Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Solymos Gabriella

solymos_gabriella.jpgSolymos Gabriella (1969-)


Alsós pedagógusként dolgozik Murakeresztúron. Az íróköri, és egyéb rendezvények állandó versmondója. Rajzaival, grafikáival már több kiállításon bemutatkozott, többek között a budapesti Zilah irodalmi Kávéházban, A Krúdy Szalonban, és a főváros Szabó Ervin Könyvtár Eötvös könyvtára galériájában Írásai olvashatók a Kanizsa Antológiákban. A mostani antológia rajzait, grafikáit is ő készítette. Tagja a Takács László Irodalmi Körnek.

 

Művei az oldalon:

Bűvölet

Elfújja a szél... (vers)

Fekete gyöngy (vers)

Lilith lánya (vers)

 

 

Bűvölet

A sötétből figyelte a Férfit. Mozdulatlanul, mint ahogy egy éhes, kecses ragadozó lesi kiszemelt prédáját...
Az éjszaka lánya volt, női testbe zárt démon, foglya egy hitetlen, idegen világnak. Valódi boszorkány, kit szagáról csak saját fajtája ismerhet fel. Tökéletes volt földi álcája, majdnem tökéletes!
Az emberi hím illata vonzotta… a félelem, a sérülékenység illata. Oly régóta élt már „földi” lényként, hogy az emberi érzésekkel való játék utáni vágy – mely fajtája lételeme volt – mindent elsöprő viharként száguldott végig jégbe zárt szívén. Időtlen idők óta nem használta varázs hatalmát s most egy pillanatra elbizonytalanodott, vajon sikerül-e?
Lassan lépett ki az árnyékból, mintha álomban mozogna, tán, hogy időt adjon a másiknak a menekülésre. Aztán sokat tudó, tengerszemével óvatosan bűvölni kezdte a férfit, és maga sem hitte, de a bűbáj működött! A másik elkapta pillantását, s látszólag akaratán és tudtán kívül sétált a csapdába.
És játszani kezdték az élet játékát, melyben nem tudni soha ki a vad és ki a vadász?
A démonnő foszlott denevérszárnyaiban újra keringeni kezdett sámán ősei forró, fekete vére. Egy éjjel, a telihold fényénél magához intette játszótársát. Igen, társának érezte a férfit, ki méltó párjává vált a a mágia tüzében. Meg akarta hát mutatni neki az ő világát, megosztani vele minden varázstudományát. A szél simogatta mezőn széttárta  előtte megerősödött, éjfekete szárnyait:
– Nézz rám! Lásd a valóm... – izgatott, éjjeli pillangótáncot lejtett társa körül. – Jöjj! Repülj velem! – kérte őszinte örömmel – Meglátod, mily csodás együtt szállni a széllel! Magunk mögött hagyni a földi lét ezer koloncát, ledobni a terhek láncait… Csak bízz BENNEM! Kapaszkodj belém s én repítlek! Suhanunk a vágyak, gyönyörök hullámain…
Megragadta a férfi kezét, magához ölelte szorosan, majd egy hirtelen mozdulattal elrugaszkodott… és siklani kezdtek a holdfényben fürdő táj felett. Cirógatta őket a csillagok szikrázó fénye és a boszorkány azt hitte, így marad örökre… Boldogság perzselte, lehunyta igéző szemeit, mellyel fogva tartotta  a férfi pillantását,vakon repült... repült a végtelenbe!
Nem akarta észrevenni, hogy a másik feszengeni kezdett ölelésének bilincsében.
– Ez valóban csodás volt! – szólalt meg hirtelen a férfi. – De most már tegyél le! Túl veszélyes ez a játék, én inkább nyugalomra vágyom. Jó... jó az éji repülés, de ha felkel a Nap, mit szólnak az emberek, hogy boszorkány a párom? Ebből az életből én pár kellemes pillanattal is megelégszem…
A fekete szárnyakban elnehezült a vér. A szeretett préda súlya malomkőként húzta lefelé. Iszonyú szenvedés volt minden mozdulat, míg társával a démon földet ért.
A varázs volt kevés? Vagy valami más?
Hiába itatta fekete vérével... a hím csak emberi báb maradt... a pillangóvá válás elmaradt...
A nő szeméből kicsordult egy fénylő könnycsepp egyenesen a férfi tenyerébe, hol apró, rózsaszín kaviccsá dermedt.
– Rózsakvarc… a szeretet köve! – suttogta a sötétség gyermeke – Zárd szorosan az öklödbe, nézz a holdfénybe és emlékezz rám örökre!
S míg a másik engedelmesen a csillagok felé emelte arcát, ő szürke ködként beleolvadt a sötétbe… a férfi észre sem vette.
Ilyen lett...

 

 

 

Elfújja a szél...

 

Szeretném, ha fújna a szél...
Hűsítené izzó elmém!
Elsodorná titkom, vétkem,
Felszáradna hulló könnyem.
Nem vágyom az ifjúságra.
Csak halk, tisztes hervadásra...
Csendesen és egyedül –
Kinek a szél hegedül...

 

 

 

Lilith lánya

 

Az Úr nékem ajándékba adott,
Néked engem tán az ördög dobott...?
Hívtalak, vártalak zokogó panasszal:
Mikor jössz el hozzám ragyogó őrangyal?
Így hát égi lélek leszálltál a Földre,
És démon testem lett fejlődésed őre.
Védő burok, hogy az angyal pillangóvá
váljon ezen a kemény, rideg világon!
Mennybéli testedbe szipolyvér keringett...
Ne bánd! Mert bár méreg, erőt ad a léthez!
Óvtalak, védtelek táltoshatalommal,
Öleltem lágy húsod folyondár karommal.
Teltek az évek, lassan nővé értél,
bár a múló időtől mindig is rettegtél...
Érezted, hogy közben varázserőm fogyott,
Homályos sűrűbe tévedt vad démonod!
Ne kövesd! Nem dolgod őt megváltani!
Bár füledbe csengnek esdeklő szavai... 

Csillagok fényében fürdesd égi lelked!
Érezned kell mindig, bárhová visz lépted,
Érezned kell mindig, bárhová visz lépted,
Tiéd lesz e szív, mely együtt dalol véled!

A Hold fénye Rád ragyog,
én az éjbe kiáltok:
Uram, halld e szív Érte dobog,

Lilith vagyok... az elkárhozott!

KÖSZÖNÖM AJÁNDÉKOD!

 

 

FEKETE GYÖNGY  (2011)
 
Fekete tenger fekete vizében,
Fekete kagyló lapul a mélyében.
Bezárt héjában lüktető szíve-
Páncélja tárul, hajtja a vére!
 
Rózsaszín kelyhét még félénken kínálja...
Csókolja, öleli óceán hulláma...
Fekete kagyló-tiszta és selymes.
Kitárt héj mélyén az élet verdes.
 
Ízleli a tenger, vad násztáncba rántja,
Felkavart mocskot szór puha,lágy húsába.
Aprócska homokszem-de ő testébe zárja!
Igazgyönggyé válik fekete gyöngyházba'.
 
Ritka,nemes ékszer növekszik mélyében,
Bár fénye nem fehér, csillogdál sötéten.
De gyöngyhalász kése kincsét kihasítja!
Véres örvénybe vész fekete magzata...
 
Fekete tengerben üres, kicsi kagyló-
Nincs is sehol több hozzája hasonló.
Megsebzett húsára rázárul páncélja...
Fekete könnyeit? A tenger csak...
Csodálja!