Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Csóti Ágnes

mcsotiagnes.jpgM. Csóti Ágnes

Melegáné Csóti Ágnes Éva vagyok, 1949. november 2-án születtem Kiskőrösön szüleim negyedik, utolsó gyermekeként.
Petőfi Sándor szellemisége belengte a falunkat, a könyvek szeretetét már gyermekként megismertették velem. Bátyám Budapestről hozta a kultúrát, ő iparművész lett. A kor művészeit, íróit, színészeit, általa sikerült megismernem. Másik bátyám Szegedre került, ő és családja a komolyzenével jegyezte el magát. Nővérem fodrásznak tanult, tőle kaptam a sok romantikus könyvet. Kiskőrösön érettségiztem.
Budapestre kerültem. „Masamódnak” tanultam, de vizsgáim után a főnökeim az irodában találtak nekem munkát.
A könyveket, amit addig olvastam, mindig tovább tudtam adni, újra meséléssel. Meg tanultam azonnal hangosan fogalmazni, és szüleimnek élményeimről 8-10 oldalas leveleket írni.
Három embert csodáltam gyerekként, a zeneszerzőt, az írót, és a szobrászt. Férjem tervező grafikus és szobrász. Az 1980-as évek elején mentettem át Nagyváradról. Vele kerültem 1984-ben Nagykanizsára. Azóta is itt élünk.
Apám egész életét gépek mellett töltötte, majd anyám halála után írni kezdett, és egy XX. századi család történetét hagyta ránk. Nyugdíjasként ezt kezdtem el gépelni.
Először versek voltak bennem, de azt nem mertem leírni, majd jöttek a történetek. Fiatal barátnőim biztattak további írásra, hogy merjek nyilvánosság elé állni. A Facebook segítségével mára sok élő költőt, és írót ismerhettem meg.
2014-ben a Kanizsa Antológia 15. számában jelent meg először írásom nyomtatásban.
2015-ben, majd 2016-ban, 2017-ben, és 2018-ban is helyet kaptak írásaim a kiadványban. Az Országos Mécs László Irodalmi Társaság pályázataira és a Karkoskúti Antológia nyugdíjas pályázatára jelentkeztem minden évben eddig sikerrel.
Az Élő Irodalom - Élő Könyv Műhely, „S(z)ó, bors, paprika” (Tél) (Nyár) kiadványaiban gasztró írásokkal jelentkeztem.
Nagykanizsai Takács László Irodalmi Kör (TALK) tagja vagyok 2015 óta. Nagykanizsai Megyei Jogú Város Önkormányzata Kulturális Bizottsága támogatásával és a TALK hozzájárulásával jelent meg első novellás könyvem 2017-ben NAPFOGYATKOZÁS c. alatt. 
CSODAVILÁG c. 2018-ban jelent meg saját kiadásban novellás kötetem. 
2019-ben „A mi Kanizsánk…” c. a TALK által megjelentetett kiadványban is van írásom.
2019-ben a Szárnypróbálgatók” Magyar anyanyelvű alkotók országos antológiájában megjelent egy novellám. 
Történeteimet magamról, életem eseményeiről, álmaimról, olykor a képzeletem segítségével írom. Gyermekeim nincsenek, de minden egyes novellámra, mint „saját gyermekemre” tekintek. Ők hárman édesanyám, édesapám és bátyám már nem tudhatták meg, hogy az írásban találtam önmagamra.
Köszönöm „Nektek ott fent”, hogy egyengetitek utamat.
Köszönöm mindazoknak, akik bíznak bennem.

 

Művei az oldalon:

Álom, és valóság

A bádoghegedű

Dó, – re,  mi, …..

A galamb

A kulcs

Lány a hídon

 

 

A GALAMB

Barátnőm ült mellettem este az íróasztalommal szemben, és azt kérdezte:

– Milyen szobor az ott, a felső polcon, mert én nem emlékszem rá, hogy ezt már láttam valahol nálatok?

Annyira el voltunk foglalva a sok mesélni-valónkkal, ami velük történt mostanában, hogy akkor nem tudtam a kérdésére válaszolni. És ha válaszoltam volna, sem helyesen mondom el a történetét a szobornak. Valamiért azt hittem ezt a szobrot a férjem faragta. Pedig nem.

Hát ennyit arról, hogy néha nem vagyunk elég figyelmesek.

Megkértem férjemet, készítsen egy fotót a kisplasztikáról, hogy teljes nagyságában lássa az alig húszcentis szobrot, és hogy barátnőmnek elmesélhessem, miként került a galamb a mi tulajdonunkba, ki faragta, és miért van itt előttem a könyvespolcon a családom fényképe alatt.

Ezt a galambot a bátyám Csóti Gábor fafaragó iparművész faragta. Talán az egyik legkorábbi alkotása volt. A történet a hatvanas évekre datálódik. Egy ismeretlen férfi bekopogtatott budapesti lakásukba, Erdélyből érkezett, a tévében látott róla egy riportot, és szeretett volna vele megismerkedni. Akkor látták először egymást, és ismerkedésük emlékére kapta tőle a kis galambot. Akkor nem sejthette, hogy az ismeretlen látogatóból, és kíváncsi művészből, akit akkor megismert, még a húga férje lesz valamikor.

Ő magával vitte a szobrot Nagyváradra. Akkor került újra vissza, amikor házasságkötésünk után férjemként, Magyarországon telepedett le 1980-ban.

A kis szobrot, törékenysége miatt sokáig becsomagolva egy dobozban tárolta, és nem is bontotta ki. Nagykanizsán élünk ’84-óta, és most visszagondolva, alig tíz éve, a bátyám halála után került elő egy dobozból.

Férjem újra átcsiszolta és a nagyszobában a könyvespolcon kapott helyet. A szobor aljára a bátyám jól ismert szignója a CsG volt vésve. Mégis, amikor a szobrot a kezembe vettem, nem forgattam meg. Minden szobrát, hittem, hogy ismertem, de ezt előtte soha nem láthattam nála, csak a férjemnél, amikor kicsomagolta, ezért is gondoltam, hogy a férjem készítette.

Barátságuk bátyám haláláig tartott, és szeretettel őrizzük azt a kevés tárgyat, amit még tőle kaptunk. Csak ma döbbentem rá, hogy tévedésben éltem a szobrot illetően. Azt mondjuk nincs jelentősége sem a napoknak, sem az időpontnak, hogy mikor mi történik velünk. Minden csak a véletlen műve. Pedig van. Számomra ez a nap már sokszor volt a tévedések ideje.

A tavalyi lakásfestésnél arra gondoltunk kerüljön az én szobámba, a könyvespolcról biztos nem esik le, foglalja el azt a helyet ahol most a barátnőm felfedezte.

Béke és barátság, szeretet és nyugalom kísér bennünket a szép faragott galamb közelségében.

Talán az egyetlen szobor ebben a formában, de bátyám sok galériának dolgozott, így akár több is lehet belőle.

 

 

Lány a hídon

1974 júniusán kezdett már melegedni az idő. Budapesten a Vass utcában dolgoztam, és általában gyalog mentem a Ferenc körútra ahol laktam.

A sógornőm telefonált a munkahelyemre:

– Ágneska gyere fel hozzánk, vacsorázz nálunk, itt van papa, Stefi is megérkezett Nagyváradról.

Stefi, bátyám barátja volt. Még a ’60-as évek közepén forgattak egy filmet róla, ezt látta a tévében Nagyváradon. Elhatározta, hogy felkeresi. Ő is faragott, mint a bátyám. Kétévente kapott útlevelet, beállított ismeretlenül, barátságuk akkor kezdődött. ’69-ben már jól ismerték egymást, apám kocsijával nyaraltak Erdélyben, Stefiéknél, aki előtte nősült.

A vacsora jól sikerült. Utána hazamentem az albérletbe, és napokig nem láttuk egymást.

Mi akkor találkoztunk először.

Kedden telefonált a sógornőm: papa hazautazott, ők elutaznak, Stefi van a lakásban. – Na, akkor oda nem megyek, véletlenül sem, – gondoltam, furcsa volna, ha felmennék hozzájuk, amikor tudom, hogy nincsenek otthon.

Június 19-én, szerdán elindultam a belvárosba. Sétáltam, hogy ne menjek mindjárt haza, hiszen ott senki nem várt. Jersey nadrágban feszítettem a kor divatjának megfelelően a szára alul legalább 20 cm-es, korallszínű buklé blúz volt rajtam. Nem akartam vásárolni, csak szét akartam nézni. A sógornőm testvérénél volt egy ruhám, amit átalakított. Telefonált, – menjek fel hozzájuk próbálni. Sétám végén buszra szálltam, és a Rózsa-dombon találtam magam.

Beszélgetésben, ruha próbában voltunk, amikor csengettek.

– Ki a „fene” lehet az? – kérdezte dörmögő hangján Endre, Erzsi férje, a váratlan csengetésre. Stefi állt a bejárati ajtó előtt, mosolyogva, mert a kiszólást az előszoba ajtó engedte hallatni.

– Felevett a „fene”, hozzátok! Gáboréknál nem várt senki, nem szeretek idegen lakásban kuksolni – mondta nevetve.

Jól megnézett, körbejárt, és kíváncsian kérdezte:

– Nem jártál te a belvárosban, a Petőfi utcában?

– Ott sétáltam – mondtam mosolyogva.

– Akkor téged láttalak, ahogy előttem mentél. Egy kicsit ismerősnek tűntél, lebegett a barna nadrágod szára, a tömegben megpillantottam a korál felsődet. Nem mertelek leszólítani. Megvártam, amíg felszállsz a buszra. – Mondta barátságosan.

A családi vacsora egy fővel bővült.

Búcsúzás után nem kellett a pesti éjszakába kóborolnom. Esti séta, le a Rózsa-dombról, a Rómer Flóris utcába, a sarki ház mellett mentünk el, ahol ’69-ben éltem.

Bátyámék a Bem-téren laktak, elég lett volna, ha a Margit a hídig jön, de a hídon is átkísért. Nem siettünk, nem volt család, a bátyámék, apám, csak ketten sétáltunk, beszélgettünk. Elmondta, öt éve már látott egy fotón, apám dicsekedett vele a kiránduláson. Az éjszakai fények, a mellettünk elsuhanó villamos süvítő hangja, elrepített minket egy másik világba, ahol nem volt idő és tér, ami közénk állt volna.

A hídon hűvös szél borzolta meztelen karomat, átölelt, kicsit valótlanná téve a pillanatot. Nem láttunk másokat. Mentünk a felvillanó fények felé, a túl partra. Tudtam bátyám barátja, nem gondoltam többre, csak arra, egy barátságos ismerőssel járok az éjszakában. Humoros volt, kedves volt a hangja, két huncut fénnyel a szemében. Nem tűnt semmi lehetetlennek. A hídnak vége lett, megérkeztünk a Szent István krt.-ra.

A megállóban kézcsókkal búcsúzott.

Kézcsók…, nem csak mondta…, meg is csókolta a kezem!

 

A következő kedden a sógornőm kórházba ment, én főztem vacsorát a lányoknak, a két „fiúnak”.

Akkor találkoztunk utoljára, bár neki csak július elején telt le az egy hónapja. Nem tudtam, csak sejtettem, talán két év múlva újra láthatom. Számomra akkor még nem jelentett semmit. Családjával Erdélyben élt, bátyám barátja volt. Kicsit más volt, mint azok a fiúk, akikkel eddig összehozott a sors. Számomra egy „kedves” férfivé vált. Egy találkozás, egy séta, végig a Margit hídon. De bennem maradt egy emlék, kicsit más szemekkel néztem ezután a hozzám csapódó fiúkra. Már többet akartam. Kevés volt egy tánc, egy csók, ahogy elcsattant egy rövid ismeretségnél.

Vártam és tudtam, valaki eljön az életembe.

Talán Ő?

Már nem siettem.

 

 

A kulcs

Néha csak ülsz a tévé előtt, és szinte a nagy semmit bámulod. A film sem köt le, de nem akarsz mást csinálni, és csak hagyod, hogy a dolgok megtörténjenek. Amit ott látsz, az úgysem rólad szól, de jó mások életét élni. Persze csak akkor, ha az számodra is elviselhető. Olykor szép emlékek jutnak az eszedbe, néha csak azért nézzük, mert szeretnénk azon az ismeretlen helyen élni, hiszen akikről a filmben szó van, ők is milyen jól érzik magukat, és biztos nem vágynának a mi sivár életünkre.

A film már jó ideje ment, „A levélíró” volt a címe. Nem láttam még, és úgy elmerültem az idilli mesében, hogy alig vettem észre, de már én is belecsúsztam az ott történtekbe. Megszűnt körülöttem a világ. Egy kislánynak drukkoltam, aki egy nap egy ismeretlentől leveleket kap. Azt hiszi egy rokona írt. Vagy talán a régen nem látott apja? Kíváncsivá lesz, és elkezd a levél írója után nyomozni. Megtalálja a levél íróját, egy öregeknek fenntartott otthonban. Barátság szövődik köztük. Az új érzelmek teljesen megváltoztatják, idővel az apját is visszakapja. Végső búcsúként az öregúr egy kulccsal ajándékozza meg.

Egy kulcs, olykor ajtókat nyit meg, és elénk tárulhat egy új világ. Ez történik a kislánnyal is a filmen.

Igen a kulcs!

Most a kulcs szóra felvillant valami az agyamban, hogy nekem is van egy kulcsom. A film kapcsán tudatosult bennem, hogy megkeressem a régi tárgyat, amit, évek óta nem láttam, de tudtam ott lapul egy doboz alján.

Van egy kulcsom, amit régóta őrzök. Hogyan került hozzám? Sokat gondolkodtam, de nem tudnám megmagyarázni. Egyszer csak nálam lett.

Lehet valahol megláttam, gyerekként megtetszett és magamhoz vettem.

Soha nem „loptam” semmit. Ezt bizton állítom, és ha valakié lett volna, lelkiismeret furdalásom lenne, de nincs. Sárgarézből van, és az van belevésve, hogy ANOSTER, így nagybetűkkel. Nem tudtam mit jelent, de a kulcs jelentéktelennek látszik.

Nem hordtam magamon, bár láncra lehetne fűzni. Mindig csak egy dobozban tartottam. Sokat költöztem, így több mint ötven év távlatából is sikerült megőriznem, néha kézbe venni, és gyönyörködni benne.

A különleges kulcs tett volna engem is különlegessé? Nem hinném. Néha vállaltam azt, hogy bátran elinduljak ismeretlen ajtók felé. Olykor élve a lehetőséggel új utat, új életet választottam magamnak.

Most már csak azt kell kitalálnom, hogy én kinek adjam tovább, ezt a kicsi értéktelen sárgaréz kulcsot. Kinek változtatná meg az életét, mint az enyémet.

Különleges kulcs, van ereje, azt mindig az egész lelkemben éreztem, hogy előre kell mennem amerre a szívem, és az eszem vitt tovább.

 

Wikipédia: Mágiás gyógyítások Bizáncban. A vesebetegségekért három démon okolható: Kourtae, Audemaeth, és Anoster. Hatástalanításukhoz (az ördögűző szertartáson kívül) külön-külön speciális amulett viselése szükségeltetik…..

Ki tudja ezek után, hogy mi van a birtokomban.

 
 
 
A bádoghegedű
 
Hosszú idő után, ami mögöttem van, csak most tűnt fel, hogy gyerekként furcsa játékaim voltak. Ki tudja a szüleim hogyan jutottak néger babához, de nekem az volt. Nem élt külföldön rokonunk, nem onnan, de soha nem kérdeztem őket-e felől. Volt egy szép hajas babám. Biztos a nővéremtől maradhatott rám. Sok játékot örököltem tőle.
A barna bádoghegedű nem ilyen volt. Karácsonyra kaptam, hogy miért, azt nem sejtem. Előtte hangszer nem volt a kezemben. Nem kértem ajándékot, mindig megelégedtem azzal, amit a szüleimtől kaptam. Orgona hangja töltötte be vasárnaponként a templomot, ami a lelkemig hatott. Hegedűt nem láttam, csak egy cimbalmot. Azon Nanika játszott, amit elfoglaltsága miatt csak ritkán vett elő, pedig azt állandóan hallgattam volna. Nanikának a szomszédban élő nagymamát hívtuk, akit az unokája után mindenki csak így szólított. Nekem a cimbalom maga volt a csoda. Kislány voltam, de néha bátorságot merítettem, és amikor megkértem, olykor leültetett maga mellé, és játszott a hangszerén.
A hegedűvel nem tudtam mit kezdeni, a sorokba dobtam. Gyurka bátyám harmadikos gimnazista volt, amikor kezébe került a számomra értéktelen holmi, és próbált rajta játszani. A nagyon egyszerű, bádogból készült barnára festett kis gyerek hegedűm, amin csak fém húrok lehettek, őt elbűvölték. Bátyám képes volt rá, hogy tanulás helyett egész délután azon az ócska játékon gyakoroljon, de zenét nem tudott varázsolni belőle. A szomszédok azt mondták, ők már nem bírják ezt a cincogást, amit a bátyám művelt a rossz hegedűvel.
— Összetörik, ha a gyerek nem hagyja abba. Fenyegették meg a szüleimet.
A szemben élő Zsuzsa néni férje felajánlotta apámnak a régi hangszerét, amit ő csekély áron megvásárolt, és az elromlott motorkerékpárját olykor megjavította, még fizetség gyanánt. Addigra apámat már meggyőzte a bátyám, hogy minden elektromosság, ami addig érdekelte, már nem fontos a számára, csak a hegedű. Ő megértette vele, akkor tanulhat zenélni, ha leérettségizik. Utána elintézik, hogy Szegedre kerüljön. Szorgalmasan tanult. Mindene a hangok világa lett. Pár év alatt az előképzést a furulyán megkapta, aztán hegedűre váltott, majd utána került a szegedi konzervatóriumba.
A zene így költözött be hozzánk. Nem tudtuk mit játszik, de az utcában olykor mindenki hallotta a dallammotívumokat. Egész nyáron gyakorolt. Akkor már tényleg reggeltől-estig. Játszotta a számunkra ismeretlen hegedűszólókat, amit feladatul kapott. Hiszen a nyári melegben csak a hűvöset adó vadszőlővel befuttatott gangon, (tornácon) tudott gyakorolni. Ha a szobában játszott, akkor az ajtóra, ablakra, takarót akasztottunk, de a szólamok átszűrődtek, és felénk szálltak.
Máig ismerem ezeket a hegedűn általa játszott, mára már, fülbemászó dallamokat. A szerző és a szám neve ismeretlen, de a dallamjáték újra visszacseng, és tudom, hogy az egyszerű kis bádoghegedű változtatta meg az életünket, és tette az egész családot zenebaráttá.
 
 
Dó, – re,  mi, …..
 
Anyámtól szépen csengő altató dalokat soha nem tanultam, a nővérem sem énekelt nekem. Akkor ez nem tűnt fel. Amikor általános iskolában az egyszerű ének helyét, a Kodály Zoltán féle oktatás váltotta fel, ismertem meg a szolmizálást, és nagyon tetszett. Könnyen tanultam, szerettem énekelni, boldog voltam, amikor a Vékony tanár bácsi a karénekbe is beválasztott. Vidáman énekeltük a szebbnél szebb magyar népdalokat, és hogy Vejnemőjnen is muzsikál. Szívesen jártunk a barátnőmmel a délutáni próbákra. Énekeltem otthon az iskolában, és a kórusban tanultakat.
Feladatomnak tartottam, hogy a nővéremnek is megmutassam az ott hallottakat. Sehogy nem értettem, ő miért nem dalol? Délutánonként próbáltam őt a hangok felé terelgetni.
Apánk egyik alkalommal mérgesen szállt le a biciklijéről, és kérdőre vont:
— Miért kiabálsz úgy a nővéreddel, hogy az egész utca tőletek zeng?!
Meg akartam tanítani, és ha nem azt a hangot adta vissza, mint amit én, hát mérgesen kiáltottam rá:
Te nem hallod a hangom? — miért énekelsz hamisan, azt énekeld, amit én — kiabáltam. Amit aztán apánk még az utca elején is hallott.
Ő meg szegény csak nevetve mondogatta:
Értsd már meg, én nem hallom, hogy te mit énekelsz másként, mint én!
Akkor jöttem rá, sem neki, sem anyámnak nem volt jó hallásuk, ezért nem énekeltek.
Nővérem tavaly áprilisban hagyott itt minket. Énekelni soha nem hallottam, többet a hangját sem hallhatom. Hiányzik az egyszerű beszéde, ahogy mindent elmondtunk egymásnak. Amikor visszaemlékeztünk ezekre a dolgokra, jókat mosolyogtunk, és felidéztük a múltbéli radikális ének oktatásom részleteit. Újra tudtunk nevetni a régen történteken, de soha nem haragudott rám.
Ez jutott az eszembe akkor is, amikor a Bécsi Újévi Koncertet néztük. Sajnálom, hogy nem hallhatta úgy a zenét, mint mi. Engem a zene szeretete sok mindenen átsegített. Kezdetben, amikor az albérletben egyedül éltem, csak bekapcsoltam a kis Sokol rádiómat, bármilyen primitív volt, találtam rajta zenét, máris feledtem a nehéz pillanatokat. Az éneklő gyermek lassan eltűnt. Az idegen környezetben, aztán leszoktam a dalolásról. Mára már a hangom is elment, mert kevesebbet beszélek. Hogy valaha énekkarba jártam, alig hihető.
Örültem, amikor keresztfiam azt mesélte ő is szeretett karénekre járni. Szép emlékei vannak arról, hogy bármerre mentek országos versenyre Kati nénivel, az énektanárnővel, mindig Arany Serleggel tértek haza. Persze a heti egy karének akkor nem tette boldoggá, de mára, ő is csak a lányát biztatja, hogy járjon a délutáni próbákra.
Mindent gyakorolni kell, és ha nem foglalkozunk azzal, amihez akár csak egy- kis tehetségünk is van, elszáll, mint a hangunk.
 
 
Álom, és valóság
 
Férjem boldogan ébredt, és mosolyogva mesélte az álmát.
….Budapesten, a metrón utaztam, és vártam, hogy beszálljak. Amikor megállt, régen meghalt barátomat láttam a két fiával a sok utas között. Mosolyogva léptek felém, és amikor csodálkozva kérdeztem tőle, hogy te vagy?....akkor, boldogan mesélte, hogy igen én vagyok, és itt vagyok!....és te is találkozhatsz velem, — mondta, még a hangját is hallottam, — mert a feleségem, a Klára addig imádkozott, hogy visszaengedtek a földre! Én beszálltam a metróba, az ajtók becsukódtak, és utána melegség járta át a szívemet….
Képzelheted, mesélte tovább, hogy mennyire meglepődtem, hiszen milyen régen meghalt, eddig soha nem álmodtam vele, és most olyan valóságosnak tűnt minden perc, és pillanat, hogy tényleg azt hittem, láttam őket.
Tudod a Klára milyen „szent asszony” biztos rengeteget imádkozott és a Pityut sikerült vissza imádkoznia a földre. Mondta meggyőződve. Csodálkozva hallgattam férjem álmáról mesélt történetét.
Aztán folytattam.
Az én nővérem nem régen halt meg, még álmomban nem találkoztam vele, de nekem is volt egy nagyon szép álmom. Bár ez nagyon furcsa álom volt.
….egy régi udvarlomnál jártam Budapesten, az édesanyjával beszélgettem, kérdeztem: hogy mi lett a fiával?
Gyere, megmutatom — mondta, és utána mentem.
Magasra törő sziklák közül léptünk elő, és amikor felfelé néztem, egy égig érő fantasztikus világ vett körül. Szinte az égből nyíltak ki a fák, de a föld felé néztek és a kezünkkel elértük a fák lefelé nyúló hullámzó koronáját, amik élénk színben borultak ránk. Narancs, kék és mályvaszínben, a színek állandóan változtak, boldogsággal töltött el, ahogy az arcomat simogatva lépkedtem. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy alig mertem tovább menni, mert féltem nehogy valamire rálépjek.
Fényárban úszott minden, akkor anyukám jelent meg, és azt mondta:
Mi itt nagyon szép helyen vagyunk a nővéreddel, de téged ez a látvány ne tévesszen meg, még ne akarj ide jönni….!
Mindkettőnk álma furcsa volt. Hiszen ritkán fordul elő, hogy két ember álmában egyszerre jelenjenek meg azok, akiket nagyon szerettek, de már nem láthatják őket. Nem vagyok szent asszony, mint Klára, soha nem imádkoztam annyit, hogy visszakapnám az anyukámat, de most egy álom erejéig viszontláttam őt, megnyugtatott, amit mondott, és nagyon jó volt vele. A szívemben éreztem a találkozás csodáját, örültem, hogy megint üzent nekem.
Szép napunk volt, és az álmunk gyógyírként hatott mindkettőnkre.