amint éreztem, hogy szúr, azonnal rá gondoltam, hogy mennyire unatkozik ott bent a napozópad szélén. Nem akartam sokáig magára hagyni, ezért durcásan kijelentettem akár haza is mehetünk, mert én már lubickoltam, és kiszórakoztam magam, ezen a „csodálatos” gyerek napon.

 

 

BOLDOGSÁGFA

Tavaszi füttykoncert kísérte az utamat, ahogy az utcára léptem. A rigók úgy ugráltak előttem a fűben, hogy szinte azt kellett figyelni, nehogy rájuk lépjek. Húsz évvel ezelőtt csak reggel hallottam a dalukat, amikor dolgozni mentem, aztán lassan beszoktak a városi parkokba. Mára annyian vannak, hogy már várom a reggeli, a déli, az esti dalolásukat a szemközti nyárfa magas ágain, ahogy a vékony ágon hintázva dalolja dalát – ez az én fészkem, ide te ne gyere! Sejtelmesen énekelnek, a daluk csak az övék, és a szomszéd fán éneklő másik rigó jogosan dalol neki vissza: – te meg ide nehogy tévedj, mert akkor én, innen úgyis elüldözlek téged!
 A tér közepén a japáncseresznye ágai szinte az arcomat súrolták, az ágak telis-teli rózsaszín szirmokkal. Az erős szél miatt szinte virágesőben megyek az úton. Nincs is kedvem máshol lenni, csak itt sétálnék reggeltől estig, ezek között a szép fák között.
 A vásárlást befejezve mentem tovább, amikor az utcán egy kedves csoport közeledett felém. Gyerekek, akiket felügyelet nélkül nem lehet az utcára engedni. Mozgásukra nem a gyors futás jellemző, ők kicsit sérültek, ki ezért, ki azért. Ha lassan is, de békésen haladtak a fák között a járdán. Amikor egy vonalba értünk, a kissé füves terület szélére léptem, és hagytam őket mellettem elvonulni. Volt, akit kocsiban toltak, mások, akik a kicsiknél kissé nagyobbak, és a három felnőtt, akik a többiekre vigyáztak. Szavukat nem igen értettem, de a kis csoportot már máskor is láttam. Télen hidegben is találkoztam már velük a délelőtti órákban.
 Bementem a butikba vásárolni, közben a kis csoport a Thury György tér felé vette az irányt. Nem sokáig voltam az üzletben, de vásárlás után a téren kellett átmennem ahhoz, hogy haza érjek. Akkor láttam meg újra őket. A tér egyik szép nagy fája alatt álltak. Virágzó japáncseresznye lelógó ágai varázslatba ejtették Sanyikát, a csoport legmagasabb tagját, aki elég magas volt ahhoz, hogy az egyik lelógó ágat elkapja, és hatalmas lelkesedéssel rázta a fa alatt álló, és a kocsiban ülő kis társaságra a virágszirmokat.
 Sanyikán látszott, hogy mennyire boldog, nagyokat ugrált, és lelkesen kiabált: – Lát-játok hogy hul-lanak le a virág-szir-mok! És rázta az ágat, örült és nevetett. Élvezte, hogy azokat, akik a fa alatt álltak, virágeső borította be. A szél vitte a szirmokat, és pillanatok alatt sok virágszirom szinte belepte a fa ágai alatt álló vidám társaságot. Sanyikát próbálták csillapítani, de boldogsága és lelkesedése, hogy ő egyedül milyen szép virágesőt csinált, nem akart csendesedni. Örült, majd lelkesen tapsolt, amikor egy ág éppen leszakadt, és egy újabb felé próbált ugrani.
 – Sanyika, elég lesz már, – szólt az egyik nevelő.
 Persze a kicsinyek ujjongtak, harsányan nevettek, biztatták Sanyikát, – még, még, – mert nekik nagyon tetszett, a virágeső. Boldogságtól csillogó szemmel álltak a virágzó fa alatt. Szerencsére a következő ág már olyan magas volt, hogy azt Sanyika nem érte el, és lassan lecsillapodott a kis társaság vidámsága is.
 Akkor érkeztünk egy másik fiatal hölggyel a hangos csoporthoz. Lelkesedésük ránk ragadt, mosolyogva kerültük ki őket.
 Azt, hogy a virágszirmokból még én is kaptam, csak férjem vettem észre, amikor csomagjaimat lepakoltam, és hajamból kiszedett egy rózsaszín virágot:
 – Te virágos hölgy hol jártál?.., hogy virágszirmokkal van tele a hajad!
 – Óh, láttam ma a boldogságfát. Csak úgy hullottak ránk a csodálatos virágai, ettől lettünk mi boldogok, és mindezt egy beteg kisfiútól kaptuk, aki a téren a japáncseresznye szirmait szórta ránk.

 

 

A BARACKSÜTEMÉNY

„A jóságról nem tudni honnan jön. Egyszerűen itt van, és lelkünk küszöbén mosolyog. Nem védekezhetünk ellene. Akármennyire észrevétlen, vagy éppen azért, be kell engednünk őt, eleinte hitetlenül, csodálkozva, végül a világ harsányan tetszelgő dolgainál jobban megszeretjük őt.” (Szepes Mária)
 Este feltévedtem a facebookra. Ahogy a képeket néztem és olvastam, férjem a hátam mögé állt. Egy-egy képnél megállva kérdezte, hogy az éppen mi, ki adta fel és azt nekünk küldték? Nagyon megtetszett neki egy felvétel, ahol egy baracksütemény fotóját láttuk. Barack formája volt a szép halványpiros süteménynek, a hamvasságát a kristálycukortól kapta. Lelkesen nézte, hogy ő még ilyen süteményt nem látott, és biztos nagyon finom lehet. Magyaráztam, ha tetszik, én is megoszthatom másokkal, ha van kérdése, akkor felteheti.
 – Nekem nincs kérdésem, de csak osszad meg, mert biztos nagyon finom lehet. Így megosztottam a baracksüteményt. Alig tettem fel, máris az egyik ismerős írt rá egy kommentet, hogy náluk, Erdélyben is ismerik, és levéldísznek a puszpáng bokor levelét használják. Más azt írta, hogy ez egy nagyon macerás sütemény, és csak esküvőre készítik, mert akkor vannak ügyes kezű asszonyok, akik tudják ennek a süteménynek minden csínját-bínját. Mi meg alig győztük olvasni, hogy egy kis süteményre hányféle variáció van, és milyen sokan ismerik, csak mi nem ettünk még ilyet, és még csak nem is láttunk. Férjem „édes szájú” minden süteményt szeret, ez nagyon megtetszett neki, hozzá íratta velem, hogy: – szívesen megkóstolnám, de nekem az asszony ilyet nem fog sütni!
 Mondtam, hogy: – Jól van, a hétvégére sütök majd neked valami finomat, de baracksüteményt tőlem ne várj, mert ezt csak esküvőre sütnek, minket nem valószínű, hogy mostanában bárki meghívna egy kis zalai lakodalomba.

Másnap délután a szomszédban jártam. Bejöttem a lakásba, amikor csöngettek. Az ajtóban a szomszéd Józsi állt, kezében, egy műanyag dobozban 6 darab baracksüteménnyel. Nekünk hozta.
 – Láttam a facebookon, hogy nem ismerik ezt a fajta süteményt, hát hoztam maguknak, hogy ne csak lássák, hanem meg is kóstolhassák.
 Nagyon szépen megköszöntem, és nagyon meg voltam hatva. Nem gondoltam, hogy mellettem egy olyan szomszéd lakik, aki figyelhet másokra. Hozta férjemnek, hiszen ő posztolta ki a baracksüteményt.
 Férjem éppen nem volt otthon, de amikor elé raktam a doboz süteményt, és mondtam, hogy kitől kapta, nagyon elcsodálkozott.
 – Nekem hozta? Akkor biztos ő is olvasta, hogy még nem láttunk ilyen süteményt.
 – Neked hozta, egy egész doboz süteményt kaptál, jó étvágyat kívánt, hogy fogyasszuk egészséggel.
 Elővettem egy üveg bort, majd férjem átment a szomszédba, és megköszönte a kedvességüket.
 Boldogan fogyasztottuk el a süteményt. Soha nem felejtjük, hogy azért az emberekben benne van a jóság, és ha kell, ki is merik azt mutatni.

 


KÖNYÖRGÉS A MINDENHATÓHOZ
 

Az asztalos
– Uram segíts nekem! – kiáltott fel az asztalos. – Ritkán fordulok kéréssel feléd, de most szólítalak! A fiam nősülni készül. Tudnod kell, hogy a mostani fiataloknak mindenből a legjobb dukál, semmi nem jó, ami régen volt. Mi ódivatúak vagyunk, nem tudunk élni. Mondják. Nekik, ez az élet már nem tetszik. Mintha, mi nem szerettük volna a szépet. Pedig mi is csak jót akartunk, de kevés adatott meg nekünk. A szerencse ritkán nevetett ránk, vagy észre sem vettük. Nem akarok panaszkodni Uram, de most jó lenne, ha felém néznél, és egy kicsit segítenél! – fohászkodott az asztalos magában. Hangosan nem mert semmit mondani, félt az asszonytól, aki a közelben serte-pertélt. Ha meghallja, még bolondnak nézi.
– Ugyan már! – suttogta az Úr, a halkan jött gondolatokra. Mit panaszkodsz itt nekem. Miért kéred a segítségemet, hiszen a szerencse rád mosolygott, de nem éltél vele!
– Még hogy szerencsém volt, ezt honnan veszed? – szólt az asztalos. – Nem látsz Te semmit, mert ha látnál, akkor tudnád, hogy nincs pénzem a fiam esküvőjére!
– Nem adok neked ajándékot, csak el kellene fogadnod azt, amit más felajánlott!
– Nekem felajánlott valaki valamit? – kérdezte vissza az asztalos, mert üres volt az agya, nem emlékezett semmire.
– Akkor elmondom, mi történt pár napja! A fiad is jelen volt, de némán hallgatott. Szombaton betért hozzátok a műhelybe egy férfi, akit régóta ismertek. Sok mindent készítettetek neki: asztallapot, máskor meg kazettát, amiben képeket szállított. Minden évben megjelent, mindig adott valami munkát. Persze nem egy egész szekrénysort kért. Most nem azért jött, hogy rendeljen. Ő akart adni! Azt mondta: sok fája van, ami elő van készítve, igaz különböző méretben, de ti tudnátok használni. Egy garázsban tárolta, a garázst eladja, az ott tárolt fát nektek szeretné adni! Így volt? – kérdezte az Úr!
– Igen-ezt mondta szombaton! Annyit kért az áruért cserébe, hogy mi menjünk el érte, és az egészet ingyen odaadja!
– Azt mondta, ingyen adja? Nagy boldogan válaszoltad, hogy rendben,  majd érte megyünk, megbízást adsz a fuvarra! Hétfőn megjelent, majd kedden is, annyit mondtál, majd küldöd az autót! A fiad ott állt melletted. Nem szóltál: hogy menj el az úrral, pakoljátok a kocsira, amit ad! Hallgattál, és a fiad is hallgatott, még azt sem említetted, hogy a fiadat kell megbíznod a munkával, mert ő a fuvaros! Szerdán is megjelent, azzal fogadtad, – folytatta az Úr – már megint itt van? Egy ember fát akart adni! Ezért pénzt szoktatok fizetni! Ő csak a fuvart kérte! Napokig hitegettétek! Miért nem mondtátok, hogy nincs szükségetek a portékára! Miért nekem könyörögsz? Amikor semmibe vesztek másokat! Önző és szívtelen vagy! Mennyiből tartott volna azt mondanod a fiadnak: szállj be a kocsiba, és hozzátok el a fát! Nem adok semmit, mert amit más felajánlott nem fogadtad el. Hitegetted a jóembert, nem voltál őszinte! Feleslegesen járt ide, idős férfi volt. Hagytad őt naponta jönni, egy szóval nem mondtad, hogy nem érdekel a kérése, nem kell a fája! Ezután elégedj meg azzal, amid van, és gondolkozz el a dolgon. Küldtem hozzád egy embert! Megaláztad, elutasítottad, és semmibe vetted. Azt akartam, hogy ő húzzon ki a bajból. A sok fából bútort készíthettél volna, ha azt eladod, a fiad esküvőjére is jutott volna pénz. A könyörgésed nem hozzám szólt, nem a szívedből jött, és nem is a fiadon akartál segíteni – mert ha rá gondolsz, akkor a szívedben érezted volna az Urat!


A taxis
– Buddhám! – szólt a taxis, aki a vasárnap délutáni szunyókáláshoz éppen végigfeküdt az indiai charpain, egy New Jersey bérház szuterén lakásában.
– Ritkán imádkozok hozzád, de ma kérni szeretnék tőled valamit – és magára húzta a könnyű kis takarót. – Nagy fájdalmaim vannak, már nehezen mozog a lábam, a derekam, jó lenne valami pénz, amit orvosra költenék! Persze nem keveset kérek, mert azzal, ebben a fukar világban nem mennék itt semmire! Jó lenne egy nyeremény, hogy ne keljen taxiba ülnöm, inkább a közeli fürdőben járnék egy kis gyógymasszázsra, és nem mennék ki a munkahelyemre!
– Mit nevezel te munkahelynek? – kérdezte Buddha.
– Az utcát, a teret, a buszmegállót, a vasútállomást, ahol beülnek az emberek a kocsimba – szólt vissza a taxis.
– Úgy látom, te már az utcára sem mégy ki, hiába hívnak az utasok.
– Ilyet én nem tennék, mindig rohanok, ahogy szólítanak!
– Pedig ma megtagadtad a fuvart egy nőtől, aki telefonon hívott. Mondta, a buszmegállóban van, haza szeretne menni a csomagjaival! Vele miért tettél kivételt? Miért nem ugrottál azonnal a taxidba?
– Jaj, Buddhám! Ő akkor telefonált, amikor a vasárnapi ebédemet kezdtem volna enni, és tudod: az indiai csirkehúsleves fűszeres rizzsel, és a friss naan kenyérrel csak forrón jó!
– Azt válaszoltad: egy óra múlva ott leszek.
– A nő visszaszólt: egy óra múlva már a busz is itt lesz, addig én nem várok magára!
– Igen jól emlékszel, amit a nő mondott a telefonba. Mégis csak jól értetted a kérését, de azt nem tudtad, hogy beteg volt a nő, fájt a dereka, férfi nélkül egyedül az utcán, rosszul érezte magát, éhesen, ahogy te is, de neki nem segített senki, előtted a szeretett feleséged által főzött meleg étel képzelete állt. Nem voltál hozzá kíméletes. Önző módon, csak magadra gondoltál! Nem tisztelted őt! Aki taxit kért tőled, sőt még fizetett volna a segítségedért! Mit vársz tőlem? Miért is segítsek neked!  – kérdezte Buddha.
– Igazad van, ezután, jobban meggondolom magam, hogy kinek mit mondok – fogta kérlelőre a taxis.
– Már késő! Tudd meg, te azért kerültél a földre a születésedkor, és lettél taxis, hogy kiszolgáld az embereket. Az előző életedben gazdag voltál, és nagyon rosszul bántál azokkal, akik tőled függtek. Mindenkinek sok kárt okoztál, szenvedtek tőled, mint a rabszolgák! Megaláztad őket. Most azért vagy itt a földön, hogy tanulj! Jutalmat vársz? Sokkal inkább kapsz még egy következő életet. Még mindig nem okultál eleget. Rajtad múlik, akarsz-e még a következő életedben is szolga lenni, vagy jobb útra térsz!
– Nem gondoltam Buddhám, hogy próbára tettél, ígérem, megváltozom!
Ezzel a gondolattal mély álomba merült, és amikor felébredt, alig merte a feleségének elmesélni, hogy milyen beszélgetése volt Buddhával.


A pizzafutár
A gyerek, amikor meglátta a pizza kihordót, nagyon megörült. Köszönt, majd megkérdezte tőle:
– Rendelhetek magánál estére egy pizzát? 
– Persze – volt a válasz.
– Este fél hétre egy nagy pizzát kérek, vastagabb legyen a tésztája, és háromféle sajtot tegyenek a tetejére. Rendelt, mint egy felnőtt.
A pizzafutár ismerte a gyereket, látta már a házban, de soha nem beszélt vele. Talán egykorú lehet a fiammal, aki a fővárosban él, – gondolta…..
Teltek az órák, közeledett az idő, mikorra a gyerek a pizzát rendelte. Az ablak előtt várta az autót. Hat óra után, meglátta az utcában, örült, hogy ilyen korán érkezik. Futott volna, de előtte gyorsan a szépen megterített asztalhoz vezette az édesanyját. Széket a lába alá tolta, mondta, hogy nyugodtan várjon, mindjárt jön a meglepetés. Az asszony nem látott rendesen, bár nem volt teljesen vak. Ezért szorult néha fia segítségére. A gyerek kifutott a folyosóra és figyelte, hogy a férfi megjelenjen a dobozba zárt finomsággal. Borravalóval a kezében várt. Szegények voltak, de tudta, szokás ilyenkor adni pár forintot. Régóta készült édesanyja születésnapjára, hónapok óta rakosgatta a pénzét, hogy legyen meglepés. Szerencséjének tartotta, hogy aznap találkozott a férfival. Így nem kellett külön telefonálni, hisz az is pénzbe kerül.
Hiába várt a nyitott ajtónál nem jött senki. Befutott a konyhába. Az anya, fia döbbent arcát félénken figyelte, és próbálta megnyugtatni pár kedves szóval: 
– Mindjárt itt a meglepetés, de úgy látszik valami hiba csúszott az akcióba!
Érezte fia hangján, hogy valami csalódás érte, tudta, miatta készül. Fájt hallania, hogy elképzelésébe hiba csúszott. Nem akart érdeklődni, csak türelmesen ült. Érezte, azzal csak a fiút zavarná össze.
 A gyerek újból az ablakhoz futott, és megint meglátta az ismerős autót.
– Anyám, most már nyugodtan várjon engem az asztalnál, azonnal hozom a meglepetést!  – mondta izgalommal a hangjában.
Kifutott, és megint csalódva vette tudomásul, hogy a férfi nincs az ajtó előtt. Végül elmesélte: pizzával akart a születésnapjára kedveskedni, ő akarta a vacsorát állni, hogy reggel találkozott a férfival, nála rendelt. Az asszony jól ismerte a férfit, és próbálta nyugtatni a fiát: 
– Ne csüggedj, olykor van ilyen, majd megoldjuk másként ezt a születésnapi vacsorát. Szerencsénkre maradt a déli túrógombócból – mondta az anya.
Majd előkerestette a pizza sütöde telefonszámát. Magyarázta kérdezze meg a sütödét, kaptak-e rendelést arra a címre ahol ők laknak? A fiú felhívta őket, elmesélte a történteket. Válaszukból értette meg, a sütödéhez nem érkezett a nevükre rendelés! Még azt is kérdezték melyik utcában laknak. Amikor bemondta a fiú a címet azt mondta a rendelést felvevő, hogy abba az utcába két pizzát is vittek, nem olyan régen, de az ő nevük nincs a megrendelők között! A fiú említette, hogy ő beszélt reggel a pizza kihordó bácsival, és hogy az édesanyja születésnapja van. Azt válaszolták neki, hogy ő nem rendelt semmit a címükre! Akkor a fiú azt mondta, már hét óra is elmúlt és nem kérnek pizzát, mert megoldják a vacsorát másként.
A pizza futár kezébe félhétkor nyomtak három adag csomagot, a címeket megnézve vitte a dobozokat a város keleti felébe. Akkor sem jutott az eszébe a fiú a házból, amikor a házuk előtt elment. Örült neki, hogy csak ennyi dobozt kapott. A barátnőjére gondolt, aki a város másik oldalán lakott. Gyorsan elvitte a dobozokat a megadott címekre és tovább hajtott a barátnője lakására. Javában beszélgettek, amikor a főnöke telefonja utolérte. Az kérdőre vonta, hogy miért nem szólt neki a fiú megrendeléséről. A pizza futár üvöltve azt mondta:
– Csak nem fogom egy gyerek makogását komolyan venni? Szegények, ismerem őket, nem szoktak rendelni, nincs azoknak pénzük, hogy esténként pizzát egyenek!
– De most a gyerek, az anyja születésnapjára rendelt pizzát, amit te nem vittél ki, pedig az lett volna a meglepetés ajándék! Szerencsétlen sírva mesélte, mennyire bántja, hogy amire egész évben készült, azt te elrontottad. Hát tudod mit! Nincs szükségem a munkádra, mert ki tudja, hogy a szerelmes fejeddel, már hányszor felejtetted el a rendeléseket leadni! Mindig csak a nőkőn jár az eszed! Kihez mikor érj, amikor a férj nincs otthon! Holnap csak délre gyere! A címet tudod! Viszel nekik két vastag pizzát tele sajttal, és akkor lássalak utoljára! Nincs szükségem rád, keres magadnak más munkát!  –szólt a tulaj, és kikapcsolta a telefonját.
– Istenem, adnál nekem valami munkát, mert úgy néz ki, munka nélkül maradtam, és a siratófal nagyon messze van! — mormolta magában a pizza kihordó, amikor becsukta barátnője lakása ajtaját.

 

 

Esti csoda

Távolban egy szivárvány
épp egy felhőhöz simult,
amikor meglátta őt a Vihartündér,
és szivárványszínű legyezőjével,
búcsút intett a lenyugvó Napnak.

 

 

Csak egy pillanat,… virtuális szerelem

Már készült haza, de még az utolsó percben felkapta a gépet, és kinyitotta a Facebook oldalát. Ami a szeme elé került, attól hirtelen hátra hőkölt, és a karja egyből lúdbőrös lett. A hatalmas fehér verdához egy nő támaszkodott. Ahogy a nap megvilágította az amerikai kocsit, úgy a nő arcát is a jótékony fények kissé homályossá tették, nem voltak élesek a vonalak, de ő azonnal ráismert ez Mimike! De hogy került ennek a kocsinak a közelébe, és hol készült róla a fotó? – Elmélkedett Lackó. Egy hónapja látta a nőt, akkor ő a szomszédasszonyával cigarettázott, és Mimike kérdésére hogy, hogy van? – elég nyeglén válaszolt, – hogy láthatja jól! mire a nő megfordult, elment mellettük, és másnap, amikor megint látta, már szinte rá sem nézett!

Most, hogy meglátta talpig feketében, a torka összeszorult, a pillangók futására a gyomrában egyáltalán nem számított. Ez a kép a Facebookon nagyon mellbe vágta. Csak nézte, és nézte, és a gondolat, hogy ezt a képet nem csak ő látja, hanem vele együtt már nagyon sokan látták, kicsit féltékennyé tette. Nem gondolta, hogy a nőnek ennyi ismerőse lehet. Fogalma nem volt, és ahogy olvasta a sok ismeretlen nevet, csak egy kérdése volt vajon kik lehetnek ők? Tetszett neki a nő, bár soha nem merte megközelíteni. Most, amikor ilyen fenségesnek, ilyen határozottnak, de mégis elesettnek látta, még jobban hatott rá. Ahogy a kezével a nyaka alatt könyökölve megtámasztotta magát az autón, nem pózolt, csak támasztékot keresett. Lábán a fekete harisnya, magas sarkú cipővel, amivel kicsit előre lépett, olybá tűnt, mintha azt mondaná itt vagyok! Ugyan, a fekete hosszú ujjú blúz, teljesen eltakarta a karját, de a mély dekoltázs, rajta a csillogó nyaklánc amiről el sem tudta képzelni, hogy miből lehet csodálatosan ragyogott a nő fehér nyakán, kiemelve azzal annak hosszúságát. Meglepte, nem látta azelőtt, hogy ilyen szép kívánatos hosszú nyaka van Mimikének. Jó lenne a nyakán csillogó fényekbe csókolni, hozzá érni, és egy pillanatra az ujjával megérinteni és a képernyő felé nyúlt újra érezni azt a fanyar illatot, amit mindig is érzett, ha a közelében volt. Az asszony a bal karját a csípőjén megtámasztotta, és a hosszú ujjain ezüstösen csillogott a fehér körömlakk. A fekete ruhán foltokban ragyogott a Nap, és a fények zúgása a gyomráig zengett.

A háttérben lévő épület ismeretlen volt, a kocsit még soha nem látta, csak Mimikét, és most nagyon szeretett volna hozzá bújni, érezni érzéki illatát, a nyakába csókolni, majd még lejjebb haladni végig azon a hosszú combon, amit a fekete harisnya eltakart, de mégis kiemelték a nő szép vonalát.

Kicsit bolondnak érzete magát, hogy ezt eddig nem vette észre. Hogyan is láthatta volna, hiszen a nő, neki így soha nem jelent meg, és most alig kapott levegőt, mert alig hitt a látottakban. Tudta, a férjének pózol, rá mosolyog és ez még vadabb gondolatokkal szőtte be az agyát, a féltékenység eddig ismeretlen zöld szemű ördöge már a fejében dübörgött.

Ahogy a kocsihoz simult és nem hozzá még képzeletben is alig lehetett mellette, mert nem tudta, hogy hol van? Miért van feketében? Miért nem hozzá bújik, hogy megvigasztalja, ez nagyon feldühítette. Dühöt érzett és vágyat, de akkor egy pillanatra eszébe jutott, hogy tegnap késő este már látott fényeket Mimikéék szobájában. Ez megnyugtatta és a gondolat, ami az agyában végig futott, egy halvány mosolyt repített az arcára.

Te meg mit nézel ilyen meredt szemekkel azon a Facebookon? kérdezte a főnöke, és jól hátba vágta.

Lackó, egy gyors mozdulattal lecsapta a gép tetejét.

 

 

Áldás a szerelemre

Anyukám nem nevelt arra, hogyan kell a férfiakat megszerezni. Volt két bátyám, az apukám, akiktől láttam, a férfiak hogyan viszonyulnak a nőkhöz. Nem tudtam magamat eladni ezen a piacon, félénk voltam, és talán túl őszinte. Hazudni soha nem tudtam, bár a nővérem olykor próbált félrevezetni, hogy ne legyek annyira naiv. Mondott valami történetet, és bármennyire hihetetlennek tűnt, nem kételkedtem benne, hiszen a nővérem volt. Aztán a fővárosba kerültem, sok mást tapasztaltam az életről, már nem voltam annyira naiv, a saját káromon tanultam, de azért mindig hittem az emberekben. Régi mondás, amitől a legjobban félsz, amit egyáltalán nem akarsz, ami ellen tiltakozol, az fog veled is történni. Így jártam én is. Nem néztem nős férfira, nem akartam kikezdeni egy apával sem, akinek volt már felesége, vagy gyermeke. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem a bátyám barátjával.

Őt apukám ismerte, szerette, dicsérte, milyen kedves, és milyen jó humorú férfi. Aztán úgy hozta a sors, hogy közelebbről is megismertem, és szerelem lett közöttünk, ha nem is első látásra, vagy talán mégis, és sok év után már a házasságon törtük a fejünket. Sokat gondolkodtam a dolgon, mi legyen. Felesége, kislánya volt, ismertem őket, nehéz volt elhatároznom, hogy igent mondjak, és a közös jövőnket építsük. Az esküvő csak Romániában Oradeán lehetett, akkor így ismerték a várost, hiába mondtam, Nagyváradra megyek. Ha telefonálni akartam a Nyugati pályaudvarnál álltam órákig, hogy kapcsolják a vonalat, holott előtte már levélben leírtuk és egyeztettük mikor, melyik órában leszünk elérhetők. Ő, Nagyváradon állt a postán és várta, hogy a fülkébe szólítsák. Sokszor hosszú hónapok után, csak percekre hallhattuk egymást. Amikor a menyasszonyi ruhámat kerestem, jártam a kis butikokat, hogy egy szerény nem hosszú, de mégis esküvőre alkalmas ruhát találjak magamnak a csekély fizetésemből. Talán jó, hogy nem képzeltem el magamat soha hosszú uszályos menyasszonyi ruhában, mint általában a nők. Nem álmodoztam álmatlan éjszakákon, hányan leszünk? Mi lesz a menü, milyen sütiket válasszunk. Valamiért soha nem voltak ilyen álmaim, ezért, amikor megláttam a fehér muszlin ruhát, apró kék virág mintákkal, ami aztán az alján egyre sűrűbb mintában teljesedett ki, azonnal tudtam ennél egyszerűbbet és szebbet, ha az egész várost bejárom, sem találok. Fejemre egy minimálárt tokkalap került, én varrtam rá egy kis tüllt, ami éppen eltakarta az arcom, és sokkal egyszerűbb volt, mint amiket másoknak a kalapszalonban készítettem.

Tudtam, kicsit fájt, csak apukám lehet az esküvőmön. Reggel kilencre mentünk, a román anyakönyvezető szavait a férjem fordította magyarra. Elvált volt a férjem, soha nem gondolhattunk egyházi esküvőre, hogy ott kapjuk áldást a házasságunkra. Mindketten katolikusok vagyunk. Ő a máramarosszigeti templomba járt ministrálni. A csontig hatoló hidegre emlékezett. A sokszor mínusz 20 fokban a névsorolvasásra, hogy mise előtt már fél órával ott kellett állni, és a vékony cipőkben mennyire fáztak. Én is jártam templomba, a fehér bérmálási ruhámban végre szépnek képzeltem magam. Tudtuk, onnan föntről nem kaphatunk templomi áldást, csak magunkban hihetünk, és a szerelmünkben. Nem esküdöztünk senki előtt, hogy holtomiglan egymás mellett leszünk, de nem fenyegettük egymást, hogy elválunk a másiktól. Ez a szó nem hagyta el a szánkat.

Amikor a Házasság hete program utolsó napján meghirdették, megtartják a szerelmesek miséjét, szóltam a férjemnek, vasárnap este templomba megyünk, és végre mi is áldásban részesülünk. Soha nem gondoltuk, hogy ebben részünk lehet, de ez a soha, most valósággá vált, és megkaptuk az áldást. Nem hittük, hogy könnyű lesz az életünk, de bíztunk egymásban, és abban, hogy a szerelem majd átsegít a nehézségeken, és így is lett. Persze szükségünk van arra is, hogy emberileg mindent megtegyünk, és ezen kívül még szükség van a fentről jövő áldásra, arra, hogy amikor az élő Isten közel jön hozzánk, és elindít bennünket egy útra, akkor érezzük, hogy velünk is jön, és nem árt, ha akkor a templomba vagyunk.

Kaptunk egy törékeny kerámia szívet a templomban, amit most a polcra tettem. Amikor a szüleim először találkoztak, akkor vett apukám anyukámnak, egy szerelmi ajándékot, ami egy kerámia készlet volt, amiből mára két is kancsó maradt. Törékeny mindhárom, nekik egy egész készletük volt, és a sok év után két kancsó maradt az utódokra. Nekünk egy kerámia szív került a birtokunkba, erre kell vigyáznánk, a még fennmaradó éveinkben.

Mi azt érezzük, hogy Áldással könnyebb az élet.

 

 

Lát – lelet

Kicsivel elmúlt egy óra, befejeztük az ebédet, és az ablakhoz álltam szellőztetni. A levelüktől megfosztott fák ágai között két nőt látok, akik babakocsit tolnak, és a kocsik mellet gyerekek futnak. Öten vannak, kicsik még ők is, alig pár évesek. Ki-kihez tartozik, azt nehéz lenne megmondani, csak sejteni lehet. Az egyik anyukán akad meg a szemem, akinek a meztelen karjai valósággal világítanak, a fekete trikó nem sokat takar a felső testéből. A gyerekeken is vékonyka ruhácskák vannak. Az iramot a két nő diktálja, lehetnek vagy húsz évesek, ők is fáznak, az egyik mindenesetre. Talán hogy a lurkók ne fázzanak, azért futnak mellettük. Kicsit borongós az idő, november van, de az előbb még sütött a Nap. A hőmérő ugyan +18 fokot mutat. Csak én fázom, ahogy kiléptem az erkélyre, a meleg lakásból, ahogy utánuk néztem. Őket valami más melegíti. Rájuk Isten fújt szelet, hogy megvédje a kisdedeket.

Végig fut rajtam a hideg, amikor arra gondolok: vajon az orvosnak mit panaszkodnak, miért is beteg a gyerek?

Már megint esik….

 


Napi történet – Hogyan kapjunk szívinfarktust a saját lakásunkban, miközben másért izgulunk

Délután, amikor a férjem elment otthonról, leültem a számítógéphez, és elővettem azt a két verset, amit mostanában írtam. Csönd volt, és a gondolataimat próbáltam csak a két versre összpontosítani, mit érezhettem akkor, amikor ezeket írtam. A mosógépet bekapcsoltam, az a háttérben csendesen duruzsolt, majd a centrifugálás előtt megállt.

Lassan letisztultak a dolgok, és meg voltam elégedve az eredménnyel, elmentettem a verseket, még címet is találtam nekik.

Hallottam, hogy a férjem kulccsal nyitja az ajtót, de nem mentem ki hozzá, felálltam és bekapcsoltam a gépet, hogy most centrifugálja ki a vizet.

A férjem nagy lendülettel lépett be az ajtón, és nagy hangon azt mesélte:

– Képzeld a srác, aki a kilencediken lakik, tudod, aki mozgássérült, annak a kis kézi kocsija, amivel segít magának, hogy a lépcsőkőn lejusson, fent van a liftnél, és a fiú személy autója, amivel közlekedik, ami a ház előtt áll, most nincs ott! A srácot sem láttam sehol, csak nehogy valaki elvigye a kézi kocsiját, mert mi lesz vele!

Néztem rá, és nagyon elcsodálkoztam. Tudom, hogy csak azzal tudja a lépcsőket megjárni, hiszen nincs tehermentesítve a feljáró, és neki, aki sem a kezét, sem a lábát nem tudja rendesen használni, mekkora megpróbáltatással jár naponta lejutni a kilencedik emeletről a földszintre. Hogy aztán be tudjon a személyautójába szállni, amivel naponta jár a munkahelyére, mert dolgozik, és este, amikor hazajön, megint fel kell jutnia, a kilencedik emeletre. Mi, akik már sokszor találkoztunk vele, úgy segítünk neki, hogy felkapjuk a kocsiját, és le vagy felvisszük a tizenkét lépcsőn, hogy azt ne keljen minden lépcsőfoknál le-vagy felfelé vinni, és utána tud beszállni a liftbe, majd a lakásához eljutni. Mindig tisztelettel vagyunk iránta, hiszen itt kapott lakást az Önkormányzattól, amiben él.

Kimentem az erkélyre, nekem is meg kellett néznem, hogy a személyautója tényleg nincs a ház előtt, azon gondolkodtam, hogyan fog este a lépcsőkőn feljutni. Bementem a fürdőszobába még ment a mosógép, az ajtónak háttal álltam, és a megtörténteken törtem a fejem. Hirtelen megfordultam, egy nagyot kiáltottam, mert egy fekete alakot láttam elmenni az ajtó előtt.

A férjem csak nézett rám.

– Neked meg mi a bajod, hogy ekkorát sikítottál?

– Hagyjál már! – szóltam vissza. – Egyáltalán te hogy kerülsz ide? Az előbb kint voltam az erkélyen, nem voltál itt a szobában, most meg onnan jössz, akkor hogy kerültél ide? – mondtam neki, de már akkor a szobában ültem az ágyon, mert a kezem lában úgy remegett, hogy le kellett ülnöm.

– Hogy kerülök ide, hát bejöttem a műteremből és kimentem a konyhába, ott nem voltál, a ceruzámat kerestem, és bementem a nagyszobába, te háttal álltál a fürdőszobában, most meg jöttem ki a nagyszobából, mert ott találtam meg a tollam. De hogy ennyire megijedsz tőlem pedig egy árva szót nem szóltam!

– Képzeld, ha megszólalsz, akkor hogy megijedek tőled, hogy a szellem még beszélni is tud! Nekem itt a semmiből léptél ki, ahogy megálltál előttem, miközben én azon gondolkodtam, mi lett a sráccal, hová tűnt, hogyan fog feljutni a lakásába!

Csak reméljük, hogy rendes lakók laknak itt, és senki nem tünteti el a mozgásában korlátozott fiatalember kézi kocsiját a tízemeletes házban.

 

 

Rókagomba

Ritkán megyünk ki a piacra, a város másik felén van a csarnok, de ma havi vásár volt. Az ebédet elég későn hozták, a fél 11-es buszt értük csak el. Szerencsénkre a csarnok előtt tett le minket, amin nagyon elcsodálkoztunk, de szívesen vettük, hogy nem kell még külön a városközpontból gyalogolni. Azonnal a csarnokba mentünk, hogy lássuk az árakat, és hogy milyen a felhozatal, hiszen ma kedd van, a hét második napja.

A nagy tömeget kikerülve a vásárosok felé mentünk, nem igazán olyan szándékkal, hogy bármit is vegyünk. A meleg a szél mellett azért az embereket jócskán utolérte, és már csak az volt a kérdés meddig bírjuk ezt a színes kavalkádot kerülgetni. A konyha felszerelések közt megakadt a szemem egy uborka szeletelőn, főleg azért mert a régi, már nagyon cikk-cakkosan vágta utoljára a salátának valót. Gyors választás, a kiszolgáló kislány úgy elfutott, hogy a férjem kezdte keresni, hogy hová lett? Egy másik kiszolgálónak is feltűnt, hogy mit ácsorgunk a kezemben egy nejlonba csomagolt tárggyal, amikor megérkezett a kislány a számlával.

– Hát erre vártunk – mondtam a férjemnek, és a másik eladónak.

Nem érdekeltek tovább a papucsok és a kendők, a táskák is lebeghettek a szélben, nem vert gyökeret a lábunk a szilikon cicik nélkül lengedező melltartóktól, mi csak mentünk az illatok felé a csarnokba, hiszen zöldségekért jöttünk. Paradicsomért, paprikáért, zöldbabért, ennyit akartam venni. Aztán a kéklő szilva, az illatos őszibarack is felhívta magára a figyelmünket. Beleszagoltunk a levegőbe és a sokféle illat szinte csak hívott egyik helyről a másikra, hogy engem is vigyél magaddal, én is itt vagyok, lesz belőlem valami finomság, ha a konyhádba kerülök!

Akkor láttam meg a rókagombát, amiről tegnap olvastam a facebookon, hogy a sok eső után termett a zalai erdőkben. Meglepően sok volt, de egy csomagot, amit 800 Ft-ért adtak most életemben először megvettem. A férjem csodálkozva nézett rám, de nem hagytam magam lebeszélni a különlegességről, mert az asszonyok már is mondták, hogyan kell elkészíteni, ők mivel szokták főzni, és a csirkemáj egy kis dinsztelt hagymával csak jót tesz neki. Már csak a csirkemáj kellett, később, az is sorra került. A zöldbabot nagyon szeretem, de elég drágán tartották az árát, akiknél éppen megtaláltam. Már lemondtam róla, amikor egy idősebb házaspárnál a férjem meglátta a csöves kukoricát. Nem volt csak 4 db, és azokat a plázában biztos nem árulták volna, mert nem a szabvány méretükkel tűntek ki. A kezembe fogtam egyet, és kérdeztem:

– Mi az ára?

– 200 Ft-ért megkapják – mondta a férfi. – Van itt zöldbab, azt nem visznek?

– De, csak az a kérdés mennyiért adják – mondtam.

– 800 Ft, vigyék már el az egészet, mert a többit kinek adnánk el – volt a válasz. – Különben is ez a második érés és ilyenkor a legfinomabb a bab, látja milyen szép zöld, és nem biztos, hogy lesz még belőle.

 – Na, jó akkor elviszem az egész zöldbabot, látom kapor is van, abból is kérek 2 csomagot!

Az egészet berakták egy nagy zacskóba, és kértek érte 1200 Ft-ot. Siettek haza, mondták, már nem akarnak sokáig kint maradni, hiszen lassan dél közeledik.

Mi megköszöntük a kedves kiszolgálást, és jó étvágyat kívánva elköszöntünk a kedves árusoktól. Paradicsom és paprika is került még a kosarunkba, és boldogan indultunk ki a csarnokból, hogy még dél előtt mi is elérjük a buszt.

Otthon aztán megmértem a zöldbabot, a kijelző 1,20 dekát mutatott.

Legjobban a rókagombának örültem, mert eddig ezt még nem tudtuk megkóstolni.

Vannak apró örömök, ahogy majd elkészül a holnapi ebéd.

Lecsós rókagomba, kolozsvári szalonnával, alján lesütött tojásos nokedlival.

 

 

FENYŐ BENŐ A ZÖLD MANÓ

Zala vidék erdős dombján, fenyőerdő tündököl,

decemberben minden házban, vágják ki a sok fenyőt,

Advent után Karácsonyra, készül a sok gyerkőc,

ajándék hegy lesz újra? vagy virgács kerül a csomagra,

volt egy fenyő, kit csúfsága miatt, szidtak szapultak,

nem vitték ki a piacra, csak a sarokba ledobtak,

gondolt egyet jó nagyapó, fejszével levágta az ágakat,

ülő embert formált, és elvitte a városba,

lett már feje, szép nagy orra, szakálla egy felmosó,

kezén kesztyű, lábán cipő, ült a padon, mint egy őrző-védő

Ember.

reggelre, álmélkodva nézte a sok nyugdíjas,

nem hitték, hogy Fenyő Benő vigyázta az álmukat,

óvodából gyerkőcével, sétált haza nagymama,

Nézd mama, egy zöld manó, vigyázz a nyugdíjasokra!

délutáni napsütésben, láttam meg a zöld manót,

egy hete ül a padon, mint őrző-védő, a nyugdíjas ház előtt,

 Ő.

p1230093.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

EGY FAGYOS ÉJSZAKÁN

Két napig nem aludtam. Dühöngött a szél, a hó úgy esett, hogy csak a szemközti ház sziluettjét lehetett látni. Rázta a redőnyöket, a hang ébren tartott. Egész nap alig lézengtem. Féltem, még egy éjjelt alvás nélkül nem bírnék ki. Este egy fél altatót bevettem. Fejemre húztam a takarót, megpróbáltam aludni. Ami nem ment könnyen, de végre sikerült.

Éles berregésre ébredtem. Nem tudtam mi lehet. Vártam, hátha abba marad. Rájöttem, a kaputelefon, ami felébresztet. Kikászálódtam az ágyból, magamra húztam a köntösöm. Férjem mélyen horkolt. Reszketve mentem az előszobába. Felvettem a kagylót, alig hallható hangon megszólaltam:

– Ki az? – nem hittem, hogy ismerős lesz a hang.

– A negyedik emeleten lakom, Kovács János vagyok – mondta az ismeretlen hang.

– Nem vittem magammal kulcsot, nem tudok a házba bemenni! Legyen szíves kinyitni a kaput! – talán ezt hadarta, de alig tudtam felfogni, hogy mit mond.

– Rendben! – mondtam zavartan, és megnyomtam a kapucsengőt.

Nem értettem az egészből semmit. Éreztem nincs valami rendben. Mérges voltam az ismeretlen férfira, aki álmomban zavart. Soha nem érdekelt ki lakhat a negyediken. Egyáltalán van ilyen nevű lakó? Majd reggel megnézem a névsort, ha még emlékszem a nevére. Aztán az altató hatott, és újból kiütöttem magam.

Reggel említettem férjemnek az éjszakai kalandomat. Azt kérdezte:

– Miért nyitottad ki az ajtót? Ki tudja igazat mondott-e, és miért akart a házba jutni, lehet nem is itt lakik. Igazat adtam neki. Említettem, alig éltem, nem tudtam, mit csinálok az altató hatott rám így.

– Szólt a telefonom, és a szomszédasszonyom, aki egy emelettel lejjebb lakott, nagy mérgesen újságolta:

– Képzeld, volt egy éjszakai látogató a házban. Több embert is hívogatott a kaputelefonon, hogy engedjék be, senki nem engedte be, de valahogy mégis bejutottak. Ketten voltak egy hajléktalan nő és egy férfi. Reggel, a mi emeletünkön a szemétledobóban találta őket a szomszéd, amikor a szemetet kivitte, és ment volna dolgozni. Na, az aztán kizavarta őket. Lement velük. Az utcára kísérte a két hajléktalant, a papírral együtt, amin aludtak. Nagy csetepaté volt.

– Hajléktalanok voltak? – kérdeztem.

– Igen! Egy férfi és egy nő! – mondta még nyomatékosabban. – Csak nem te engedted be őket?

– De igen, és ha hajléktalanok voltak, már nem is bánom, mert legalább nem fagytak meg az utcán! – mondtam, és egyáltalán nem bántam már az éjszakai felkelésemet. – Tudod, te milyen hideg volt? Csillagokat láttam az égen! A hó elállt, legalább mínusz tíz fok is lehetett!

– Akkor is, de minek engedted be őket?!

– Nem tudtam, hogy ketten vannak! Férfihang szólt, hogy a kulcsát itthon felejtette, a negyediken lakik, és nyissam ki a kaput!

– Mindenkinek ezt mondta! Senki nem engedte be! Hogy lehettél ilyen felelőtlen, hogy beengedd a házba! – csak mondta, és mondta még egyszer a már előtte elmondott szövegét.

– Nekem nincs lelkiismeret-furdalásom, és azt se feledd, hogy Advent ideje van. Képzeld csak el, ha senki nem engedi be őket, és a ház előtt megfagynak. A meleg szobából te is könnyen huhogsz! Kit vonnának kérdőre? Csak sunnyognának. Én nyugodt vagyok. Neked sem kellene ezt senkinek elmesélned, hogy én voltam! – és egy nagy levegőt vettem.
– Nem raboltak, a házból nem vittek ki semmit, csak a házban aludtak, egy darab papíron, amit magukkal hoztak! Ebben a hidegben senkit nem kellene utcára dobni! Ha jól tudom, te is jársz hajnali rorátéra, ma nem voltál? Féltél a hidegtől? Neked sem lett semmi bajod, csak az, hogy jól felhúztad magad, még gutaütést is kaphatsz, és akkor már halálos áldozata is lesz az éjszakai kalandnak.

– Na, elmész te a csudába! – mondta és lecsapta a telefont.

 

 

A GALAMB

Barátnőm ült mellettem este az íróasztalommal szemben, és azt kérdezte:

– Milyen szobor az ott, a felső polcon, mert én nem emlékszem rá, hogy ezt már láttam valahol nálatok?

Annyira el voltunk foglalva a sok mesélni-valónkkal, ami velük történt mostanában, hogy akkor nem tudtam a kérdésére válaszolni. És ha válaszoltam volna, sem helyesen mondom el a történetét a szobornak. Valamiért azt hittem ezt a szobrot a férjem faragta. Pedig nem.

Hát ennyit arról, hogy néha nem vagyunk elég figyelmesek.

Megkértem férjemet, készítsen egy fotót a kisplasztikáról, hogy teljes nagyságában lássa az alig húszcentis szobrot, és hogy barátnőmnek elmesélhessem, miként került a galamb a mi tulajdonunkba, ki faragta, és miért van itt előttem a könyvespolcon a családom fényképe alatt.

Ezt a galambot a bátyám Csóti Gábor fafaragó iparművész faragta. Talán az egyik legkorábbi alkotása volt. A történet a hatvanas évekre datálódik. Egy ismeretlen férfi bekopogtatott budapesti lakásukba, Erdélyből érkezett, a tévében látott róla egy riportot, és szeretett volna vele megismerkedni. Akkor látták először egymást, és ismerkedésük emlékére kapta tőle a kis galambot. Akkor nem sejthette, hogy az ismeretlen látogatóból, és kíváncsi művészből, akit akkor megismert, még a húga férje lesz valamikor.

Ő magával vitte a szobrot Nagyváradra. Akkor került újra vissza, amikor házasságkötésünk után férjemként, Magyarországon telepedett le 1980-ban.

A kis szobrot, törékenysége miatt sokáig becsomagolva egy dobozban tárolta, és nem is bontotta ki. Nagykanizsán élünk ’84-óta, és most visszagondolva, alig tíz éve, a bátyám halála után került elő egy dobozból.

Férjem újra átcsiszolta és a nagyszobában a könyvespolcon kapott helyet. A szobor aljára a bátyám jól ismert szignója a CsG volt vésve. Mégis, amikor a szobrot a kezembe vettem, nem forgattam meg. Minden szobrát, hittem, hogy ismertem, de ezt előtte soha nem láthattam nála, csak a férjemnél, amikor kicsomagolta, ezért is gondoltam, hogy a férjem készítette.

Barátságuk bátyám haláláig tartott, és szeretettel őrizzük azt a kevés tárgyat, amit még tőle kaptunk. Csak ma döbbentem rá, hogy tévedésben éltem a szobrot illetően. Azt mondjuk nincs jelentősége sem a napoknak, sem az időpontnak, hogy mikor mi történik velünk. Minden csak a véletlen műve. Pedig van. Számomra ez a nap már sokszor volt a tévedések ideje.

A tavalyi lakásfestésnél arra gondoltunk kerüljön az én szobámba, a könyvespolcról biztos nem esik le, foglalja el azt a helyet ahol most a barátnőm felfedezte.

Béke és barátság, szeretet és nyugalom kísér bennünket a szép faragott galamb közelségében.

Talán az egyetlen szobor ebben a formában, de bátyám sok galériának dolgozott, így akár több is lehet belőle.

 

 

Lány a hídon

1974 júniusán kezdett már melegedni az idő. Budapesten a Vass utcában dolgoztam, és általában gyalog mentem a Ferenc körútra ahol laktam.

A sógornőm telefonált a munkahelyemre:

– Ágneska gyere fel hozzánk, vacsorázz nálunk, itt van papa, Stefi is megérkezett Nagyváradról.

Stefi, bátyám barátja volt. Még a ’60-as évek közepén forgattak egy filmet róla, ezt látta a tévében Nagyváradon. Elhatározta, hogy felkeresi. Ő is faragott, mint a bátyám. Kétévente kapott útlevelet, beállított ismeretlenül, barátságuk akkor kezdődött. ’69-ben már jól ismerték egymást, apám kocsijával nyaraltak Erdélyben, Stefiéknél, aki előtte nősült.

A vacsora jól sikerült. Utána hazamentem az albérletbe, és napokig nem láttuk egymást.

Mi akkor találkoztunk először.

Kedden telefonált a sógornőm: papa hazautazott, ők elutaznak, Stefi van a lakásban. – Na, akkor oda nem megyek, véletlenül sem, – gondoltam, furcsa volna, ha felmennék hozzájuk, amikor tudom, hogy nincsenek otthon.

Június 19-én, szerdán elindultam a belvárosba. Sétáltam, hogy ne menjek mindjárt haza, hiszen ott senki nem várt. Jersey nadrágban feszítettem a kor divatjának megfelelően a szára alul legalább 20 cm-es, korallszínű buklé blúz volt rajtam. Nem akartam vásárolni, csak szét akartam nézni. A sógornőm testvérénél volt egy ruhám, amit átalakított. Telefonált, – menjek fel hozzájuk próbálni. Sétám végén buszra szálltam, és a Rózsa-dombon találtam magam.

Beszélgetésben, ruha próbában voltunk, amikor csengettek.

– Ki a „fene” lehet az? – kérdezte dörmögő hangján Endre, Erzsi férje, a váratlan csengetésre. Stefi állt a bejárati ajtó előtt, mosolyogva, mert a kiszólást az előszoba ajtó engedte hallatni.

– Felevett a „fene”, hozzátok! Gáboréknál nem várt senki, nem szeretek idegen lakásban kuksolni – mondta nevetve.

Jól megnézett, körbejárt, és kíváncsian kérdezte:

– Nem jártál te a belvárosban, a Petőfi utcában?

– Ott sétáltam – mondtam mosolyogva.

– Akkor téged láttalak, ahogy előttem mentél. Egy kicsit ismerősnek tűntél, lebegett a barna nadrágod szára, a tömegben megpillantottam a korál felsődet. Nem mertelek leszólítani. Megvártam, amíg felszállsz a buszra. – Mondta barátságosan.

A családi vacsora egy fővel bővült.

Búcsúzás után nem kellett a pesti éjszakába kóborolnom. Esti séta, le a Rózsa-dombról, a Rómer Flóris utcába, a sarki ház mellett mentünk el, ahol ’69-ben éltem.

Bátyámék a Bem-téren laktak, elég lett volna, ha a Margit a hídig jön, de a hídon is átkísért. Nem siettünk, nem volt család, a bátyámék, apám, csak ketten sétáltunk, beszélgettünk. Elmondta, öt éve már látott egy fotón, apám dicsekedett vele a kiránduláson. Az éjszakai fények, a mellettünk elsuhanó villamos süvítő hangja, elrepített minket egy másik világba, ahol nem volt idő és tér, ami közénk állt volna.

A hídon hűvös szél borzolta meztelen karomat, átölelt, kicsit valótlanná téve a pillanatot. Nem láttunk másokat. Mentünk a felvillanó fények felé, a túl partra. Tudtam bátyám barátja, nem gondoltam többre, csak arra, egy barátságos ismerőssel járok az éjszakában. Humoros volt, kedves volt a hangja, két huncut fénnyel a szemében. Nem tűnt semmi lehetetlennek. A hídnak vége lett, megérkeztünk a Szent István krt.-ra.

A megállóban kézcsókkal búcsúzott.

Kézcsók…, nem csak mondta…, meg is csókolta a kezem!

 

A következő kedden a sógornőm kórházba ment, én főztem vacsorát a lányoknak, a két „fiúnak”.

Akkor találkoztunk utoljára, bár neki csak július elején telt le az egy hónapja. Nem tudtam, csak sejtettem, talán két év múlva újra láthatom. Számomra akkor még nem jelentett semmit. Családjával Erdélyben élt, bátyám barátja volt. Kicsit más volt, mint azok a fiúk, akikkel eddig összehozott a sors. Számomra egy „kedves” férfivé vált. Egy találkozás, egy séta, végig a Margit hídon. De bennem maradt egy emlék, kicsit más szemekkel néztem ezután a hozzám csapódó fiúkra. Már többet akartam. Kevés volt egy tánc, egy csók, ahogy elcsattant egy rövid ismeretségnél.

Vártam és tudtam, valaki eljön az életembe.

Talán Ő?

Már nem siettem.

 

 

A kulcs

Néha csak ülsz a tévé előtt, és szinte a nagy semmit bámulod. A film sem köt le, de nem akarsz mást csinálni, és csak hagyod, hogy a dolgok megtörténjenek. Amit ott látsz, az úgysem rólad szól, de jó mások életét élni. Persze csak akkor, ha az számodra is elviselhető. Olykor szép emlékek jutnak az eszedbe, néha csak azért nézzük, mert szeretnénk azon az ismeretlen helyen élni, hiszen akikről a filmben szó van, ők is milyen jól érzik magukat, és biztos nem vágynának a mi sivár életünkre.

A film már jó ideje ment, „A levélíró” volt a címe. Nem láttam még, és úgy elmerültem az idilli mesében, hogy alig vettem észre, de már én is belecsúsztam az ott történtekbe. Megszűnt körülöttem a világ. Egy kislánynak drukkoltam, aki egy nap egy ismeretlentől leveleket kap. Azt hiszi egy rokona írt. Vagy talán a régen nem látott apja? Kíváncsivá lesz, és elkezd a levél írója után nyomozni. Megtalálja a levél íróját, egy öregeknek fenntartott otthonban. Barátság szövődik köztük. Az új érzelmek teljesen megváltoztatják, idővel az apját is visszakapja. Végső búcsúként az öregúr egy kulccsal ajándékozza meg.

Egy kulcs, olykor ajtókat nyit meg, és elénk tárulhat egy új világ. Ez történik a kislánnyal is a filmen.

Igen a kulcs!

Most a kulcs szóra felvillant valami az agyamban, hogy nekem is van egy kulcsom. A film kapcsán tudatosult bennem, hogy megkeressem a régi tárgyat, amit, évek óta nem láttam, de tudtam ott lapul egy doboz alján.

Van egy kulcsom, amit régóta őrzök. Hogyan került hozzám? Sokat gondolkodtam, de nem tudnám megmagyarázni. Egyszer csak nálam lett.

Lehet valahol megláttam, gyerekként megtetszett és magamhoz vettem.

Soha nem „loptam” semmit. Ezt bizton állítom, és ha valakié lett volna, lelkiismeret furdalásom lenne, de nincs. Sárgarézből van, és az van belevésve, hogy ANOSTER, így nagybetűkkel. Nem tudtam mit jelent, de a kulcs jelentéktelennek látszik.

Nem hordtam magamon, bár láncra lehetne fűzni. Mindig csak egy dobozban tartottam. Sokat költöztem, így több mint ötven év távlatából is sikerült megőriznem, néha kézbe venni, és gyönyörködni benne.

A különleges kulcs tett volna engem is különlegessé? Nem hinném. Néha vállaltam azt, hogy bátran elinduljak ismeretlen ajtók felé. Olykor élve a lehetőséggel új utat, új életet választottam magamnak.

Most már csak azt kell kitalálnom, hogy én kinek adjam tovább, ezt a kicsi értéktelen sárgaréz kulcsot. Kinek változtatná meg az életét, mint az enyémet.

Különleges kulcs, van ereje, azt mindig az egész lelkemben éreztem, hogy előre kell mennem amerre a szívem, és az eszem vitt tovább.

 

Wikipédia: Mágiás gyógyítások Bizáncban. A vesebetegségekért három démon okolható: Kourtae, Audemaeth, és Anoster. Hatástalanításukhoz (az ördögűző szertartáson kívül) külön-külön speciális amulett viselése szükségeltetik…..

Ki tudja ezek után, hogy mi van a birtokomban.

 
 
 
A bádoghegedű
 
Hosszú idő után, ami mögöttem van, csak most tűnt fel, hogy gyerekként furcsa játékaim voltak. Ki tudja a szüleim hogyan jutottak néger babához, de nekem az volt. Nem élt külföldön rokonunk, nem onnan, de soha nem kérdeztem őket-e felől. Volt egy szép hajas babám. Biztos a nővéremtől maradhatott rám. Sok játékot örököltem tőle.
A barna bádoghegedű nem ilyen volt. Karácsonyra kaptam, hogy miért, azt nem sejtem. Előtte hangszer nem volt a kezemben. Nem kértem ajándékot, mindig megelégedtem azzal, amit a szüleimtől kaptam. Orgona hangja töltötte be vasárnaponként a templomot, ami a lelkemig hatott. Hegedűt nem láttam, csak egy cimbalmot. Azon Nanika játszott, amit elfoglaltsága miatt csak ritkán vett elő, pedig azt állandóan hallgattam volna. Nanikának a szomszédban élő nagymamát hívtuk, akit az unokája után mindenki csak így szólított. Nekem a cimbalom maga volt a csoda. Kislány voltam, de néha bátorságot merítettem, és amikor megkértem, olykor leültetett maga mellé, és játszott a hangszerén.
A hegedűvel nem tudtam mit kezdeni, a sorokba dobtam. Gyurka bátyám harmadikos gimnazista volt, amikor kezébe került a számomra értéktelen holmi, és próbált rajta játszani. A nagyon egyszerű, bádogból készült barnára festett kis gyerek hegedűm, amin csak fém húrok lehettek, őt elbűvölték. Bátyám képes volt rá, hogy tanulás helyett egész délután azon az ócska játékon gyakoroljon, de zenét nem tudott varázsolni belőle. A szomszédok azt mondták, ők már nem bírják ezt a cincogást, amit a bátyám művelt a rossz hegedűvel.
— Összetörik, ha a gyerek nem hagyja abba. Fenyegették meg a szüleimet.
A szemben élő Zsuzsa néni férje felajánlotta apámnak a régi hangszerét, amit ő csekély áron megvásárolt, és az elromlott motorkerékpárját olykor megjavította, még fizetség gyanánt. Addigra apámat már meggyőzte a bátyám, hogy minden elektromosság, ami addig érdekelte, már nem fontos a számára, csak a hegedű. Ő megértette vele, akkor tanulhat zenélni, ha leérettségizik. Utána elintézik, hogy Szegedre kerüljön. Szorgalmasan tanult. Mindene a hangok világa lett. Pár év alatt az előképzést a furulyán megkapta, aztán hegedűre váltott, majd utána került a szegedi konzervatóriumba.
A zene így költözött be hozzánk. Nem tudtuk mit játszik, de az utcában olykor mindenki hallotta a dallammotívumokat. Egész nyáron gyakorolt. Akkor már tényleg reggeltől-estig. Játszotta a számunkra ismeretlen hegedűszólókat, amit feladatul kapott. Hiszen a nyári melegben csak a hűvöset adó vadszőlővel befuttatott gangon, (tornácon) tudott gyakorolni. Ha a szobában játszott, akkor az ajtóra, ablakra, takarót akasztottunk, de a szólamok átszűrődtek, és felénk szálltak.
Máig ismerem ezeket a hegedűn általa játszott, mára már, fülbemászó dallamokat. A szerző és a szám neve ismeretlen, de a dallamjáték újra visszacseng, és tudom, hogy az egyszerű kis bádoghegedű változtatta meg az életünket, és tette az egész családot zenebaráttá.
 
 
Dó, – re,  mi, …..
 
Anyámtól szépen csengő altató dalokat soha nem tanultam, a nővérem sem énekelt nekem. Akkor ez nem tűnt fel. Amikor általános iskolában az egyszerű ének helyét, a Kodály Zoltán féle oktatás váltotta fel, ismertem meg a szolmizálást, és nagyon tetszett. Könnyen tanultam, szerettem énekelni, boldog voltam, amikor a Vékony tanár bácsi a karénekbe is beválasztott. Vidáman énekeltük a szebbnél szebb magyar népdalokat, és hogy Vejnemőjnen is muzsikál. Szívesen jártunk a barátnőmmel a délutáni próbákra. Énekeltem otthon az iskolában, és a kórusban tanultakat.
Feladatomnak tartottam, hogy a nővéremnek is megmutassam az ott hallottakat. Sehogy nem értettem, ő miért nem dalol? Délutánonként próbáltam őt a hangok felé terelgetni.
Apánk egyik alkalommal mérgesen szállt le a biciklijéről, és kérdőre vont:
— Miért kiabálsz úgy a nővéreddel, hogy az egész utca tőletek zeng?!
Meg akartam tanítani, és ha nem azt a hangot adta vissza, mint amit én, hát mérgesen kiáltottam rá:
Te nem hallod a hangom? — miért énekelsz hamisan, azt énekeld, amit én — kiabáltam. Amit aztán apánk még az utca elején is hallott.
Ő meg szegény csak nevetve mondogatta:
Értsd már meg, én nem hallom, hogy te mit énekelsz másként, mint én!
Akkor jöttem rá, sem neki, sem anyámnak nem volt jó hallásuk, ezért nem énekeltek.
Nővérem tavaly áprilisban hagyott itt minket. Énekelni soha nem hallottam, többet a hangját sem hallhatom. Hiányzik az egyszerű beszéde, ahogy mindent elmondtunk egymásnak. Amikor visszaemlékeztünk ezekre a dolgokra, jókat mosolyogtunk, és felidéztük a múltbéli radikális ének oktatásom részleteit. Újra tudtunk nevetni a régen történteken, de soha nem haragudott rám.
Ez jutott az eszembe akkor is, amikor a Bécsi Újévi Koncertet néztük. Sajnálom, hogy nem hallhatta úgy a zenét, mint mi. Engem a zene szeretete sok mindenen átsegített. Kezdetben, amikor az albérletben egyedül éltem, csak bekapcsoltam a kis Sokol rádiómat, bármilyen primitív volt, találtam rajta zenét, máris feledtem a nehéz pillanatokat. Az éneklő gyermek lassan eltűnt. Az idegen környezetben, aztán leszoktam a dalolásról. Mára már a hangom is elment, mert kevesebbet beszélek. Hogy valaha énekkarba jártam, alig hihető.
Örültem, amikor keresztfiam azt mesélte ő is szeretett karénekre járni. Szép emlékei vannak arról, hogy bármerre mentek országos versenyre Kati nénivel, az énektanárnővel, mindig Arany Serleggel tértek haza. Persze a heti egy karének akkor nem tette boldoggá, de mára, ő is csak a lányát biztatja, hogy járjon a délutáni próbákra.
Mindent gyakorolni kell, és ha nem foglalkozunk azzal, amihez akár csak egy- kis tehetségünk is van, elszáll, mint a hangunk.
 
 
Álom, és valóság
 
Férjem boldogan ébredt, és mosolyogva mesélte az álmát.
….Budapesten, a metrón utaztam, és vártam, hogy beszálljak. Amikor megállt, régen meghalt barátomat láttam a két fiával a sok utas között. Mosolyogva léptek felém, és amikor csodálkozva kérdeztem tőle, hogy te vagy?....akkor, boldogan mesélte, hogy igen én vagyok, és itt vagyok!....és te is találkozhatsz velem, — mondta, még a hangját is hallottam, — mert a feleségem, a Klára addig imádkozott, hogy visszaengedtek a földre! Én beszálltam a metróba, az ajtók becsukódtak, és utána melegség járta át a szívemet….
Képzelheted, mesélte tovább, hogy mennyire meglepődtem, hiszen milyen régen meghalt, eddig soha nem álmodtam vele, és most olyan valóságosnak tűnt minden perc, és pillanat, hogy tényleg azt hittem, láttam őket.
Tudod a Klára milyen „szent asszony” biztos rengeteget imádkozott és a Pityut sikerült vissza imádkoznia a földre. Mondta meggyőződve. Csodálkozva hallgattam férjem álmáról mesélt történetét.
Aztán folytattam.
Az én nővérem nem régen halt meg, még álmomban nem találkoztam vele, de nekem is volt egy nagyon szép álmom. Bár ez nagyon furcsa álom volt.
….egy régi udvarlomnál jártam Budapesten, az édesanyjával beszélgettem, kérdeztem: hogy mi lett a fiával?
Gyere, megmutatom — mondta, és utána mentem.
Magasra törő sziklák közül léptünk elő, és amikor felfelé néztem, egy égig érő fantasztikus világ vett körül. Szinte az égből nyíltak ki a fák, de a föld felé néztek és a kezünkkel elértük a fák lefelé nyúló hullámzó koronáját, amik élénk színben borultak ránk. Narancs, kék és mályvaszínben, a színek állandóan változtak, boldogsággal töltött el, ahogy az arcomat simogatva lépkedtem. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy alig mertem tovább menni, mert féltem nehogy valamire rálépjek.
Fényárban úszott minden, akkor anyukám jelent meg, és azt mondta:
Mi itt nagyon szép helyen vagyunk a nővéreddel, de téged ez a látvány ne tévesszen meg, még ne akarj ide jönni….!
Mindkettőnk álma furcsa volt. Hiszen ritkán fordul elő, hogy két ember álmában egyszerre jelenjenek meg azok, akiket nagyon szerettek, de már nem láthatják őket. Nem vagyok szent asszony, mint Klára, soha nem imádkoztam annyit, hogy visszakapnám az anyukámat, de most egy álom erejéig viszontláttam őt, megnyugtatott, amit mondott, és nagyon jó volt vele. A szívemben éreztem a találkozás csodáját, örültem, hogy megint üzent nekem.
Szép napunk volt, és az álmunk gyógyírként hatott mindkettőnkre.