Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagy Imre

nagy-imre.jpgNagy Imre

Tanulmányaimat 2008 júniusában fejeztem be. Okleveles Gazdasági informatikus diplomát kaptam.

Tanulmányaim befejezése után programozóként helyezkedtem el, és az óta is ebből élek. Bár az irodalom mindig is érdekelt, és tizenhat éves korom óta alkotok, a versírást komolyabban csak 2014 márciusában kezdem el. Azóta tizenkét alkalommal publikálták a munkáimat. Az elmúlt évek során ötször szerepeltem különböző városi antológiában, és hétszer különböző országos kiadványokban, összesen harmincöt versemmel.

Az elmúlt évek tapasztalatai arra ösztönöznek, hogy folyamatosan képezzem magamat, és javítsam a már meglévő munkáimat.

S remélem, majd engedik a szavak, hogy az eszközük legyek.

 

Publikációs lista

Kanizsai Antológia 16.: Nagykanizsa,  2015. 12. fej., Vers idő (Altató férfikorban; A bíró és a légy) 44-45.

Kanizsa Antológia 17.: Nagykanizsa 2016. 12. fej., Időnk árnyékában (Mintha többre jutna…; Tűzvessző)  17.

Soproni Füzetek 2015: Sopron: Dr. Hegyi Ferenc, 2015. 12. fej., Versek (Az acél himnusza; Kávéházi menedék - A zöld gyönyör) 97-98.

Soproni füzetek 2016: Sopron: Dr. Hegyi Ferenc, 2016.12. fej., Versek (Aki ételt, italt adott…) 119-120.

Szárnypróbálgatók 2017 Magyar anyanyelvű alkotók országos antológiája: Csongrád: Raszter Könyvkiadó, 2017.01. (Diszharmónia; Légy, ami lennél nélkülem; Az otthon) 115-117.

A szó ünnepe: Gyermekjóléti alapítvány: 2017. 05. (Kit vele együtt feszítenek…; Aki ételt, italt adott…; Mintha többre jutna) 79-82.

Kanizsa Antológia 18.: Nagykanizsa 2017. 12. fej., Aki vagy - líra (Felszabott utak és járdák…;Vasparipa) 20.

Szárnypróbálgatók 2018 Magyar anyanyelvű alkotók országos antológiája: Csongrád: Raszter Könyvkiadó, 2018.01. (Fekszem előtted…; Az ösztön rabjai) 152-154.

Szó-kincs 2018 Aposztróf Könyvkiadó 2018. 06 (A látogató, Jégtörés) 116-118.

Ébredés: Aposztróf Könyvkiadó 2018. 11 (A csoda; Szirmok; Álmok árja; Mintha többre jutna…; Felszabott utak és járdák…; Viharváró; Az acél himnusza; Kérlek, ne korholj…; Kőbe vésett ének; Diszharmónia; Az őrült lovas) 47-54.

Kanizsa Antológia 19.: Nagykanizsa 2018. 12. fej., Líra (A csoda; Akit visszavárnak) 55-56.

Szárnypróbálgatók 2019 Magyar anyanyelvű alkotók országos antológiája: Csongrád: Raszter Könyvkiadó, 2019.01. (Akit visszavárnak; Szirmok; A csoda) 184-186.

 

Művei az oldalon:

Akik visszavárnak (Egy tengerész vallomása) (vers)

Áramszünet (vers)

Árok partján múlik az éj (vers)

A csoda (vers)

Diszharmónia (vers)

Egy bolond vallomása (vers)

Isten, asszony (vers)

Jégtörés (vers)

A kályha előtt (vers)

Könnyen indul! (vers)

Mintha többre jutna... (vers)

Szirmok (vers)

Viharváró (vers)

 

 

Isten, asszony

 

Téged imád a józanész rabja,

hogy börtönét szabad szívvel lakja.

Szavadban lel menedékre az ész,

ha gyenge is, érted gyenge a kéz.

Csak téged kér a két kérges tenyér,

érted fut a szívből ezer csepp vér.

 

Létünk önző, és várja jobb sorát,

ezer éhes panasza így ront rád.

De ha a gond egyszer fává nőne,

te lennél az ágak atyja, törzse.

 

Feléd hajlik minden, ami nehéz,

és fél terhem a semmiben elvész.

Ki a szónak nehéz kövét fejti,

könnyes arcát  köntösödbe rejti.

Mert nekem a szép mértéke te vagy,

és ha eljössz, minden más vágy elhagy.

 

 

Árok partján múlik az éj

 

Tó medrében némán vész el az éjben a mélység.

Holdfényem hűvös csendjében eloszlik a kékség.

 

Ám csillagpárnáján mégis oly éber a szépség,

mert álmában hallgat béna ajakkal a kétség,

és nem mardos minket sárga fogával a vénség,

fáradt álmától nyugszik meg az állati éhség.

 

(már csend honol itt rég)

 

 

Szirmok

 

Rózsa…

 

Kedvesed csókja.

Égni nyílnak a kapuk

szívedben sorra.

 

 

Rózsa…

 

Lépteid óvja.

Oltárig fut a szirmok

nagy takarója.

 

 

Rózsa…

 

Hófehér pólya.

Új medret lelt az élet

zajos folyója.

 

 

Rózsa…

 

Már lányod hordja.

Bár ránc töri arcod, már

más kezét fogja.

 

 

Rózsa…

 

Pereg az óra.

De a csokron túl vár rád

unokád csókja.

 

 

Rózsa…

 

Emléked óvja.

Hat szál virág kerül majd

a koporsóra.

 

 

Viharváró

 

Villámokkal kivert, bazalt ég, ha reped,

én csak a nap helyét kutatom, ha lehet.

Míg így lopom a fényt (én a kopott szolga)

tolvajok kegyelme a lelkemet óvja.

Ha egy marék szikra jut és pár száraz ág,

bátran lobban lelkem, mint sötétben a láng.

 

 

Jégtörés

 

Savanyú tócsák jegén

futnak fekete napok.

Lent ülnek rőt levelek,

hallgatag őszi rabok.

 

Üveg nő az ágakra,

új erő kél a fában,

és végül dobja terhét

sok apró robbanásban.

 

Hamar sátrat bont az éj,

dér kerül a sebekre.

Felsózza a vidéket

a hajnal kárörvendve.

 

Csizma rúgja az avart,

értő szempár válogat.

Erdész járja a határt,

felméri a károkat.

 

Lám, főt hajt a jég előtt

a természet!- így zihál

és átkot old magában,

míg reng egy deres szakáll.

 

Csak állnak a fák sorban,

barnán szabott rengeteg,

mint vak magányra ítélt

nagykabátos emberek.

 

A kezemben kacorkés

és én keresztet vetek,

hogy vágni küldjek tisztes,

fagytól kínzott törzseket.

 

De két kezem vezetik,

az égé az akarat.

Silány áldás az enyém,

kit nem ér az megmarad.

 

Engem is áldott az ég!

Már csak gyűröm napjaim,

mert bár törzsem meghagyta,

szélnek adta ágaim.

 

És az ág könnyen törik,

én tudom, mert hallgat rég,

a viráglepel alatt

két sötét deszka-hajlék.

 

Számból kikoptak rég az

imák; dolgomat teszem.

Jobb is, ha nem zavarom

Istent feleslegesen.

 

 

A csoda

 

Kinek az égre

gyűrt felhőkön ring.

Kinek avarból

szőtt vöröslő ing.

 

Kinek reggeli

harmattal köszön.

Kinek a szívben

gyúló vad öröm.

 

Kinek enyhülést

nyújtó szent irat.

Kinek fájdalom

szülte áhítat.

 

Nekem pár kóbor

lopott pillanat,

hol szem a szemre,

szív a szívre hat.

 

 

Mintha többre jutna…

 

Nyári homlokon

a semmit érő fények

úgy kelnek útra,

mintha nem hullna

földre a verítékek

múló gyöngysora.

 

 

A kályha előtt

 

Szent gyújtós! A sok kósza gondolat.

Már nem hajtják, csak fogják a lovat.

            Vörös nyelvek gabalyodnak egymásba,

            elvarázsol az elemek vad násza.

Forró tánc bont papírt, tintát, titkos,

kedves igéket, ha szobám nyirkos.

 

Mert szó mögé rejtem saját énem,

csak porszemet görget véleményem.

            Más kiméri magát neked és nekem;

            hízik a fertő, de még hínárt terem.

Nálam belülről fagy rá a pára

az üvegre, míg késik a hála!

 

Ma már smaragd tollat vesz a kánya.

Lecsapni is rest, a dögöt várja.

            Szemét kivájom, ha a házból kiver!

            És az új kedvenc tollával vért seper.

Közben egyre csak serceg a kályha.

Miért bánod te, ha más se bánja?

 

Ma a sok ólmos szó könnyen árad

de mint vízcsepp a tóban elfárad.

            Ma szilánkokra kell törnöd a lelked

            és mutatnod, ha csillog, vagy ha szenved.

Túl sok, túl sok a kósza gondolat

és nem ettem ma valami sokat!

 

 

Egy bolond vallomása

 

Fehér ruhám szakadt, mint egy foltos rabnak.

Mindenki mosolyog, a gyógyszerek hatnak.

Szánalmas nevetés rám tört kényszerén át,

találtam egy papírt és egy apró krétát.

 

Mert őrületében a jó bolond igaz,

vágyamat írom le, legyen bármi is az.

Feszüljön egymásnak szív és ész törvénye,

én addig vágyom rád, míg él a szó fénye.

 

Míg nincs oly kettőnkre kirótt közös teher,

mely végül csak téged, vagy csak engem nyel el.

 

Míg édes perceink nyíló vadvirágát

szedjük, és fizetjük a tövisek árát.

 

Míg a boldog percet magad is megleled,

és önző világom nem fenem ellened.

 

Míg két külön világ csendes egységben él,

de az én és a te még két külön személy.

 

Míg a bókjaimat mind meg nem ismered,

de érces szavaid mégsem belém veted.

 

Míg a mélyben szálló titkaim világát

csak hallani vágyod, de nem szeged szárnyát.

 

Míg a szeretetünk és bánatunk jogát

még nem hamvasztja el a léha megszokás.

 

Míg a holnap bennünk és csak értünk éled,

ha lassú csendjében ráncot vet az élet.

 

Magamon nevetek! Bolond vagyok tényleg.

Mert szavakból rakott bolond hitben élek.

Mégis a pillanat igéző szólama

lesz a szívnek végső, egyszerű otthona.

 

Csak ágyam őre az, ki most magában ír,

mert nem valós a toll, sem a nemes papír,

sem a fehér ruha, gyógyszer sem hoz álmot,

üres szobám kacag és szedi a vámot.

 

 

Akit visszavárnak

(Egy tengerész vallomása)

 

Megízlelt a kék úr; egy viharvert

            estén rám harapott, és mint egy magot

            kiköpött. Lenézve az áldozatot!

Korhadt rönk lettem, mely pár napot nyert,

míg deszkákra szelte a hajómat.

            Pedig már húzták értem a harangot!

            Most körbe állnak, mint vásári barmot.

Csodálnak. Mondják: Egy angyal óvhat!

 

Ostobák mind! Lelkük a parton ver

            gyökeret; nem értik a vizek rendjét.

            Ő és én, most gyilkoljuk egymás csendjét,

hallgatással, mint két zord vénember.

Míg só-rögöt bont vállamon a szél

            bámulom láncra fűzött hullámait.

            Bújsz az öbölbe, te elhagyott ladik?

Csorog a rozsda rólad, mint a vér.

 

Pedig kellenek a riadt szelek

            és kell a víz fölé nyújtózó fenyő

            ágairól csurgó borostyán-eső.

Kellenek a kőre mart sebhelyek!

És az összevert ég, hogyha kékül,

            míg a parton térdre rogynak víz-hegyek.

            Mert szent a düh, mitől a csónak remeg.

Úr magától nem úr, szolgák nélkül.

 

És én féltem őt pogány hitemmel,

            mert a bárka, mely két ég között reked

            egy kéretlen titkot csak megsúg neked,

hogy asszonykönnytől lett sós a tenger.

Megízlelt a kék úr és kivetett!

            Barát neki nem kell, úgy semmit érek,

            és túl lágy lenne testem ellenfélnek.

De visszavár, ki lelkemből evett!

 

 

Könnyen indul!

 

Hátradőlsz; most csak a szemed eszik;

kint már borban fürdik az ég, lassan

aranyba hullnak néma perceid.

 

Párnán nyugszik gondjaid rejteke.

Meditálnál, lennél üres kehely,

amely cseppenként mézzel lesz tele.

 

De ében felhő, varjúhad károg.

Az éhség hírnökei! Hangjuktól

meggyötörten riad fel a látnok.

 

Válladra ül. Gyűlölöd és várod

igazát. Vánszorgó víg perceid

sírját, talán jobb, ha most megásod.

 

Hidd el, kétszer kapsz ki, mert kívánod!

Majd édesen sajnálod, ha sivár,

zárt falakon elkopnak az álmok.

 

És várnak rémes felriadások.

Vajon szereted őt eléggé, vagy

talán szeressék helyetted mások?

 

És rád lelnek majd a görbe ráncok.

Újra faragnak, míg mállanak szép

napjaid, mint a szétázott vályog.

 

És majd fehér szolgák és királyok

óvnak, ha rád kúsznak a nyavalyák.

Lábadat már most falja a tályog!

 

Végül leszáll válladról a látnok.

Kint már szemcsés az éj, falakat mér,

hogy nyíljon ezer bús örök árok.

 

Hátradőlsz, már csak a szemed eszik.

Bár felhő-tálca nyújtja az arany

kupát; benne a mérget keverik.

 

Rád zárul léted második fele.

Hiába! Mondd, minek a párna, ha

fejed ráncot húz rá, mint az eke?

 

 

Áramszünet

 

Megtagadta ma tőlem

a fényt a „jó” technika

Így most gyertyám az őrszem,

csendje lágy, mint halk ima.

Míg ülök itt félszegen

virágzik a képzelet.

A ringó láng részegen

rám kacsint és rám nevet.

Falam csupa árnyjáték,

néma, bolond felvonás,

csupa hűtlen ajándék,

édes, forró látomás,

akik bent a szememben

töltik mind az éjszakát.

Pedig nincs ez így rendben,

sosem voltam hű barát.

Ha az áram megered

eltépem az álmokat,

arany-láncú képzelet,

mint a kötél elszakad.

De még hagyom élni őt,

bús mosollyal a csodát.

Gyertyám rágja az időt,

épp mint én az éjszakát.

 

 

Diszharmónia

 

Nem öntöttem én nagy harangot; a hangot

 

kiengedtem és nem temettem a bronzba,

szétszórt hangjegyeknek nem lett zengő szobra.

Csak álltam férfiként, nem szóltam, csak ennyit:

Legyen hát, falja fel a csend valamennyit!

De a messze szaladt hangok már rám várnak,

tagadván értelmét az ember szavának.

Összebújt szólamok új hazát találtak,

kedves, apró tárgyak élén elém álltak.

Nyelvemnek fogakból száraz sírt faragtam,

rágott az ígéret, mit meg sem fogadtam.

Vitéz vággyal védtem magam egyre-másra,

kicsorbult kardomat emeltem csapásra.

           

            Lázas testem végül feladta a harcot.

 

És láttam, peregnek már rólam a rangok,

és láttam, hogy csengők csupán a harangok,

és láttam a törött pohár régi fényét,

minek a ragasztó mentette meg lényét.

Hamis szimfóniát írt a sok porcelán,

kacagott a csorba bögrék serege rám,

és már hallottam a szépségét a zajnak,

és már hallottam az imáját a rabnak.

Éreztem ízét száz bársony léptű csóknak,

és hogy zárt cellámba lassan belopóznak.

Savanyú nyelvemen édes lett az ének,              

és bár hamis, benne régi rendben élek.

 

            Kecses varjú lettem, boldog károgással.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.