Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Törő Zsóka

toro-zsoka-uj.jpgTörő Zsóka

1948 szeptemberében születtem Nagy-kanizsán, azóta is itt élek.
Gyermekkorom simogató szeretetben telt el, ifjúkorom élményekben gazdag volt. Férjemet, aki Nagyváradról települt át,  33 évesen veszítettem el.
Ez a tragédia megváltoztatta az egész életemet. Megtanultam, mi a veszteség, küzdöttem a talpon maradásért, és azért, hogy két fiamnak mindent megadhassak.

Tele vagyok érzelmekkel, nagy bennem az empátia. Verseim elsősorban lelki életemről, az emberekhez fűződő kapcsolataimról, örömről és fájdalomról szólnak.
Veszteségeim mélyen érintenek, nehezen és lassan felejtek, de a szépre, jóra is emlékezem. Megtalálsz bennük engem, mert nyíltan, őszintén írok.

Hálás szívvel gondolok magyar tanáraimra, Zalavári Gyulára és Harkány Lászlóra, mert ők szerettették meg velem a költészetet, az irodalmat. Szeretettel emlékezem egy nemrég elhunyt barátra, Herczeg László költőre, akitől nagyon sokat tanultam a költészetről, az emberi értékekről.

Hosszú évekig tagja voltam a Cserhát Művész Körnek, pályázataimat számos díjjal jutalmazták.
Jelenleg a nagykanizsai Takács László Irodalmi Kör, a TALK tagja vagyok. Szeretek velük lenni, mert értékes kultúrprogramok részese lehetek, sokat tanulhatok, fejlődhetek általuk, amellett a közösség is nagyon jó.

Eddig három verses kötetem jelent meg:
Új álmok, 2014.
Szirmok a szélben, 2015.
Képzeletem szárnyain, 2017.

 

 

Művei az oldalon:

Élni akarok (vers)

A gordonka varázsa (vers)

Gyermekmosoly (vers)

Gyertyafény (vers)

Hattyúnász (vers)

Hegedű (vers)

Helyettem (vers)

Hulló levél (vers)

Kívánságaim (vers)

Levél gyermekemnek (vers)

A múlt kísért (vers)

Újjászületés (vers)

 

 

Hulló levél
 
Te vagy a fa és
én a levél
itt van az ősz már
cibál a szél
jól tudom mégsem
eresztlek el
amíg csak bírom
enyém leszel
aztán ha elhagy
minden erő
elsodor tőled
majd az eső
lehullok ázva
aléltan én
küldjél egy sóhajt
akkor felém...
 
 

Hattyúnász

 

A hattyú csak egyszer

választ párt magának,

szerelmesei ők

az Élet Tavának.


Nem fogadnak esküt,

érzik a szív szavát,

viselnek hófehér

menyegzői ruhát.


Kecses nyakuk ívét

nem töri meg semmi,

násztáncuk fenséges,

szinte fejedelmi.


Szépségük’ csodálom,

ahogy keringnek ők,

lassú öleléssel,

mint örök szeretők...

 

 

Gyertyafény

(Imajo/japán ősi versforma)

 

gyertya fénye vonz

megbűvöli lelkedet

kezed közelít

lángját körülöleled

meleg tűzvarázs

nem vigyázol megéget

jobb ha eloltod

ámításnak vess véget

 

 

Gyermekmosoly

 

Van-e annál gyönyörűbb,

mint egy kicsiny gyermek

édes mosolya?

Az ő lelke patyolat,

tekintete tiszta fény,

nincs is nálam boldogabb,

ha ez a fény engem ér!

Melenget, mint napsugár,

minden gondom feledem,

tőle csordultig a szív,

mosolyogj hát, 

Gyermekem!

 

 

Újjászületés


Nézd a sötét eget, éled a fényár,
hajnali rózsaszín rőt tüze ég már,
ébred a Nap, heve fut szanaszéjjel,
fürdeti testemet lágy, üde széllel.
Szállj velem, Drága, a képzelet szárnyán,
nyújtsd ki a két kezed, nem leszek árván,
lüktet a vágy dala , érzed-e mélyen,
szólj zene, légy velem láng-ölelésben!

 

 

A múlt kísért


Olyan üres most a lelkem,
nem okoz semmi örömöt,
megtalálnak az emlékek, 
könnyeim gyakran peregnek.
Segíts, kérlek, mondd meg,
mi lesz így velem,
hogyha nélküled már
békémet nem lelem!

Szeretném, ha nem érezném
ezt a bénító félelmet,
de rám tör, és meggyötör
száz és száz kísértet.
Régi képek között járok,
eszembe jutnak az álmok,
aztán bezárom szívem ajtaját, 
de a fájdalom árnyai
beszöknek az ablakon át.

Kínoz a múlt újra meg újra,
nem találok a helyes útra.
Elfáradtam, lerogyok aléltan,
ami szép és jó volt,
már olyan messze jár!
Most légüres a tér, nélküled fázom,
érzem, hogy agyonnyom 
rám törő magányom...

 

 

Élni akarok

 

Eltöprengek olykor-olykor,
mit tartogat még az élet...
Várhatok-e új szárnyalást,
vad álmokat, perzselő tüzeket,
vagy belesüllyedek 
a mindennapok posványába,
mint oly' sokan mások.

Ifjú lelkem tiltakozik,
nem kell az unalom,
nem kell a szürkeség,
színes tollakkal akarok
az egekbe szállni.

Szelek hátán ringatózom
egyre feljebb, magasabbra,
ha kell, meg is perzselődöm,
szárnyaimat Nap csókolja.
 
Aztán lehullok aléltan,
nem lesz már több repülésem,
de amíg élek, égni akarok,
megélni minden földi ajándékot,
aztán nem bánom, ha vége.

Életem szivárványos,
hosszú, gyönyörű álom volt…

 

 

Helyettem

 

Nem látom már soha többé
féltett Kincsemet,
úgy akarta álnok Sorsom,
hiába érzem, szeretlek,
minden elveszett.

Ezért arra kérem a Napot,
mint hű Kedves, szeressen,
mosolyogjon le rád minden áldott reggelen,
tegye fényessé a kedved,
ezentúl helyettem.

Megbeszélem a vén Fákkal,
hogy ha majd alattuk sétálsz,
borítsanak rád jótékony árnyat,
Napnak heve ne égessen,
ne árthasson neked.

Nem érinthetlek meg gyengéden,
hát kérlelem barátomat, a Szelet,
csituljon haragja, váljon szellővé,
simogasson téged lágyan,
úgy, mint én tenném.

Nem láthatlak többé vendégül sem, 
így ezért helyettem
kristály vizű hegyi Forrás 
ad neked hűs italt, 
eloltja szomjadat.

Nem tehetem széppé az estéidet,
kérésemre ezer Csillag
ragyog majd le rád,
örömteli, békés legyen
minden éjszakád.

 

 

A gordonka varázsa

 

Lassan szétnyílik a nehéz,
bársony függöny,
reflektorfény vetül a színpadra.
Belép a művész,
kezében meleg-barna gordonka.
Elhelyezkedik egy széken,
méltóságteljesen vár,
megáll a levegő körülötte.

Lábaival gyengéden
körülöleli hangszerét.
Vonó villan, és máris felbúg
egy gyönyörű dallam,
mely megremegteti a lelkedet,
egekbe emeli érzékeidet.
Úgy zsong és duruzsol,
hogy egészen elvarázsol.
Karjába vesz, és elringat,
mint ahogy az őszi szél
dédelgeti a lehulló faleveleket.

Hirtelen véget ér a csoda,
magadhoz térsz, mint aki 
gyönyörű álmot látott.

 


Hegedű
 

Én vagyok a hegedű,
testem ívelt, karcsú,
hosszú nyakam végén
kulcsaimat hordom.
Végigfutnak testemen
érzékeny húrjaim, 
mesterien felhangolod,
szebben szólnak dalaim.
Hű társam a vonó, 
lószőr feszül rajta,
hogyha húrom simogatja,
meg is szólaltatja.
Barnásvörös testemet
dédelgessed lágyan,
tedd ügyesen állad alá,
kezed tartsa nyakam!
Ujjaiddal játssz vidáman,
vagy talán most szomorkásan,
tőled függ, hogy milyen dallam
száll belőlem könnyű szárnyon.
Ha úgy érzel, veled sírok,
könnyhullató zenét játszom,
máskor vígan cseng a dalom,
mosolyt fakaszt az ajkakon.
Eggyé válok veled,
ugye, te is érzed,
ahogy te akarod,
úgy szól majd az ének.
Légy hát kedves hozzám,
te vagy a barátom,
én majd gyönyörű zenével
mindezt meghálálom.

 

Kívánságaim

Álmaimban öreg halász voltam,
szegény ember,
kit az élet sokat gyötört.
Összeszedtem 
szakadt felszerelésemet,
a tengerhez búsan leballagtam.
Egy darabig ültem elmerengve,
aztán, ahogy más napon is tettem,
hálómat a vízbe hajítottam.
Vártam kicsit, 
aztán visszahúztam,
könnyű volt,
ma sincs benne zsákmány...
Ám egyszer csak észrevettem
a mélyén egy csillogó valamit.
Aranyhal volt, 
ember nyelven így szólt:
-Teljesítem három kívánságod,
hogyha visszaadod a szabadságomat.
Ezer dolog futott át agyamon,
sok pénz, ékszer, palota...
Aztán úgy éreztem, 
meg kell mentenem a világot.
-Első kívánságom az,
hogy béke legyen mindenütt a földön.
Második, hogy egyenlő
legyen minden ember.
Harmadjára azt kívánom tőled,
legyen általánossá a szeretet.
Aranyhalam szeme mosolygott.
csobbant a víz, 
és ő máris elillant.
Vártam egyre, 
hogy teljesüljön kívánságom,
de minden maradt a régi...
Aztán eszembe jutott,
nem volt ez más,
csupán egy álom!

 

Levél gyermekemnek

Drága gyermekem,
felneveltelek,
mégis, úgy lehet,
nem mondtam el minden
fontosat neked.
Talán nem tudod,
milyen nagy kincs vagy nekem,
drágább, mint az életem.
Régen felnőttél,
mégis mindig féltelek,
tőlem távol élsz,
néha úgy megölelnélek,
mint egy apró gyermeket.
Szívem megremeg,
mindig, mikor elválunk
egy-egy találkozáskor.
Arra gondolok,
elrabol a jelened,
ismeretlen közeged.
Sokat dolgozol,
azért néha gondolj rám, 
halljam szavaid 
olykor az éteren át,
melyek még ma is,
szeretetből fakadnak, 
vigasztalást nyújtanak.
Drága gyermekem,
anyaszívem átölel, 
amíg élek én,
legfőbb kincsem te leszel.