Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Kovács Ildikó

mkovacs_ildiko.jpgM. Kovács Ildikó (1952-)

 

A művészetre anyám, a könyvekre apám nyitotta rá a szememet. Gyermekkoromat gyönyörűvé tette a sok közös múzeum és képtár-látogatás, apával az együtt-olvasás. Mondatokat idéztünk kedvenc íróinktól, és jókat nevettünk, hogy mások nem ismerték azokat. Szállóigévé vált közöttünk a „Tyak tyemmi izgalom, Taddeus” (Vitéz Somogyvári Gyula). Ezzel a mondattal gyakran vigasztaltuk egymást, amikor úgy éreztük, hogy ránk roskadt az ég. Sajnos, gyakran volt rá szükség. Apa halála után úgy éreztem, hogy úgy tarthatom meg fiaimnak az emlékét, ha megörökítem – cseppet sem hétköznapi – életét. Az eredmény egy dokumentum-regény. Mire befejeztem az írást, rá kellett jönnöm, hogy a regény nem az én műfajom. Novellákat, egyperceseket kezdtem írni, bár ezeknek az írása szűkszavúságot, fegyelmezettséget követel. A téma számomra is az utcán hever. Ha megborzongatja valami a fantáziámat az írásra késztet. (Eddigi írásaim pályázatokon szerepeltek, antológiákban jelentek meg. Első novelláskötetem a Pillanatok címet viseli. Második kötetem Utak címmel jelent meg 2014-ben.)
A Takács László Irodalmi Kör elnöke. Tagja a fővárosi Krúdy Körnek.
2012. évben Kláris Nívódíj kitüntetésben részesült. (szerkesztő)
2017-ben Krúdy díszoklevelet kapott.

 

Művei az oldalon:

Adventi koszorú

Akkor és most

Karácsonyi ajándék

Utolsó szakasz

 Úz völgye 1917 – 2019. (vers) 

Végső tiszteletadás

 

 

Végső tiszteletadás

 

Az öreg szemtanuk segítségével találták meg a sírokat. 
Nem volt egyszerű dolog, mert a viszonyítási alap, - a patak partja, vagy az út menti görbe fa, - az elmúlt hatvan évben megváltozott. 
A többszöri próbálkozás, próbaásás meghozta az eredményt, kitartásukat siker koronázta. A gödör mélyén ott voltak a csontok, az egyenruhák foszlányai, a fegyverek darabjai. Az oldaltáskában a puskába való golyók. És ami megkönnyítette az azonosítást, a köznyelv által dögcédulának nevezett fémdarab. 
A hadnagy tisztelgett, halkan elmondott egy Miatyánkot. Társai követték példáját, majd nekiálltak az aprólékos munkának. A karton ládában elhelyezték a katonák maradványait, bele tették a mellettük található tárgyakat. 
Az egyik munkás lelkesen tisztogatni kezdte a meglepően jó állapotban lévő pisztolyt. A háború alatt ilyen csak a tiszteknek volt, a feketepiacon jó árat lehetett kérni érte. A munkás ránézett a hadnagyra, aki szigorúan válaszolt a ki nem mondott kérdésre: „A dobozba! A katonáé volt, vele marad”. Szigorúan ügyelt arra, hogy semmi ne történjen, ami ezeknek az elfelejtett hősöknek a nyugalmát zavarná. 
A falu adott sírkertjében helyet az újra eltemetett katonáknak. 
A szertartás alatt a pap megemlékezett a véres harcokról, az itt elesettekről. Elmondta, hogy ezek a fiatalemberek becsülettel tették a dolgukat, nem futamodtak meg a golyózáporban, nem ijedtek meg a balkáni hordától. 
Megszentelte a koporsókat, áldást mondott. 
A dobpergés, a díszsortűz tudtára adta a falu népének, hogy hősöket adtak át az anyaföldnek.

A katonai nyilvántartások alapján megtalálta a hadnagy a frissen eltemetett tiszt még élő hozzátartozóit. A feleség még a régi házban lakott, a szomszédban élt fia és unokái. 
A hadnagy jöttére az egész család az özvegy házában gyűlt össze. 
Az öreg nénike könnyekkel a szemében nézte a „dögcédulát”. 
- Máig bíztam a hazatérésében. Nem tudtam, hol van, de vártam, hogy hazajön. Köszönöm.
A hadnagy az előírásnak megfelelően tisztelgett. 
Csak az a könnycsepp nem volt szabályszerű!.

 

 

Úz völgye 1917 – 2019.

 

Hősök voltak.
Roham! - zúgott az erdő
és a sárguló avar terített
lábuk elé véres, vörös szőnyeget.
A nap lebukott a hegyek mögött,
és a bokrok alján 
a földhöz simulva
már csak az elszálló sóhaj lebegett.
Az anyaföldet ölelték,
mely nevelte, majd elfedte testüket.
Tették, mit tenniük kellett,
adták, amijük volt: életüket és vérüket.
A jutalom?
Nem reméltek semmit.
Talán nyugalmat,
békét a föld alatt, …..
Ezt is elvette tőlük
egy felhergelt őrjöngő csapat.
Csak egy darabka földet, ….
Csak pár arasznyit a fenyőfák alatt.
Csak egy faragott kaput, ….
Csak egy tölgyfa keresztet, …..
De még ennyi sem maradt.

 

 

Utolsó szakasz

 

Ledőlt a fa alá, meggyötört lábait maga alá húzta. 
Levette elrongyolódott bakancsát, és masszírozni kezdte lábfejét. 
Most, hogy leült, kezdte érezni igazán a kimerültséget. Hátradőlt és lehunyta a szemét. 
Ahogy lecsukódott, olyan hirtelenül fel is pattant szemhéja. Jöttek a látomások, amik miatt napok óta nem tudott aludni. Hallotta a jajgatást, a halálsikolyt, a kegyelemért könyörgő imát. Kézfejét szinte égette a ráfröccsenő, soha le nem mosható vér. 
Azóta terhelte elméjét a rengeteg rémkép, mióta nem duruzsolták fülébe, hogy amit tesz, az jó, hogy Allah hálás a rengeteg hitetlen kiontott véréért. Azóta jelentek meg a kérdőjelek, azóta érzi mocskosnak magát, azóta menekül. Menekül tettei, és az őt üldözők elöl. 
Nézte a völgyben megbújó falut. 
Vágyakozva gondolt arra, hogy ott étel és ital van, esetleg ágy is. 
Már napok óta nem evett, bogyókkal, elkóborolt kecskék tejével táplálta magát. Nem mert emberek közé menni, mert tudta, hogy fekete ruhájáról, arcát takaró fekete kendőjéről felismernék. Nem élelmet kapna, hanem bilincset. Kerülte hát a falvakat, és képzeletbeli kötélként húzta maga után követőit, üldözőit. 
A feltámadó hajnali szél szagokat hozott. 
Emberi szagokat. 
Elővette zsákjából a pisztolyt. 
Főnöke, irányítója tanácsát meghallgatva egy golyót megtartott magának. A fegyver markolata hidegen simult tenyerébe. 
Szájához emelte, aztán ölébe fektette a fegyvert. 
Félt. 
Félt a haláltól, félt az élettől. 
Félt, mert számot kell adnia tetteiről. 
Az emberi szag erősebb lett. 
Allah ahbar – mondta. 
Szájába vette a pisztoly csövét és meghúzta a ravaszt. 
Halk kattanás, és nem történt semmi. 
A bokrok mögül kilépett két férfi.

 

 

Akkor és most

 

Akkor

Fáradt volt és gyenge.

A vállába fúródott nyílvessző elzsibbasztotta bal oldalát. A – valaha fehér – tunika mocskos volt, és a szíve fölötti vörös, nyolcágú keresztet a vér is átáztatta. Óvatosan, hogy ne okozzon magának újabb fájdalmat, levette magáról a skapulárét, és kibújt a láncingből.

A kimerültségtől zihálva húzódott a várfal hűvösébe.

Csend vette körül, a csata zaját itt nem lehetett hallani. A csatáét, mely vége felé járt és vereséget hozott a lovagoknak, győzelmet a muzulmánoknak.

Lüktetett, sajgott a seb a vállán.

De jobban fájt a látomás, mely lelkét gyötörte: Müezzin hívta Allah dicsőítésére az igazhitűeket ott, ahol korábban lovagok emelték égre a tekintetüket, és őszinte megrendüléssel verték láncinges mellüket: mea culpa, mea maxima culpa.

A haldokló a nap lebukó tányérját nézte, még látta, hogyan kúszik fel a sötét égboltra a hold. „A Te katonád voltam Uram” – suttogta, és lehunyta a szemét.

 

Most.

A lelkesen ásó fiatalok vidám beszélgetése hirtelen elcsendesedett.

A régészecset egy koponyát tisztogatott.

A szakállas fiatalember megrendült tisztelettel dolgozott. Óvatosan söpörte le a csontokról a közel hétszáz éves földtakarót. Hamarosan láthatóvá vált a törött kulcscsontba ékelődött nyílhegy.

A régész felállt, levetette átizzadt, földmocskos ingét, és letörölte magáról a verejtéket.

Bal vállán vöröslött a tetoválás: nyolcágú kereszt körül latin felirat: Miles Christi.

  

 

Adventi koszorú

 

Mindketten fáradtak voltak. A kicsi lányt nyűgössé tette a kinti pocsékságos idő, a bezártság, az anya hiánya, őt pedig az újsütetű nagyanyóság. A hirtelen jött ötlet – adventi koszorú készítése, – jónak ígérkezett. A cseppnyi lány útmutatása alapján lecsupaszították a kert egyik díszét, egy selyemtapintású, tavaszi-zöld tuját, aztán a lomtárat dúlták fel gyöngyök, szalagok, gyertyák után. Az alap gyorsan elkészült. Igaz, inkább tojásdad volt, mint kerek, de nevetve legyintettek rá: így érdekesebb. A díszek felrakásában már nem volt egyetértés. A növendék nő még azon a ponton tartotta ízlésvilágát, hogy a sok a szép, a csiszoltabb neveltetésű nagyanyó ezt vitatta ugyan, de engedett. Így aztán a koszorú a sok szalagtól, színes bogyótól vásári jelleget öltött. Művükben gyönyörködve, összeölelkezve ültek a kanapén, aztán a kislány szemhéja elnehezült, és szuszogva eldőlt. Nagyanyó könnyeivel küszködve úgy döntött, élete legszebb koszorúját látja. Igaz, hogy a hagyománytól eltérően öt különböző gyertya díszlett a tarkára cifrult tuja ágakon, de a citromsárga gyertyán ott virított a legfőbb dísz: egy apró kis kéz maszatos lenyomata.

 

 

Karácsonyi ajándék

 

Sokáig tartott, míg feldíszítette a karácsonyfát. Még szerencse, hogy férje bevitte a szobába, és beleállította a tartóba, mert nem bírt volna vele. Késő délután lett, mire az utolsó dísznek is helyet talált. No, nem egészen az utolsónak, mert a csúcsra való csillag a dobozban maradt. Annak a felhelyezéséhez nyújtózkodnia kellett volna, de azt már nem merte. Nagy pocakjával így is artistamutatványnak illett be minden mozdulat.

Derekát megtámasztva, nehézkesen ült le. Megsimogatta a hasát.

– Befejeztem az előkészületeket. Már csak te hiányzol. Jó lenne neked is készülődni, ha karácsonyra még ide akarsz érni. – mondta a magzatnak, aki mindent értőn nyújtózkodott egyet.

– Ez goromba volt, picim. – szisszent fel. – Ha csak picit biccentesz, azt is megértem. – mondta az emberpalántának, és pocakját simogatva felállt. Kinézett az ablakon. Nem, és nem akart esni a hó. „Csúf, fekete szenteste lesz megint.” – gondolta, és tudta, hogy ez is az ő érdekében lesz így. Száraz úton biztonságosan tud majd vezetni a kórházba. Mert hamarosan mennie kell, azt érezte. A furcsa, feszítő, derekát hasogató érzés egyre gyakrabban jelentkezett. Nem félt. Csak azért aggódott, mi lesz, ha hazaérve, a férje nem találja otthon. Nem akart most ezzel foglalkozni, mert a kicsi emberke, az ő karácsonyi ajándéka, már nagyon meg akart érkezni. Figyelte az óráját, és gyermeke jelzéseit.

– Indulni kell! – adta ki magának az utasítást. Visszanézett a karácsonyfára. Mielőtt a görcs összerántotta volna, úgy látta, mintha a gyöngyből készült angyal, bátorítóan mosolyogna. Az úton végig higgadtan vezetett. A baba, mintha az ő karácsony-váró énekét hallgatta volna, nem moccant. A szülészeten csend volt. Az orvos halkan adta ki utasításait, a nővér hang nélkül engedelmeskedett. Bántó volt ez a némaság. Kérte az orvost, hadd hallgasson zenét. A rádióban férfiak énekeltek gregorián dalokat. Ez megnyugtató volt, elterelte figyelmét az egyre gyötrőbb görcsökről. Még nem fordult tizenkettőre az óra mutatója, mikor felsírt a fia.

Nem kellett, hogy elmondja az orvos a szabvány-szöveget, miszerint gyönyörű, és egészséges a fia. Ő ezt messziről is látta.

Amikor először adták kezébe a bömbölő csomagot, úgy szimatolta végig, mint az anyaállat a kölykét. Beszívta érdes, még idegen illatát. Végigsimította a pelyhes tarkót, megbámulta a gyufaszálnyi ujjakat. Minden érzékszervével magába szívta azt a csodát, akinek a nevét most keresgélte magában. Amikor megszólította, a szilva alakú és színű szemek ránéztek. A csöppnyi száj fintorba torzult.

– Karácsony szent estéjén érkeztél. Úgy, ahogy megbeszéltük. Eddigi, közös utunk szerencsés volt. Velünk volt az Isten. Ez lesz a neved is. Emánuel. – köszöntötte az apró emberkét.

Mire az éjféli misére harangoztak eleredt a hó. A hatalmas, tenyérnyi pelyhek előbb lucskossá tették az utcát, majd fehérré varázsolták a várost. Misére menők siettek a templom felé.

A meleg takaróba burkolva, halkan szuszogott egy csöppnyi emberpalánta.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.