Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Csóti Ágnes

mcsotiagnes.jpgM. Csóti Ágnes

Melegáné Csóti Ágnes Éva vagyok, 1949. november 2-án születtem Kiskőrösön szüleim negyedik, utolsó gyermekeként.
Petőfi Sándor szellemisége belengte a falunkat, a könyvek szeretetét már gyermekként megismertették velem. Bátyám Budapestről hozta a kultúrát, ő iparművész lett. A kor művészeit, íróit, színészeit, általa sikerült megismernem. Másik bátyám Szegedre került, ő és családja a komolyzenével jegyezte el magát. Nővérem fodrásznak tanult, tőle kaptam a sok romantikus könyvet. Kiskőrösön érettségiztem.
Budapestre kerültem. „Masamódnak” tanultam, de vizsgáim után a főnökeim az irodában találtak nekem munkát.
A könyveket, amit addig olvastam, mindig tovább tudtam adni, újra meséléssel. Meg tanultam azonnal hangosan fogalmazni, és szüleimnek élményeimről 8-10 oldalas leveleket írni.
Három embert csodáltam gyerekként, a zeneszerzőt, az írót, és a szobrászt. Férjem tervező grafikus és szobrász. Az 1980-as évek elején mentettem át Nagyváradról. Vele kerültem 1984-ben Nagykanizsára. Azóta is itt élünk.
Apám egész életét gépek mellett töltötte, majd anyám halála után írni kezdett, és egy XX. századi család történetét hagyta ránk. Nyugdíjasként ezt kezdtem el gépelni.
Először versek voltak bennem, de azt nem mertem leírni, majd jöttek a történetek. Fiatal barátnőim biztattak további írásra, hogy merjek nyilvánosság elé állni. A Facebook segítségével mára sok élő költőt, és írót ismerhettem meg.
2014-ben a Kanizsa Antológia 15. számában jelent meg először írásom nyomtatásban.
2015-ben, majd 2016-ban, 2017-ben, és 2018-ban is helyet kaptak írásaim a kiadványban. Az Országos Mécs László Irodalmi Társaság pályázataira és a Karkoskúti Antológia nyugdíjas pályázatára jelentkeztem minden évben eddig sikerrel.
Az Élő Irodalom - Élő Könyv Műhely, „S(z)ó, bors, paprika” (Tél) (Nyár) kiadványaiban gasztró írásokkal jelentkeztem.
Nagykanizsai Takács László Irodalmi Kör (TALK) tagja vagyok 2015 óta. Nagykanizsai Megyei Jogú Város Önkormányzata Kulturális Bizottsága támogatásával és a TALK hozzájárulásával jelent meg első novellás könyvem 2017-ben NAPFOGYATKOZÁS c. alatt. 
CSODAVILÁG c. 2018-ban jelent meg saját kiadásban novellás kötetem. 
2019-ben „A mi Kanizsánk…” c. a TALK által megjelentetett kiadványban is van írásom.
2019-ben a Szárnypróbálgatók” Magyar anyanyelvű alkotók országos antológiájában megjelent egy novellám. 
Történeteimet magamról, életem eseményeiről, álmaimról, olykor a képzeletem segítségével írom. Gyermekeim nincsenek, de minden egyes novellámra, mint „saját gyermekemre” tekintek. Ők hárman édesanyám, édesapám és bátyám már nem tudhatták meg, hogy az írásban találtam önmagamra.
Köszönöm „Nektek ott fent”, hogy egyengetitek utamat.
Köszönöm mindazoknak, akik bíznak bennem.

 

Művei az oldalon:

Áldás a szerelemre

Álom, és valóság

A bádoghegedű

Csak egy pillanat,… virtuális szerelem

Dó, – re,  mi, …..

Egy fagyos éjszakán

Esti csoda (vers)

Fenyő Benő a zöld manó (vers)

A galamb

A kulcs

Lány a hídon

Lát – lelet

Napi történet – Hogyan kapjunk szívinfarktust a saját lakásunkban, miközben másért izgulunk

Rókagomba

 

 

Esti csoda

Távolban egy szivárvány
épp egy felhőhöz simult,
amikor meglátta őt a Vihartündér,
és szivárványszínű legyezőjével,
búcsút intett a lenyugvó Napnak.

 

 

Csak egy pillanat,… virtuális szerelem

Már készült haza, de még az utolsó percben felkapta a gépet, és kinyitotta a Facebook oldalát. Ami a szeme elé került, attól hirtelen hátra hőkölt, és a karja egyből lúdbőrös lett. A hatalmas fehér verdához egy nő támaszkodott. Ahogy a nap megvilágította az amerikai kocsit, úgy a nő arcát is a jótékony fények kissé homályossá tették, nem voltak élesek a vonalak, de ő azonnal ráismert ez Mimike! De hogy került ennek a kocsinak a közelébe, és hol készült róla a fotó? – Elmélkedett Lackó. Egy hónapja látta a nőt, akkor ő a szomszédasszonyával cigarettázott, és Mimike kérdésére hogy, hogy van? – elég nyeglén válaszolt, – hogy láthatja jól! mire a nő megfordult, elment mellettük, és másnap, amikor megint látta, már szinte rá sem nézett!

Most, hogy meglátta talpig feketében, a torka összeszorult, a pillangók futására a gyomrában egyáltalán nem számított. Ez a kép a Facebookon nagyon mellbe vágta. Csak nézte, és nézte, és a gondolat, hogy ezt a képet nem csak ő látja, hanem vele együtt már nagyon sokan látták, kicsit féltékennyé tette. Nem gondolta, hogy a nőnek ennyi ismerőse lehet. Fogalma nem volt, és ahogy olvasta a sok ismeretlen nevet, csak egy kérdése volt vajon kik lehetnek ők? Tetszett neki a nő, bár soha nem merte megközelíteni. Most, amikor ilyen fenségesnek, ilyen határozottnak, de mégis elesettnek látta, még jobban hatott rá. Ahogy a kezével a nyaka alatt könyökölve megtámasztotta magát az autón, nem pózolt, csak támasztékot keresett. Lábán a fekete harisnya, magas sarkú cipővel, amivel kicsit előre lépett, olybá tűnt, mintha azt mondaná itt vagyok! Ugyan, a fekete hosszú ujjú blúz, teljesen eltakarta a karját, de a mély dekoltázs, rajta a csillogó nyaklánc amiről el sem tudta képzelni, hogy miből lehet csodálatosan ragyogott a nő fehér nyakán, kiemelve azzal annak hosszúságát. Meglepte, nem látta azelőtt, hogy ilyen szép kívánatos hosszú nyaka van Mimikének. Jó lenne a nyakán csillogó fényekbe csókolni, hozzá érni, és egy pillanatra az ujjával megérinteni és a képernyő felé nyúlt újra érezni azt a fanyar illatot, amit mindig is érzett, ha a közelében volt. Az asszony a bal karját a csípőjén megtámasztotta, és a hosszú ujjain ezüstösen csillogott a fehér körömlakk. A fekete ruhán foltokban ragyogott a Nap, és a fények zúgása a gyomráig zengett.

A háttérben lévő épület ismeretlen volt, a kocsit még soha nem látta, csak Mimikét, és most nagyon szeretett volna hozzá bújni, érezni érzéki illatát, a nyakába csókolni, majd még lejjebb haladni végig azon a hosszú combon, amit a fekete harisnya eltakart, de mégis kiemelték a nő szép vonalát.

Kicsit bolondnak érzete magát, hogy ezt eddig nem vette észre. Hogyan is láthatta volna, hiszen a nő, neki így soha nem jelent meg, és most alig kapott levegőt, mert alig hitt a látottakban. Tudta, a férjének pózol, rá mosolyog és ez még vadabb gondolatokkal szőtte be az agyát, a féltékenység eddig ismeretlen zöld szemű ördöge már a fejében dübörgött.

Ahogy a kocsihoz simult és nem hozzá még képzeletben is alig lehetett mellette, mert nem tudta, hogy hol van? Miért van feketében? Miért nem hozzá bújik, hogy megvigasztalja, ez nagyon feldühítette. Dühöt érzett és vágyat, de akkor egy pillanatra eszébe jutott, hogy tegnap késő este már látott fényeket Mimikéék szobájában. Ez megnyugtatta és a gondolat, ami az agyában végig futott, egy halvány mosolyt repített az arcára.

Te meg mit nézel ilyen meredt szemekkel azon a Facebookon? kérdezte a főnöke, és jól hátba vágta.

Lackó, egy gyors mozdulattal lecsapta a gép tetejét.

 

 

Áldás a szerelemre

Anyukám nem nevelt arra, hogyan kell a férfiakat megszerezni. Volt két bátyám, az apukám, akiktől láttam, a férfiak hogyan viszonyulnak a nőkhöz. Nem tudtam magamat eladni ezen a piacon, félénk voltam, és talán túl őszinte. Hazudni soha nem tudtam, bár a nővérem olykor próbált félrevezetni, hogy ne legyek annyira naiv. Mondott valami történetet, és bármennyire hihetetlennek tűnt, nem kételkedtem benne, hiszen a nővérem volt. Aztán a fővárosba kerültem, sok mást tapasztaltam az életről, már nem voltam annyira naiv, a saját káromon tanultam, de azért mindig hittem az emberekben. Régi mondás, amitől a legjobban félsz, amit egyáltalán nem akarsz, ami ellen tiltakozol, az fog veled is történni. Így jártam én is. Nem néztem nős férfira, nem akartam kikezdeni egy apával sem, akinek volt már felesége, vagy gyermeke. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem a bátyám barátjával.

Őt apukám ismerte, szerette, dicsérte, milyen kedves, és milyen jó humorú férfi. Aztán úgy hozta a sors, hogy közelebbről is megismertem, és szerelem lett közöttünk, ha nem is első látásra, vagy talán mégis, és sok év után már a házasságon törtük a fejünket. Sokat gondolkodtam a dolgon, mi legyen. Felesége, kislánya volt, ismertem őket, nehéz volt elhatároznom, hogy igent mondjak, és a közös jövőnket építsük. Az esküvő csak Romániában Oradeán lehetett, akkor így ismerték a várost, hiába mondtam, Nagyváradra megyek. Ha telefonálni akartam a Nyugati pályaudvarnál álltam órákig, hogy kapcsolják a vonalat, holott előtte már levélben leírtuk és egyeztettük mikor, melyik órában leszünk elérhetők. Ő, Nagyváradon állt a postán és várta, hogy a fülkébe szólítsák. Sokszor hosszú hónapok után, csak percekre hallhattuk egymást. Amikor a menyasszonyi ruhámat kerestem, jártam a kis butikokat, hogy egy szerény nem hosszú, de mégis esküvőre alkalmas ruhát találjak magamnak a csekély fizetésemből. Talán jó, hogy nem képzeltem el magamat soha hosszú uszályos menyasszonyi ruhában, mint általában a nők. Nem álmodoztam álmatlan éjszakákon, hányan leszünk? Mi lesz a menü, milyen sütiket válasszunk. Valamiért soha nem voltak ilyen álmaim, ezért, amikor megláttam a fehér muszlin ruhát, apró kék virág mintákkal, ami aztán az alján egyre sűrűbb mintában teljesedett ki, azonnal tudtam ennél egyszerűbbet és szebbet, ha az egész várost bejárom, sem találok. Fejemre egy minimálárt tokkalap került, én varrtam rá egy kis tüllt, ami éppen eltakarta az arcom, és sokkal egyszerűbb volt, mint amiket másoknak a kalapszalonban készítettem.

Tudtam, kicsit fájt, csak apukám lehet az esküvőmön. Reggel kilencre mentünk, a román anyakönyvezető szavait a férjem fordította magyarra. Elvált volt a férjem, soha nem gondolhattunk egyházi esküvőre, hogy ott kapjuk áldást a házasságunkra. Mindketten katolikusok vagyunk. Ő a máramarosszigeti templomba járt ministrálni. A csontig hatoló hidegre emlékezett. A sokszor mínusz 20 fokban a névsorolvasásra, hogy mise előtt már fél órával ott kellett állni, és a vékony cipőkben mennyire fáztak. Én is jártam templomba, a fehér bérmálási ruhámban végre szépnek képzeltem magam. Tudtuk, onnan föntről nem kaphatunk templomi áldást, csak magunkban hihetünk, és a szerelmünkben. Nem esküdöztünk senki előtt, hogy holtomiglan egymás mellett leszünk, de nem fenyegettük egymást, hogy elválunk a másiktól. Ez a szó nem hagyta el a szánkat.

Amikor a Házasság hete program utolsó napján meghirdették, megtartják a szerelmesek miséjét, szóltam a férjemnek, vasárnap este templomba megyünk, és végre mi is áldásban részesülünk. Soha nem gondoltuk, hogy ebben részünk lehet, de ez a soha, most valósággá vált, és megkaptuk az áldást. Nem hittük, hogy könnyű lesz az életünk, de bíztunk egymásban, és abban, hogy a szerelem majd átsegít a nehézségeken, és így is lett. Persze szükségünk van arra is, hogy emberileg mindent megtegyünk, és ezen kívül még szükség van a fentről jövő áldásra, arra, hogy amikor az élő Isten közel jön hozzánk, és elindít bennünket egy útra, akkor érezzük, hogy velünk is jön, és nem árt, ha akkor a templomba vagyunk.

Kaptunk egy törékeny kerámia szívet a templomban, amit most a polcra tettem. Amikor a szüleim először találkoztak, akkor vett apukám anyukámnak, egy szerelmi ajándékot, ami egy kerámia készlet volt, amiből mára két is kancsó maradt. Törékeny mindhárom, nekik egy egész készletük volt, és a sok év után két kancsó maradt az utódokra. Nekünk egy kerámia szív került a birtokunkba, erre kell vigyáznánk, a még fennmaradó éveinkben.

Mi azt érezzük, hogy Áldással könnyebb az élet.

 

 

Lát – lelet

Kicsivel elmúlt egy óra, befejeztük az ebédet, és az ablakhoz álltam szellőztetni. A levelüktől megfosztott fák ágai között két nőt látok, akik babakocsit tolnak, és a kocsik mellet gyerekek futnak. Öten vannak, kicsik még ők is, alig pár évesek. Ki-kihez tartozik, azt nehéz lenne megmondani, csak sejteni lehet. Az egyik anyukán akad meg a szemem, akinek a meztelen karjai valósággal világítanak, a fekete trikó nem sokat takar a felső testéből. A gyerekeken is vékonyka ruhácskák vannak. Az iramot a két nő diktálja, lehetnek vagy húsz évesek, ők is fáznak, az egyik mindenesetre. Talán hogy a lurkók ne fázzanak, azért futnak mellettük. Kicsit borongós az idő, november van, de az előbb még sütött a Nap. A hőmérő ugyan +18 fokot mutat. Csak én fázom, ahogy kiléptem az erkélyre, a meleg lakásból, ahogy utánuk néztem. Őket valami más melegíti. Rájuk Isten fújt szelet, hogy megvédje a kisdedeket.

Végig fut rajtam a hideg, amikor arra gondolok: vajon az orvosnak mit panaszkodnak, miért is beteg a gyerek?

Már megint esik….

 


Napi történet – Hogyan kapjunk szívinfarktust a saját lakásunkban, miközben másért izgulunk

Délután, amikor a férjem elment otthonról, leültem a számítógéphez, és elővettem azt a két verset, amit mostanában írtam. Csönd volt, és a gondolataimat próbáltam csak a két versre összpontosítani, mit érezhettem akkor, amikor ezeket írtam. A mosógépet bekapcsoltam, az a háttérben csendesen duruzsolt, majd a centrifugálás előtt megállt.

Lassan letisztultak a dolgok, és meg voltam elégedve az eredménnyel, elmentettem a verseket, még címet is találtam nekik.

Hallottam, hogy a férjem kulccsal nyitja az ajtót, de nem mentem ki hozzá, felálltam és bekapcsoltam a gépet, hogy most centrifugálja ki a vizet.

A férjem nagy lendülettel lépett be az ajtón, és nagy hangon azt mesélte:

– Képzeld a srác, aki a kilencediken lakik, tudod, aki mozgássérült, annak a kis kézi kocsija, amivel segít magának, hogy a lépcsőkőn lejusson, fent van a liftnél, és a fiú személy autója, amivel közlekedik, ami a ház előtt áll, most nincs ott! A srácot sem láttam sehol, csak nehogy valaki elvigye a kézi kocsiját, mert mi lesz vele!

Néztem rá, és nagyon elcsodálkoztam. Tudom, hogy csak azzal tudja a lépcsőket megjárni, hiszen nincs tehermentesítve a feljáró, és neki, aki sem a kezét, sem a lábát nem tudja rendesen használni, mekkora megpróbáltatással jár naponta lejutni a kilencedik emeletről a földszintre. Hogy aztán be tudjon a személyautójába szállni, amivel naponta jár a munkahelyére, mert dolgozik, és este, amikor hazajön, megint fel kell jutnia, a kilencedik emeletre. Mi, akik már sokszor találkoztunk vele, úgy segítünk neki, hogy felkapjuk a kocsiját, és le vagy felvisszük a tizenkét lépcsőn, hogy azt ne keljen minden lépcsőfoknál le-vagy felfelé vinni, és utána tud beszállni a liftbe, majd a lakásához eljutni. Mindig tisztelettel vagyunk iránta, hiszen itt kapott lakást az Önkormányzattól, amiben él.

Kimentem az erkélyre, nekem is meg kellett néznem, hogy a személyautója tényleg nincs a ház előtt, azon gondolkodtam, hogyan fog este a lépcsőkőn feljutni. Bementem a fürdőszobába még ment a mosógép, az ajtónak háttal álltam, és a megtörténteken törtem a fejem. Hirtelen megfordultam, egy nagyot kiáltottam, mert egy fekete alakot láttam elmenni az ajtó előtt.

A férjem csak nézett rám.

– Neked meg mi a bajod, hogy ekkorát sikítottál?

– Hagyjál már! – szóltam vissza. – Egyáltalán te hogy kerülsz ide? Az előbb kint voltam az erkélyen, nem voltál itt a szobában, most meg onnan jössz, akkor hogy kerültél ide? – mondtam neki, de már akkor a szobában ültem az ágyon, mert a kezem lában úgy remegett, hogy le kellett ülnöm.

– Hogy kerülök ide, hát bejöttem a műteremből és kimentem a konyhába, ott nem voltál, a ceruzámat kerestem, és bementem a nagyszobába, te háttal álltál a fürdőszobában, most meg jöttem ki a nagyszobából, mert ott találtam meg a tollam. De hogy ennyire megijedsz tőlem pedig egy árva szót nem szóltam!

– Képzeld, ha megszólalsz, akkor hogy megijedek tőled, hogy a szellem még beszélni is tud! Nekem itt a semmiből léptél ki, ahogy megálltál előttem, miközben én azon gondolkodtam, mi lett a sráccal, hová tűnt, hogyan fog feljutni a lakásába!

Csak reméljük, hogy rendes lakók laknak itt, és senki nem tünteti el a mozgásában korlátozott fiatalember kézi kocsiját a tízemeletes házban.

 

 

Rókagomba

Ritkán megyünk ki a piacra, a város másik felén van a csarnok, de ma havi vásár volt. Az ebédet elég későn hozták, a fél 11-es buszt értük csak el. Szerencsénkre a csarnok előtt tett le minket, amin nagyon elcsodálkoztunk, de szívesen vettük, hogy nem kell még külön a városközpontból gyalogolni. Azonnal a csarnokba mentünk, hogy lássuk az árakat, és hogy milyen a felhozatal, hiszen ma kedd van, a hét második napja.

A nagy tömeget kikerülve a vásárosok felé mentünk, nem igazán olyan szándékkal, hogy bármit is vegyünk. A meleg a szél mellett azért az embereket jócskán utolérte, és már csak az volt a kérdés meddig bírjuk ezt a színes kavalkádot kerülgetni. A konyha felszerelések közt megakadt a szemem egy uborka szeletelőn, főleg azért mert a régi, már nagyon cikk-cakkosan vágta utoljára a salátának valót. Gyors választás, a kiszolgáló kislány úgy elfutott, hogy a férjem kezdte keresni, hogy hová lett? Egy másik kiszolgálónak is feltűnt, hogy mit ácsorgunk a kezemben egy nejlonba csomagolt tárggyal, amikor megérkezett a kislány a számlával.

– Hát erre vártunk – mondtam a férjemnek, és a másik eladónak.

Nem érdekeltek tovább a papucsok és a kendők, a táskák is lebeghettek a szélben, nem vert gyökeret a lábunk a szilikon cicik nélkül lengedező melltartóktól, mi csak mentünk az illatok felé a csarnokba, hiszen zöldségekért jöttünk. Paradicsomért, paprikáért, zöldbabért, ennyit akartam venni. Aztán a kéklő szilva, az illatos őszibarack is felhívta magára a figyelmünket. Beleszagoltunk a levegőbe és a sokféle illat szinte csak hívott egyik helyről a másikra, hogy engem is vigyél magaddal, én is itt vagyok, lesz belőlem valami finomság, ha a konyhádba kerülök!

Akkor láttam meg a rókagombát, amiről tegnap olvastam a facebookon, hogy a sok eső után termett a zalai erdőkben. Meglepően sok volt, de egy csomagot, amit 800 Ft-ért adtak most életemben először megvettem. A férjem csodálkozva nézett rám, de nem hagytam magam lebeszélni a különlegességről, mert az asszonyok már is mondták, hogyan kell elkészíteni, ők mivel szokták főzni, és a csirkemáj egy kis dinsztelt hagymával csak jót tesz neki. Már csak a csirkemáj kellett, később, az is sorra került. A zöldbabot nagyon szeretem, de elég drágán tartották az árát, akiknél éppen megtaláltam. Már lemondtam róla, amikor egy idősebb házaspárnál a férjem meglátta a csöves kukoricát. Nem volt csak 4 db, és azokat a plázában biztos nem árulták volna, mert nem a szabvány méretükkel tűntek ki. A kezembe fogtam egyet, és kérdeztem:

– Mi az ára?

– 200 Ft-ért megkapják – mondta a férfi. – Van itt zöldbab, azt nem visznek?

– De, csak az a kérdés mennyiért adják – mondtam.

– 800 Ft, vigyék már el az egészet, mert a többit kinek adnánk el – volt a válasz. – Különben is ez a második érés és ilyenkor a legfinomabb a bab, látja milyen szép zöld, és nem biztos, hogy lesz még belőle.

 – Na, jó akkor elviszem az egész zöldbabot, látom kapor is van, abból is kérek 2 csomagot!

Az egészet berakták egy nagy zacskóba, és kértek érte 1200 Ft-ot. Siettek haza, mondták, már nem akarnak sokáig kint maradni, hiszen lassan dél közeledik.

Mi megköszöntük a kedves kiszolgálást, és jó étvágyat kívánva elköszöntünk a kedves árusoktól. Paradicsom és paprika is került még a kosarunkba, és boldogan indultunk ki a csarnokból, hogy még dél előtt mi is elérjük a buszt.

Otthon aztán megmértem a zöldbabot, a kijelző 1,20 dekát mutatott.

Legjobban a rókagombának örültem, mert eddig ezt még nem tudtuk megkóstolni.

Vannak apró örömök, ahogy majd elkészül a holnapi ebéd.

Lecsós rókagomba, kolozsvári szalonnával, alján lesütött tojásos nokedlival.

 

 

FENYŐ BENŐ A ZÖLD MANÓ

Zala vidék erdős dombján, fenyőerdő tündököl,

decemberben minden házban, vágják ki a sok fenyőt,

Advent után Karácsonyra, készül a sok gyerkőc,

ajándék hegy lesz újra? vagy virgács kerül a csomagra,

volt egy fenyő, kit csúfsága miatt, szidtak szapultak,

nem vitték ki a piacra, csak a sarokba ledobtak,

gondolt egyet jó nagyapó, fejszével levágta az ágakat,

ülő embert formált, és elvitte a városba,

lett már feje, szép nagy orra, szakálla egy felmosó,

kezén kesztyű, lábán cipő, ült a padon, mint egy őrző-védő

Ember.

reggelre, álmélkodva nézte a sok nyugdíjas,

nem hitték, hogy Fenyő Benő vigyázta az álmukat,

óvodából gyerkőcével, sétált haza nagymama,

Nézd mama, egy zöld manó, vigyázz a nyugdíjasokra!

délutáni napsütésben, láttam meg a zöld manót,

egy hete ül a padon, mint őrző-védő, a nyugdíjas ház előtt,

 Ő.

p1230093.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

EGY FAGYOS ÉJSZAKÁN

Két napig nem aludtam. Dühöngött a szél, a hó úgy esett, hogy csak a szemközti ház sziluettjét lehetett látni. Rázta a redőnyöket, a hang ébren tartott. Egész nap alig lézengtem. Féltem, még egy éjjelt alvás nélkül nem bírnék ki. Este egy fél altatót bevettem. Fejemre húztam a takarót, megpróbáltam aludni. Ami nem ment könnyen, de végre sikerült.

Éles berregésre ébredtem. Nem tudtam mi lehet. Vártam, hátha abba marad. Rájöttem, a kaputelefon, ami felébresztet. Kikászálódtam az ágyból, magamra húztam a köntösöm. Férjem mélyen horkolt. Reszketve mentem az előszobába. Felvettem a kagylót, alig hallható hangon megszólaltam:

– Ki az? – nem hittem, hogy ismerős lesz a hang.

– A negyedik emeleten lakom, Kovács János vagyok – mondta az ismeretlen hang.

– Nem vittem magammal kulcsot, nem tudok a házba bemenni! Legyen szíves kinyitni a kaput! – talán ezt hadarta, de alig tudtam felfogni, hogy mit mond.

– Rendben! – mondtam zavartan, és megnyomtam a kapucsengőt.

Nem értettem az egészből semmit. Éreztem nincs valami rendben. Mérges voltam az ismeretlen férfira, aki álmomban zavart. Soha nem érdekelt ki lakhat a negyediken. Egyáltalán van ilyen nevű lakó? Majd reggel megnézem a névsort, ha még emlékszem a nevére. Aztán az altató hatott, és újból kiütöttem magam.

Reggel említettem férjemnek az éjszakai kalandomat. Azt kérdezte:

– Miért nyitottad ki az ajtót? Ki tudja igazat mondott-e, és miért akart a házba jutni, lehet nem is itt lakik. Igazat adtam neki. Említettem, alig éltem, nem tudtam, mit csinálok az altató hatott rám így.

– Szólt a telefonom, és a szomszédasszonyom, aki egy emelettel lejjebb lakott, nagy mérgesen újságolta:

– Képzeld, volt egy éjszakai látogató a házban. Több embert is hívogatott a kaputelefonon, hogy engedjék be, senki nem engedte be, de valahogy mégis bejutottak. Ketten voltak egy hajléktalan nő és egy férfi. Reggel, a mi emeletünkön a szemétledobóban találta őket a szomszéd, amikor a szemetet kivitte, és ment volna dolgozni. Na, az aztán kizavarta őket. Lement velük. Az utcára kísérte a két hajléktalant, a papírral együtt, amin aludtak. Nagy csetepaté volt.

– Hajléktalanok voltak? – kérdeztem.

– Igen! Egy férfi és egy nő! – mondta még nyomatékosabban. – Csak nem te engedted be őket?

– De igen, és ha hajléktalanok voltak, már nem is bánom, mert legalább nem fagytak meg az utcán! – mondtam, és egyáltalán nem bántam már az éjszakai felkelésemet. – Tudod, te milyen hideg volt? Csillagokat láttam az égen! A hó elállt, legalább mínusz tíz fok is lehetett!

– Akkor is, de minek engedted be őket?!

– Nem tudtam, hogy ketten vannak! Férfihang szólt, hogy a kulcsát itthon felejtette, a negyediken lakik, és nyissam ki a kaput!

– Mindenkinek ezt mondta! Senki nem engedte be! Hogy lehettél ilyen felelőtlen, hogy beengedd a házba! – csak mondta, és mondta még egyszer a már előtte elmondott szövegét.

– Nekem nincs lelkiismeret-furdalásom, és azt se feledd, hogy Advent ideje van. Képzeld csak el, ha senki nem engedi be őket, és a ház előtt megfagynak. A meleg szobából te is könnyen huhogsz! Kit vonnának kérdőre? Csak sunnyognának. Én nyugodt vagyok. Neked sem kellene ezt senkinek elmesélned, hogy én voltam! – és egy nagy levegőt vettem.
– Nem raboltak, a házból nem vittek ki semmit, csak a házban aludtak, egy darab papíron, amit magukkal hoztak! Ebben a hidegben senkit nem kellene utcára dobni! Ha jól tudom, te is jársz hajnali rorátéra, ma nem voltál? Féltél a hidegtől? Neked sem lett semmi bajod, csak az, hogy jól felhúztad magad, még gutaütést is kaphatsz, és akkor már halálos áldozata is lesz az éjszakai kalandnak.

– Na, elmész te a csudába! – mondta és lecsapta a telefont.

 

 

A GALAMB

Barátnőm ült mellettem este az íróasztalommal szemben, és azt kérdezte:

– Milyen szobor az ott, a felső polcon, mert én nem emlékszem rá, hogy ezt már láttam valahol nálatok?

Annyira el voltunk foglalva a sok mesélni-valónkkal, ami velük történt mostanában, hogy akkor nem tudtam a kérdésére válaszolni. És ha válaszoltam volna, sem helyesen mondom el a történetét a szobornak. Valamiért azt hittem ezt a szobrot a férjem faragta. Pedig nem.

Hát ennyit arról, hogy néha nem vagyunk elég figyelmesek.

Megkértem férjemet, készítsen egy fotót a kisplasztikáról, hogy teljes nagyságában lássa az alig húszcentis szobrot, és hogy barátnőmnek elmesélhessem, miként került a galamb a mi tulajdonunkba, ki faragta, és miért van itt előttem a könyvespolcon a családom fényképe alatt.

Ezt a galambot a bátyám Csóti Gábor fafaragó iparművész faragta. Talán az egyik legkorábbi alkotása volt. A történet a hatvanas évekre datálódik. Egy ismeretlen férfi bekopogtatott budapesti lakásukba, Erdélyből érkezett, a tévében látott róla egy riportot, és szeretett volna vele megismerkedni. Akkor látták először egymást, és ismerkedésük emlékére kapta tőle a kis galambot. Akkor nem sejthette, hogy az ismeretlen látogatóból, és kíváncsi művészből, akit akkor megismert, még a húga férje lesz valamikor.

Ő magával vitte a szobrot Nagyváradra. Akkor került újra vissza, amikor házasságkötésünk után férjemként, Magyarországon telepedett le 1980-ban.

A kis szobrot, törékenysége miatt sokáig becsomagolva egy dobozban tárolta, és nem is bontotta ki. Nagykanizsán élünk ’84-óta, és most visszagondolva, alig tíz éve, a bátyám halála után került elő egy dobozból.

Férjem újra átcsiszolta és a nagyszobában a könyvespolcon kapott helyet. A szobor aljára a bátyám jól ismert szignója a CsG volt vésve. Mégis, amikor a szobrot a kezembe vettem, nem forgattam meg. Minden szobrát, hittem, hogy ismertem, de ezt előtte soha nem láthattam nála, csak a férjemnél, amikor kicsomagolta, ezért is gondoltam, hogy a férjem készítette.

Barátságuk bátyám haláláig tartott, és szeretettel őrizzük azt a kevés tárgyat, amit még tőle kaptunk. Csak ma döbbentem rá, hogy tévedésben éltem a szobrot illetően. Azt mondjuk nincs jelentősége sem a napoknak, sem az időpontnak, hogy mikor mi történik velünk. Minden csak a véletlen műve. Pedig van. Számomra ez a nap már sokszor volt a tévedések ideje.

A tavalyi lakásfestésnél arra gondoltunk kerüljön az én szobámba, a könyvespolcról biztos nem esik le, foglalja el azt a helyet ahol most a barátnőm felfedezte.

Béke és barátság, szeretet és nyugalom kísér bennünket a szép faragott galamb közelségében.

Talán az egyetlen szobor ebben a formában, de bátyám sok galériának dolgozott, így akár több is lehet belőle.

 

 

Lány a hídon

1974 júniusán kezdett már melegedni az idő. Budapesten a Vass utcában dolgoztam, és általában gyalog mentem a Ferenc körútra ahol laktam.

A sógornőm telefonált a munkahelyemre:

– Ágneska gyere fel hozzánk, vacsorázz nálunk, itt van papa, Stefi is megérkezett Nagyváradról.

Stefi, bátyám barátja volt. Még a ’60-as évek közepén forgattak egy filmet róla, ezt látta a tévében Nagyváradon. Elhatározta, hogy felkeresi. Ő is faragott, mint a bátyám. Kétévente kapott útlevelet, beállított ismeretlenül, barátságuk akkor kezdődött. ’69-ben már jól ismerték egymást, apám kocsijával nyaraltak Erdélyben, Stefiéknél, aki előtte nősült.

A vacsora jól sikerült. Utána hazamentem az albérletbe, és napokig nem láttuk egymást.

Mi akkor találkoztunk először.

Kedden telefonált a sógornőm: papa hazautazott, ők elutaznak, Stefi van a lakásban. – Na, akkor oda nem megyek, véletlenül sem, – gondoltam, furcsa volna, ha felmennék hozzájuk, amikor tudom, hogy nincsenek otthon.

Június 19-én, szerdán elindultam a belvárosba. Sétáltam, hogy ne menjek mindjárt haza, hiszen ott senki nem várt. Jersey nadrágban feszítettem a kor divatjának megfelelően a szára alul legalább 20 cm-es, korallszínű buklé blúz volt rajtam. Nem akartam vásárolni, csak szét akartam nézni. A sógornőm testvérénél volt egy ruhám, amit átalakított. Telefonált, – menjek fel hozzájuk próbálni. Sétám végén buszra szálltam, és a Rózsa-dombon találtam magam.

Beszélgetésben, ruha próbában voltunk, amikor csengettek.

– Ki a „fene” lehet az? – kérdezte dörmögő hangján Endre, Erzsi férje, a váratlan csengetésre. Stefi állt a bejárati ajtó előtt, mosolyogva, mert a kiszólást az előszoba ajtó engedte hallatni.

– Felevett a „fene”, hozzátok! Gáboréknál nem várt senki, nem szeretek idegen lakásban kuksolni – mondta nevetve.

Jól megnézett, körbejárt, és kíváncsian kérdezte:

– Nem jártál te a belvárosban, a Petőfi utcában?

– Ott sétáltam – mondtam mosolyogva.

– Akkor téged láttalak, ahogy előttem mentél. Egy kicsit ismerősnek tűntél, lebegett a barna nadrágod szára, a tömegben megpillantottam a korál felsődet. Nem mertelek leszólítani. Megvártam, amíg felszállsz a buszra. – Mondta barátságosan.

A családi vacsora egy fővel bővült.

Búcsúzás után nem kellett a pesti éjszakába kóborolnom. Esti séta, le a Rózsa-dombról, a Rómer Flóris utcába, a sarki ház mellett mentünk el, ahol ’69-ben éltem.

Bátyámék a Bem-téren laktak, elég lett volna, ha a Margit a hídig jön, de a hídon is átkísért. Nem siettünk, nem volt család, a bátyámék, apám, csak ketten sétáltunk, beszélgettünk. Elmondta, öt éve már látott egy fotón, apám dicsekedett vele a kiránduláson. Az éjszakai fények, a mellettünk elsuhanó villamos süvítő hangja, elrepített minket egy másik világba, ahol nem volt idő és tér, ami közénk állt volna.

A hídon hűvös szél borzolta meztelen karomat, átölelt, kicsit valótlanná téve a pillanatot. Nem láttunk másokat. Mentünk a felvillanó fények felé, a túl partra. Tudtam bátyám barátja, nem gondoltam többre, csak arra, egy barátságos ismerőssel járok az éjszakában. Humoros volt, kedves volt a hangja, két huncut fénnyel a szemében. Nem tűnt semmi lehetetlennek. A hídnak vége lett, megérkeztünk a Szent István krt.-ra.

A megállóban kézcsókkal búcsúzott.

Kézcsók…, nem csak mondta…, meg is csókolta a kezem!

 

A következő kedden a sógornőm kórházba ment, én főztem vacsorát a lányoknak, a két „fiúnak”.

Akkor találkoztunk utoljára, bár neki csak július elején telt le az egy hónapja. Nem tudtam, csak sejtettem, talán két év múlva újra láthatom. Számomra akkor még nem jelentett semmit. Családjával Erdélyben élt, bátyám barátja volt. Kicsit más volt, mint azok a fiúk, akikkel eddig összehozott a sors. Számomra egy „kedves” férfivé vált. Egy találkozás, egy séta, végig a Margit hídon. De bennem maradt egy emlék, kicsit más szemekkel néztem ezután a hozzám csapódó fiúkra. Már többet akartam. Kevés volt egy tánc, egy csók, ahogy elcsattant egy rövid ismeretségnél.

Vártam és tudtam, valaki eljön az életembe.

Talán Ő?

Már nem siettem.

 

 

A kulcs

Néha csak ülsz a tévé előtt, és szinte a nagy semmit bámulod. A film sem köt le, de nem akarsz mást csinálni, és csak hagyod, hogy a dolgok megtörténjenek. Amit ott látsz, az úgysem rólad szól, de jó mások életét élni. Persze csak akkor, ha az számodra is elviselhető. Olykor szép emlékek jutnak az eszedbe, néha csak azért nézzük, mert szeretnénk azon az ismeretlen helyen élni, hiszen akikről a filmben szó van, ők is milyen jól érzik magukat, és biztos nem vágynának a mi sivár életünkre.

A film már jó ideje ment, „A levélíró” volt a címe. Nem láttam még, és úgy elmerültem az idilli mesében, hogy alig vettem észre, de már én is belecsúsztam az ott történtekbe. Megszűnt körülöttem a világ. Egy kislánynak drukkoltam, aki egy nap egy ismeretlentől leveleket kap. Azt hiszi egy rokona írt. Vagy talán a régen nem látott apja? Kíváncsivá lesz, és elkezd a levél írója után nyomozni. Megtalálja a levél íróját, egy öregeknek fenntartott otthonban. Barátság szövődik köztük. Az új érzelmek teljesen megváltoztatják, idővel az apját is visszakapja. Végső búcsúként az öregúr egy kulccsal ajándékozza meg.

Egy kulcs, olykor ajtókat nyit meg, és elénk tárulhat egy új világ. Ez történik a kislánnyal is a filmen.

Igen a kulcs!

Most a kulcs szóra felvillant valami az agyamban, hogy nekem is van egy kulcsom. A film kapcsán tudatosult bennem, hogy megkeressem a régi tárgyat, amit, évek óta nem láttam, de tudtam ott lapul egy doboz alján.

Van egy kulcsom, amit régóta őrzök. Hogyan került hozzám? Sokat gondolkodtam, de nem tudnám megmagyarázni. Egyszer csak nálam lett.

Lehet valahol megláttam, gyerekként megtetszett és magamhoz vettem.

Soha nem „loptam” semmit. Ezt bizton állítom, és ha valakié lett volna, lelkiismeret furdalásom lenne, de nincs. Sárgarézből van, és az van belevésve, hogy ANOSTER, így nagybetűkkel. Nem tudtam mit jelent, de a kulcs jelentéktelennek látszik.

Nem hordtam magamon, bár láncra lehetne fűzni. Mindig csak egy dobozban tartottam. Sokat költöztem, így több mint ötven év távlatából is sikerült megőriznem, néha kézbe venni, és gyönyörködni benne.

A különleges kulcs tett volna engem is különlegessé? Nem hinném. Néha vállaltam azt, hogy bátran elinduljak ismeretlen ajtók felé. Olykor élve a lehetőséggel új utat, új életet választottam magamnak.

Most már csak azt kell kitalálnom, hogy én kinek adjam tovább, ezt a kicsi értéktelen sárgaréz kulcsot. Kinek változtatná meg az életét, mint az enyémet.

Különleges kulcs, van ereje, azt mindig az egész lelkemben éreztem, hogy előre kell mennem amerre a szívem, és az eszem vitt tovább.

 

Wikipédia: Mágiás gyógyítások Bizáncban. A vesebetegségekért három démon okolható: Kourtae, Audemaeth, és Anoster. Hatástalanításukhoz (az ördögűző szertartáson kívül) külön-külön speciális amulett viselése szükségeltetik…..

Ki tudja ezek után, hogy mi van a birtokomban.

 
 
 
A bádoghegedű
 
Hosszú idő után, ami mögöttem van, csak most tűnt fel, hogy gyerekként furcsa játékaim voltak. Ki tudja a szüleim hogyan jutottak néger babához, de nekem az volt. Nem élt külföldön rokonunk, nem onnan, de soha nem kérdeztem őket-e felől. Volt egy szép hajas babám. Biztos a nővéremtől maradhatott rám. Sok játékot örököltem tőle.
A barna bádoghegedű nem ilyen volt. Karácsonyra kaptam, hogy miért, azt nem sejtem. Előtte hangszer nem volt a kezemben. Nem kértem ajándékot, mindig megelégedtem azzal, amit a szüleimtől kaptam. Orgona hangja töltötte be vasárnaponként a templomot, ami a lelkemig hatott. Hegedűt nem láttam, csak egy cimbalmot. Azon Nanika játszott, amit elfoglaltsága miatt csak ritkán vett elő, pedig azt állandóan hallgattam volna. Nanikának a szomszédban élő nagymamát hívtuk, akit az unokája után mindenki csak így szólított. Nekem a cimbalom maga volt a csoda. Kislány voltam, de néha bátorságot merítettem, és amikor megkértem, olykor leültetett maga mellé, és játszott a hangszerén.
A hegedűvel nem tudtam mit kezdeni, a sorokba dobtam. Gyurka bátyám harmadikos gimnazista volt, amikor kezébe került a számomra értéktelen holmi, és próbált rajta játszani. A nagyon egyszerű, bádogból készült barnára festett kis gyerek hegedűm, amin csak fém húrok lehettek, őt elbűvölték. Bátyám képes volt rá, hogy tanulás helyett egész délután azon az ócska játékon gyakoroljon, de zenét nem tudott varázsolni belőle. A szomszédok azt mondták, ők már nem bírják ezt a cincogást, amit a bátyám művelt a rossz hegedűvel.
— Összetörik, ha a gyerek nem hagyja abba. Fenyegették meg a szüleimet.
A szemben élő Zsuzsa néni férje felajánlotta apámnak a régi hangszerét, amit ő csekély áron megvásárolt, és az elromlott motorkerékpárját olykor megjavította, még fizetség gyanánt. Addigra apámat már meggyőzte a bátyám, hogy minden elektromosság, ami addig érdekelte, már nem fontos a számára, csak a hegedű. Ő megértette vele, akkor tanulhat zenélni, ha leérettségizik. Utána elintézik, hogy Szegedre kerüljön. Szorgalmasan tanult. Mindene a hangok világa lett. Pár év alatt az előképzést a furulyán megkapta, aztán hegedűre váltott, majd utána került a szegedi konzervatóriumba.
A zene így költözött be hozzánk. Nem tudtuk mit játszik, de az utcában olykor mindenki hallotta a dallammotívumokat. Egész nyáron gyakorolt. Akkor már tényleg reggeltől-estig. Játszotta a számunkra ismeretlen hegedűszólókat, amit feladatul kapott. Hiszen a nyári melegben csak a hűvöset adó vadszőlővel befuttatott gangon, (tornácon) tudott gyakorolni. Ha a szobában játszott, akkor az ajtóra, ablakra, takarót akasztottunk, de a szólamok átszűrődtek, és felénk szálltak.
Máig ismerem ezeket a hegedűn általa játszott, mára már, fülbemászó dallamokat. A szerző és a szám neve ismeretlen, de a dallamjáték újra visszacseng, és tudom, hogy az egyszerű kis bádoghegedű változtatta meg az életünket, és tette az egész családot zenebaráttá.
 
 
Dó, – re,  mi, …..
 
Anyámtól szépen csengő altató dalokat soha nem tanultam, a nővérem sem énekelt nekem. Akkor ez nem tűnt fel. Amikor általános iskolában az egyszerű ének helyét, a Kodály Zoltán féle oktatás váltotta fel, ismertem meg a szolmizálást, és nagyon tetszett. Könnyen tanultam, szerettem énekelni, boldog voltam, amikor a Vékony tanár bácsi a karénekbe is beválasztott. Vidáman énekeltük a szebbnél szebb magyar népdalokat, és hogy Vejnemőjnen is muzsikál. Szívesen jártunk a barátnőmmel a délutáni próbákra. Énekeltem otthon az iskolában, és a kórusban tanultakat.
Feladatomnak tartottam, hogy a nővéremnek is megmutassam az ott hallottakat. Sehogy nem értettem, ő miért nem dalol? Délutánonként próbáltam őt a hangok felé terelgetni.
Apánk egyik alkalommal mérgesen szállt le a biciklijéről, és kérdőre vont:
— Miért kiabálsz úgy a nővéreddel, hogy az egész utca tőletek zeng?!
Meg akartam tanítani, és ha nem azt a hangot adta vissza, mint amit én, hát mérgesen kiáltottam rá:
Te nem hallod a hangom? — miért énekelsz hamisan, azt énekeld, amit én — kiabáltam. Amit aztán apánk még az utca elején is hallott.
Ő meg szegény csak nevetve mondogatta:
Értsd már meg, én nem hallom, hogy te mit énekelsz másként, mint én!
Akkor jöttem rá, sem neki, sem anyámnak nem volt jó hallásuk, ezért nem énekeltek.
Nővérem tavaly áprilisban hagyott itt minket. Énekelni soha nem hallottam, többet a hangját sem hallhatom. Hiányzik az egyszerű beszéde, ahogy mindent elmondtunk egymásnak. Amikor visszaemlékeztünk ezekre a dolgokra, jókat mosolyogtunk, és felidéztük a múltbéli radikális ének oktatásom részleteit. Újra tudtunk nevetni a régen történteken, de soha nem haragudott rám.
Ez jutott az eszembe akkor is, amikor a Bécsi Újévi Koncertet néztük. Sajnálom, hogy nem hallhatta úgy a zenét, mint mi. Engem a zene szeretete sok mindenen átsegített. Kezdetben, amikor az albérletben egyedül éltem, csak bekapcsoltam a kis Sokol rádiómat, bármilyen primitív volt, találtam rajta zenét, máris feledtem a nehéz pillanatokat. Az éneklő gyermek lassan eltűnt. Az idegen környezetben, aztán leszoktam a dalolásról. Mára már a hangom is elment, mert kevesebbet beszélek. Hogy valaha énekkarba jártam, alig hihető.
Örültem, amikor keresztfiam azt mesélte ő is szeretett karénekre járni. Szép emlékei vannak arról, hogy bármerre mentek országos versenyre Kati nénivel, az énektanárnővel, mindig Arany Serleggel tértek haza. Persze a heti egy karének akkor nem tette boldoggá, de mára, ő is csak a lányát biztatja, hogy járjon a délutáni próbákra.
Mindent gyakorolni kell, és ha nem foglalkozunk azzal, amihez akár csak egy- kis tehetségünk is van, elszáll, mint a hangunk.
 
 
Álom, és valóság
 
Férjem boldogan ébredt, és mosolyogva mesélte az álmát.
….Budapesten, a metrón utaztam, és vártam, hogy beszálljak. Amikor megállt, régen meghalt barátomat láttam a két fiával a sok utas között. Mosolyogva léptek felém, és amikor csodálkozva kérdeztem tőle, hogy te vagy?....akkor, boldogan mesélte, hogy igen én vagyok, és itt vagyok!....és te is találkozhatsz velem, — mondta, még a hangját is hallottam, — mert a feleségem, a Klára addig imádkozott, hogy visszaengedtek a földre! Én beszálltam a metróba, az ajtók becsukódtak, és utána melegség járta át a szívemet….
Képzelheted, mesélte tovább, hogy mennyire meglepődtem, hiszen milyen régen meghalt, eddig soha nem álmodtam vele, és most olyan valóságosnak tűnt minden perc, és pillanat, hogy tényleg azt hittem, láttam őket.
Tudod a Klára milyen „szent asszony” biztos rengeteget imádkozott és a Pityut sikerült vissza imádkoznia a földre. Mondta meggyőződve. Csodálkozva hallgattam férjem álmáról mesélt történetét.
Aztán folytattam.
Az én nővérem nem régen halt meg, még álmomban nem találkoztam vele, de nekem is volt egy nagyon szép álmom. Bár ez nagyon furcsa álom volt.
….egy régi udvarlomnál jártam Budapesten, az édesanyjával beszélgettem, kérdeztem: hogy mi lett a fiával?
Gyere, megmutatom — mondta, és utána mentem.
Magasra törő sziklák közül léptünk elő, és amikor felfelé néztem, egy égig érő fantasztikus világ vett körül. Szinte az égből nyíltak ki a fák, de a föld felé néztek és a kezünkkel elértük a fák lefelé nyúló hullámzó koronáját, amik élénk színben borultak ránk. Narancs, kék és mályvaszínben, a színek állandóan változtak, boldogsággal töltött el, ahogy az arcomat simogatva lépkedtem. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy alig mertem tovább menni, mert féltem nehogy valamire rálépjek.
Fényárban úszott minden, akkor anyukám jelent meg, és azt mondta:
Mi itt nagyon szép helyen vagyunk a nővéreddel, de téged ez a látvány ne tévesszen meg, még ne akarj ide jönni….!
Mindkettőnk álma furcsa volt. Hiszen ritkán fordul elő, hogy két ember álmában egyszerre jelenjenek meg azok, akiket nagyon szerettek, de már nem láthatják őket. Nem vagyok szent asszony, mint Klára, soha nem imádkoztam annyit, hogy visszakapnám az anyukámat, de most egy álom erejéig viszontláttam őt, megnyugtatott, amit mondott, és nagyon jó volt vele. A szívemben éreztem a találkozás csodáját, örültem, hogy megint üzent nekem.
Szép napunk volt, és az álmunk gyógyírként hatott mindkettőnkre.